Ha értelmes kormánykritikát keres, ide kattintson! Beszélnünk kell a magyar növekedésről

A fontos dolgokkal való számvetés ideje van, ezért beszélnünk kell a magyar gazdasági növekedésről.

A magyar GDP-növekedés önmagában tekintve gyenge közepes volt tavaly. 2025 harmadik negyedévében az előző év azonos időszakához képest 0,6 százalékkal bővültünk, és a gazdasági dinamika az év vége felé javult, ami reményt ad arra, hogy a kormány 0,5 százalékos és az Európai Bizottság 0,4 százalékos előrejelzéséhez képest valamelyest szebb lesz majd a végső adat, ha nagyságrendileg jobb nem is. Ez nem tragédia, pláne úgy nem, hogy Bulgáriával holtversenyben EU-rekorder 2,9 százalékos reálbérnövekedés (gyengébbek kedvéért: ebből már le van vonva az infláció) mellett sikerült elérni, és a jóléti, valamint gazdaságélénkítő intézkedések hatalmas kiáramlása ellenére a költségvetési hiány a V4 második legkisebbje, a folyó fizetési mérleg többlete – ez a mutató kissé túlegyszerűsítve a Magyarország által külföldön keresett és a külföld által Magyarországon keresett pénz egyenlege – pedig a V4 második legjobbja lett, mindkét esetben csak a legendásan fegyelmezett csehek végeztek előttünk. (A mindkét szempontból teljesen szétcsúszott Bezzegrománia számai annyival rosszabbak, hogy már az összehasonlítás is tisztességtelen lenne.)

és ne felejtsük el az összehasonlítás során azt sem, hogy egyedül mi nem kaptunk még uniós helyreállítási ingyenpénzt, valamint, hogy továbbra is mi küzdünk Közép-Európa GDP-arányosan legnagyobb adósságterhével, teljesítményünk ennek tükrében értelmezendő.

Szóval: nincs nagy baj, sőt.

A szerény növekedésből masszívan a munkavállalók részesültek a leginkább (a munkaadók és beruházásaik kárára), feszes a munkaerőpiac, a gazdaságélénkítő intézkedések és az újrainduló beruházások mellett sem borult meg a költségvetés. Növekedésben ugyanakkor 1 százalékkal az EU és 1,3 százalékkal a V4 átlaga alatt végeztünk. A hatalmas belső piacra, a kommunizmusig visszanyúló, csodálatra méltó vállalkozó szellemre és a már-már obszcén mértékű eladósodásra épülő lengyel 3,2 százalék számunkra idén semmiféleképpen sem lett volna elérhető, de szűk 1 vagy bő 2 százalékot, mint a szlovákok és a csehek, mi is elérhettünk volna. Amögött, hogy nem értük el, valamiféle strukturális problémának állnia kell.

A legjobb erről akkor gondolkodni, amikor nincs nagy baj.

Nyilván nem lehet ebben az összefüggésben nem beszélni az uniós pénzekről, hiszen például Szlovákia plusz 0,4 százaléknyi növekedését simán magyarázhatja ez is – de ez politikai ügy. Túl régóta és túl közelről követem ezt a folyamatot ahhoz, hogy higgyek a fideszes korrupció miatt befagyasztott pénzekről szóló tündérmesében.

Az Európai Bizottság (leginkább annak vezetőjének) fejében a politikai cél az elsődleges, az uniós jog csak annak szolgálóleánya – Lengyelország esetében lehetett az eljárásokat úgy alakítani, hogy a kormányváltás után egy jogi kötőerővel nem bíró sajtpapír alapján minden pénz felszabadulhasson a néppárti haveroknak, a megpuccsolandó magyar kormány esetében pedig megoldható volt az is, hogy kifejezetten robusztus teljesítések mellett se szabadulhasson fel a 2023. decemberben felszabadított pénzeken túl semmi sem.

A megállapodás gátja nem a magyar kormány, hanem az Európai Bizottság vezetőjének politikai akarata.

A választás és a háború vége azonban javítja annak esélyeit, hogy ettől az egyedül Magyarországot érintő növekedési féktől megszabaduljunk: idén egyhangúlag el kell fogadni az EU következő hétéves költségvetését, aminek előfeltétele, hogy a Bizottság legalább a minimális korrektséget tanúsítsa az akkori magyar kormány felé. (Amely egyébként még a brüsszeli házi POLITICO szerint is kétharmados eséllyel fideszes lesz.) A háború lezárultával pedig – ezt vizionálja eurooptimista lelkem – talán ki lehet törni abból az ördögi körből, hogy a Bizottság tisztességtelen bánásmódja miatt Magyarország a szükségesnél is többet vétózik, ezzel csökkentve a tagállamok kedvét arra, hogy nyomást gyakoroljanak a Bizottságra a tisztességesebb bánásmód érdekében. Nagyon remélem, hogy a tavaly decemberi, vétó nélkül is sikeres EU-csúcshoz látunk majd sok hasonlót idén.

És akkor térjünk is rá az itthoni teendőkre.

Az első, hogy az ukrajnai tűzszünetet követően soványmalac-vágtában meg kell szabadulni a veszélyhelyzeti kormányzástól. Bár ennek látszólag semmiféle gazdasági relevanciája nincs, mégis – állítom – ez az egyik legnagyobb fék a magyar növekedésen: hogy a kormány lényegében bármilyen parlamentáris folyamat, fék és beleszólási lehetőség nélkül bármikor bármilyen gazdasági szabályt átírhat bármire. Akkor, amikor túlcsordulnak a kórházak, lockdownban van a gazdaság és potyognak a bombák a szomszédban, a kormány mozgásterének kimaxolása indokolt – ennek híján pedig önsorsrontás, mert a gazdasági intézményrendszer kiszámíthatóságának minimumát sem garantálja bel- és külföldi befektetőinknek, visszavetve a beruházási kedvet.

Rendeleti kormányzásban nincs stabilitás, stabilitás nélkül nincs beruházás, beruházás nélkül nincs növekedés – ez a világon mindenhol igaz, és itthon is nagyon világosan látszik a számokból, a leggyengébb gazdasági mutatónk a beruházási ráta. E ponton meg kell említenem a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara áldásos tevékenységét: nagyon úgy tűnik, hogy Parragh László kamarájához képest Nagy Eleké sokkal proaktívabb és pozitívabb szerepet játszik a magyar gazdaságpolitikában, a kormány és a kamara novemberi bürokráciacsökkentési megállapodása pont az, amire a növekedéshez szükség van. A szabályok jó pályán vannak, csak stabillá is kell őket tenni.

A második, hogy most, amikor az infláció és az árfolyam szempontjából már lőtávolon belül vannak a maastrichti kritériumok, el kell gondolkodnunk azon, hogy meddig kívánunk forinttal fizetni.

Bulgária azóta a fix euróárfolyamnak rendelte alá – azaz lényegében már akkor teljesen feladta – a monetáris szuverenitását, az ő esetükben, akárcsak a hasonló politikát folytató horvátoknál, már huszonhat éve csak tranzakciós költségeket növelő felesleges nyűg a saját deviza. Nekünk – nem lévén fix az árfolyam – még valóban van monetáris szuverenitásunk, csak kérdés, hogy szükségünk van-e rá:

A magyar kormány sem ezt a kamatot szeretné, nem véletlenül költ ennyit államilag támogatott kedvezményes hitelre. És ez még csak a hitelezési oldal, a költségvetés háromezermilliárd forintot meghaladó kamatkiadásáról nem is beszéltem, ami eurókamatok mellett nem ennyi lenne. Magyarországnak a covid óta felesleges teher a forint, és bár békeidőben néhány évnyi felzárkózáshoz még majd hasznos lehet, azt hiszem, utána egy ilyen mértékben Európába integrált gazdaságban teljesen felesleges erőforrásainkat önálló deviza fenntartására pocsékolni.

Érdemes lenne kitűzni minimum egy bevezetési céldátumot, mondjuk az idén kezdődő parlamenti ciklus végét, 2030-at. Ez önmagában csökkentené a kamatokat, növelné a befektetői bizalmat, és betömné a kormányt a teljesen irreális Huxit előkészítésével vádoló hangos félkegyelműek száját is.

A harmadik, hogy Magyarország első és legfontosabb növekedési korlátja az elégtelen minőségű humántőke, s mivel az egyetemek reformja az alapítványosítással már megtörtént, a pocsék humántőkét most már kizárólag a közoktatás termeli. A magyar növekedés ma már kevésbé múlik a Nemzetgazdasági Minisztérium intézkedésein, mint a közoktatási államtitkárságéin.

Ahogy az egyetemeket, a szakképzést és a HUN-REN-t, úgy a közoktatást is a nemzetgazdaság igényeihez kell végre igazítani, életre, sikerre, innovációra nevelni, és megtalálni a kultúra továbbörökítésének hatékony módjait a gyalázatosan hatékonytalan jelenlegiek helyett. Mikor máskor kellene belevágni egy teljesítményelvű közoktatási reformba, ha nem most, amikor a tanári fizetések végre rendben vannak, s az immáron tisztességesen megfizetett tanári kartól most már joggal lehet el is várni valamit?

Az európai szintű tanárbérek szépek és fontosak, de a huszonegyedik század huszonhatodik évét kezdtük el, ideje volna átvontatni oda tartalmi értelemben is a magyar közoktatást.

És volna itt még egy negyedik apróság, amit a kormány Navracsics Tibor szájával meg is ígért már: az önkormányzati finanszírozás rendbetétele. Magyarország legrosszabb útjai önkormányzati utak, Magyarország legmúltszázadibb közigazgatási eljárásai a sajnálatos módon az önkormányzatoknál maradt hatósági eljárások. Miközben a központi államigazgatás digitalizációja már köröket ver a németre, önkormányzati parkolási bérletet venni, önkormányzati adót befizetni, házasságot kötni még mindig olyan, mint az 1990-es évek Magyarországán.

Ez sem csupán európai találmány, egy kínai polgármester sikerességét is az országos GDP-növekedéshez való helyi hozzájárulás alapján mérik, el is csapják, ha nem ér el ebben sikereket.

Most, egy nagy válság után, bizonyosan egy új kormányzati ciklus és remélhetőleg egy újabb növekedési korszak elején nyugodtan gondolkodhatunk arról, hogy merre van Magyarország számára az előre. Szerintem erre van: a szabályrendszer kiszámíthatósága, a még néhány százalékpontnyi felzárkózás után bevezetendő, de már most megcélzott euró, a jobb iskola és az önkormányzati reneszánsz felé, a jelenlegi helyes és jó adórendszer megtartása mellett. Ez nem a hