Ide menekülnek, akik tanulni akarnak – Csapodi Zoltán a Mandinernek

Kezemben tartok egy vaskos kötetet, a címe: A Trefort szellemisége. Hogyan lehetne ezt körülírni? 

A harmincharmadik tanévemet kezdtem idén, tizenkettedik éve vagyok igazgató, ez idő alatt fokozatosan éreztem meg, mit jelentenek a falak és az a fajta pedagógia, amelybe fiatal tanárként belecsöppentem. Az iskolát a dualizmus korában Trefort Ágoston és Kármán Mór hozták létre azzal a célkitűzéssel, hogy legyen egy olyan intézmény, ahol az egyetemi képzésben részt vevő leendő tanárok gyakorolhatnak, és intenzív pedagógiai munkára készülhetnek. Az akkori normához képest jóval nyitottabb és modernebb hely volt a Trefort, diákcentrikus, és itt volt az első szülői értekezlet is az országban. A kötet visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a százötven év alatt a lényegi dolgok nemigen változtak, a rendszerváltás után például nem kellett kidobálni a katedrát a tantermekből, mert nem volt; a tanár tekintélye ugyanis nem abból fakad, hogy magasabban áll, hanem abból, hogy nagyobb a tudása, és van mit tanulni tőle.

Miben ragadható meg a gyakorlóiskola speciális pedagógiája?

A kötet öt pontban foglalja össze a Trefort szellemiségének lényegét. Az első az itt folyó intellektuális munka, a második a nyitottság, az önálló gondolkodás és a kritikai szemlélet, a harmadik a nevelői attitűd, a negyedik a liberális és a konzervatív értékek együttes jelenléte, és végül a védőburok, az a biztonság, amelyet az iskola falai között éreztek a diákok. 

 A közösségszervezés is kiemelkedő erénye a Trefortnak. Ami különleges még, hogy az iskola az egyetemen keresztül mindig is autonóm volt. Ez az autonómia máig érződik az iskolavezetés részéről, a tanárok részéről, és ennek köszönhetően válhatnak a felnövekő diákjaink autonóm személyiséggé. Olyan diákanyag kerül ki innen, amely felnőttként mer hozzátenni a társadalomhoz, mer megszólalni, előremenni, így például gyakran alakítója a tudományos életnek is.

Az iskola egykori neve is beszédes: mintaiskola. Mit takart ez?

A kifejezés abból ered, hogy a tanárjelölt számára a vezetőtanár a minta, de nyilván más szempontból is szívesen vagyunk mintaadók. Egyébként a vezetőtanárok az egyetemi hallgatókkal végzett szakmai munka mellett egyéb fontos feladatokat is vállalnak a magyar közoktatásban (például az érettségitétel-készítő bizottságban, az OKTV-ben, a tankönyvírásban). Az országban talán nálunk van a legtöbb doktori végzettségű tanár. Komoly tudományos munkát is végeznek, cikkeket írnak, jelen vannak a szakmai életben. Az előző két hétben tíz mesterminősítés zajlott le, így újból volt alkalmam meghallgatni a kollégákat. Mindig lenyűgözi az embert, milyen magas színvonalú munkát végeznek.

Ezt hallgatva könnyen azt gondolná az ember, hogy amolyan versenyistálló a Trefort. Így van?

Mi nem úgy vagyunk elit iskola, hogy hatalmas terhet és kimagasló elvárásrendszert pakolunk a beérkező diákokra, hanem lehetőségekkel kínáljuk meg őket, ők pedig választanak. Látják, hogy a többiek is dolgoznak és hajtanak, ezért egymást húzzák. Nekem ez mindennapi öröm és tapasztalat. Nálunk nem maradhatnak el órák, minden órának szakmai tartalma van, az összes órát meg kell tartani, ha az adott tanár hiányzik is. Az év elején az iskolautca megnyitásakor az igazgatói beszédemet azzal zártam, hogy nálunk már nem a második, hanem az első otthon az iskola, rettegjenek a szülők, hiszen a gyerekek nem akarnak hazamenni. (Nevet) A tanévnyitó is ünnep, örömmel jönnek a diákok. Nehéz kirugdosni őket délután, mert annyi szakkör, egyéb tevékenység várja őket. A tanárokból is sugárzik a lelkesedés, ez pedig átragad a diákokra. 

Az igazgatói irodája falán egy személyes kötődésű kép látható. Elmesélné a történetét?

Egykori rajztanár, festő kollégától származik, aki megjárta Auschwitzot, még személyesen találkozhattam vele, az ő gyűjteményéből vásároltam meg a képet. Azért tettem ide, mert jól mutatja, hogy a régi iskola is teli volt élettel. A diákok ugyanúgy csintalankodtak, játszottak, vidámság volt. Ritka, hogy valaki megörökített tanórai pillanatokat a hatvanas-hetvenes éveken, folyamatos megerősítés ez nekem, hogy ugyanaz a szellemiség vonult végig itt az eltelt évtizedekben. A régi világban nyilván nagyobb volt a fegyelem, de ha az ember meghallgatja a visszaemlékezéseket, hogy milyen csínytevések voltak, nincs nagy különbség. 

A szülők azt állítják, hogy ma túl sok a tananyag.

Ez részben jogos kritika, és kellene is differenciálni. A beérkező gyerekek nincsenek mind azonos szinten, tehát differenciált oktatásra, sőt korai megsegítésre, fejlesztésre van szükség, hogy a különféle okok miatt megjelenő kezdeti különbség csökkenjen. Ha nem kapja meg az illető a segítséget az általános iskola legelején, akkor a lemaradása növekedni fog, frusztrált lesz, és akkor jönnek a magatartási problémák. Mi tehetséggondozó iskola vagyunk, tehát mindenki, aki szeretné, megkapja a segítséget a tanulásban, a legmagasabb szintig eljuthat a tanárok támogatásával, akár versenyeken is. 

Nehezebb ma motiválni a fiatalokat?

Mi kevésbé küzdünk magatartási problémákkal, úgy szoktam viccesen fogalmazni, hogy egy menekülttábor vagyunk: sokszor ide menekülnek diákok más iskolából, ahol úgy érzik, egyedül vannak, vagy csak kevesen, akik tanulni akarnak. Emellett azt vallom, a gimnáziumban a legfontosabb szereplő az osztályfőnök. Egy osztály összeredménye legalább 30-40 százalékban az osztályfőnökön múlik. A közösségszervezés, az irányultság, az értékrend mind rajta keresztül érvényesül, s ezt a diákok is pontosan érzik. Vezetőként ezért különleges felelősségünk, hogy kit kérünk fel osztályfőnöknek.

Hogy látja a sport és az iskolai testnevelés szerepét a középiskolai korosztályban?

Nemrég volt a hagyományos tájékoztatónk a hatodikosok szüleinek több száz érdeklődő részvételével, erre jó ideje meghívunk frissen végzett diákokat, hogy meséljenek. Az egyikük, aki sorra nyerte a közgazdasági versenyeket, azzal kezdte a bemutatót, hogy a legjobb a Trefortban a foci volt, az iskolai fociközösség. Hajnalokon, délutánokon és a hétvégéken alig várták a diákok ezeket az alkalmakat! 

ők az egyik legfontosabb tanárok ennél a korosztálynál. Annak ellenére, hogy belvárosi iskola vagyunk meglehetősen korlátozott infrastrukturális lehetőségekkel, abszolút támogattam, hogy a mindennapos testnevelés megvalósuljon. A szűkösséget úgy hidaltuk át, hogy a heti öt testnevelésórából az egyik óra nálunk tánc: három évig néptánc, aztán társastánc. Nagyon népszerű a diákok körében, összekovácsolja a közösséget.

Ön szerint mitől jó egy iskola, és hogyan, milyen szempontok mentén mérhető? 

Nem véletlen, hogy oktatási intézmény helyett újból nevelési-oktatási intézménynek hívják ma az iskolát. Elsődleges a nevelés, ez pedig nem mérhető, inkább megtapasztalható a tanár és a diák számára egyaránt. Az oktatás számos területét lehet mérni, az általános műveltséget viszont nem nagyon. 

Hogyan is várjuk el, hogy egy tizenkét éves szülei döntsenek a tanulási irány felől, hiszen természettudományos tantárgyat egyet sem tanult még a gyermek hatodikig.

A tanulmányi versenyeket viszont nagyra értékelik, rendre előkelő helyezéseket érnek el a diákjaik.

A hagyományos, Magyarországon évtizedek óta honos országos középiskolai tanulmányi versenyeken rendszerint szépen szerepelünk. Ám nálunk az a különlegesség, hogy nem egy-egy tantárgyra specializálódunk, hanem bármelyik tárgyból, legyen az művészettörténet, fizika, történelem, nyelv, eljuthatnak a diákok az OKTV-döntőig. Idén nyolc, tavaly kilenc tárgyból volt döntősünk, ilyen nem sok van az országban. Ráadásul nincsenek kiemelt óraszámaink. Alapóraszámban tanulnak a diákok, mellette persze szakkörökön, fakultáció­kon folyik a tehetségfejlesztés. A hagyományos tantárgyi versenyekkel szemben én inkább az újfajta összetett megméretéseket kedvelem, ahol a prezentáción és a projektalapú csapatmunkán  van a hangsúly. A speciális kedvencem épp a Mathias Corvinus Collegiumhoz köthető: az OKPV. A rövidítés egyetlen betűben különbözik az OKTV-től, nem véletlenül, éppen az a lényege: országos középiskolai problémamegoldó verseny. Arról szól, hogyan használjuk fel mondjuk a történelemtudást a kor gazdasági, földrajzi ismereteivel kiegészülve. Minden évben elindultunk rajta az osztályommal, és máig benne vagyok a döntő zsűrijében. Ez a legösszetettebb, legmagasabb szintű középiskolai verseny, nem kell hozzá zseninek lenni. Fontos, hogy a csapatban való munkára nevel, és az élő szereplést, prezentációt is méri, a zsűri előtt ugyanis prompt kérdésekre kell válaszolni. Ahogy az életben, itt is jelen van a szubjektivitás, az itt szerzett tapasztalatok felkészítik a diákokat a valódi versenyhelyzetre.

A mentálhigiénés problémák egyre inkább jelen vannak a középiskolai korosztálynál, még jó családokból, sőt egyre gyakrabban az értelmiségi körökből érkező gyerekek esetében is. Mi a tapasztalata? Van-e az iskolának itt felelőssége, és hogy lehet a bajt megelőzni?

Minden évben tartok rövid évfolyamszülőit, ahol elmondok néhány fontos gondolatot. Bár ez már gimnázium, fontos, hogy bízzanak bennünk, tanárokban, hiszen csak együtt tudunk haladni. Nyilvánvalóan mindenhol vannak pedagógiai és családi problémák, amelyeket idő- és energia­ráfordítással, szakértők bevonásával tudunk kezelni. Kidolgoztunk egy hatéves mentálhigiénés programot, amellyel a megelőzésre helyezzük a hangsúlyt. Nemrég volt bent nálam egy édesanya, aki elmesélte, hogy gyakran eszébe jut, amit a hatodikos tájékoztatón mondtam nekik: „Menjenek haza, üljenek le a gyerekükkel, és beszélgessenek. Addig próbálkozzanak, amíg nem sikerül.” Egy kamasz általában bevágja az ajtót, és nehéz azt a pillanatot megtalálni, amikor megnyílik, de idővel meg fog, mert kíváncsi, és akar kapcsolódni. Ez az édesanya megfogadta, és azóta is ezt cselekszi. Mindig elmondom, hogy 

Ez a legfontosabb időszak, az a kapcsolódási rendszer, a barátságok, amelyek ilyenkor kialakulnak, a legtartósabbak az életben. 

Hogyan fogadták az okoseszközök használatának iskolai tilalmát?

A szabályozást minden váratlansága ellenére maximálisan támogattam, egyetértek vele. Egy fiatal ma átlagosan napi négy-öt órán keresztül bámulja a képernyőt, alapvetően mobiltelefonnal a kezében él, nincsen se csönd, se nyugalom körülötte, és mindenkihez az online térben kapcsolódik. Ez óriási veszély és nagy kihívás. A mobiltelefon egyik legkárosabb következménye, hogy arra ösztökél, egyedül legyen a gyerek. Egy amerikai nagy mintás kutatásból egyértelműen kiderült, hogy a mai fiatalság körében nemcsak a szorongásra, érzelmi instabilitásra való hajlam növekedett, de egyre kevésbé kitartók a diákok a feladatok elvégzésében, könnyen elveszítik a figyelmüket, hajlamosak a hanyagságra. Ami még döbbenetesebb, hogy a digitális térben való páratlan kapcsolódási lehetőségekhez képest e közeg erősítette a törzsi gondolkodást, csökkentette a személyes kapcsolattartást, és egy olyan generációt formált, amely kevésbé nyitott másokra, és szorongóbb, mint bármely korábbi. Nagyon kell figyelnünk tehát arra, hogy valós kapcsolódásokra neveljük a diákokat. 

Javult a helyzet, amióta bevezették a szabályt? 

A többség tartja magát az új rendhez, igen. És maguk a gyerekek is érzékelik, hogy ez jó. Mi, az iskolavezetés rendszeresen ellenőrizzük őket, végigmegyünk reggel és a szünetekben, rájuk szólunk. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor tudatosan szólunk előre, hogy a tanórán is használhatják a tableteket. Beszédes tény, miután tavaly vettünk négy csocsóasztalt, most a diákok rohannak kicsöngetéskor. Egyértelműen látszik, hogy többet játszanak, többet beszélgetnek. Egyébként én sokkal inkább a megerősítés, a pozitív visszacsatolás híve vagyok, nem pedig a büntetésé. 

A legtöbb iskolavezető a tanórán kívüli programok erejét hangsúlyozza ennél a korosztálynál. Ott kell megfogni a fiatalokat?

 Nálunk osztályközösség van, szalagavató van, osztálytalálkozók vannak – ez kevés országban van meg. Ma már ritkaságszámba megy, hogy többnapos nomád táborba viszik a gyerekeket, a világ elment egy jogilag agyonszabályozott irányba. Hosszú évek óta járunk táborozni az osztályokkal, ahol nincs se telefon, se semmi, maguk építik fel a sátortábort, patakban fürdenek, tábortüzet raknak. Imádják, ez a hat év legkiemelkedőbb programja! Sokszor inkább a szülőkkel van a probléma, nem bírják egy napig se, hogy nem kapnak információt. Úgyhogy azt találtuk ki, hogy minden késő este az egyik tanár keres a hegycsúcson egy olyan pontot, ahol van térerő, és onnan küld üzenetet, hogy minden rendben van. Egy nyugati iskola már nem meri ezt a rizikót felvállalni. Sok érték van itthon, ezt tudatosítanunk kell, meg kell becsülni, de persze belekényelmesedni nem szabad.

A közoktatás mely területén tartja szükségesnek az előrelépést?

Kifejezett szívügyem, hogy pénzügyi-gazdasági ismereteket kellene tanítani az iskolában. Jelen pillanatban Magyarország versenyképességének egyik gátja, hogy nem készítjük fel a fiatalokat arra, hogy merjenek vállalkozó kedvűek lenni. Sajnos a felnőtteknek és a tanári társadalomnak sincs meg a megfelelő ez irányú tudása. Mi a Trefortban beépítettük ezt az állampolgári ismeretek tantárgyba, sőt az egyik nyolcadikos osztállyal most tőzsdézni fogunk. A szülők jóváhagyásával mindenki beszállt egy kisebb összeggel, és az év folyamán részvényeket, aranyat, gabonát fogunk vásárolni, hogy a gyerekek találkozzanak a piaccal, és ismerkedjenek meg a pénzügyi folyamatokkal. Bízom benne, hogy sikeres lesz, a szülők lelkesen fogadták a kezdeményezést. A magyar társadalom hagyományosan mindig is nyitott volt az újra, és sok eredményt mutatott fel ezen a téren, de ha nem adjuk meg ehhez a kereteket, és nem indítjuk el a fiatalokat, hogy lássák meg a kihívást, izgalmat benne, akkor lemaradunk.

– Rockenbauer Zoltán

Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner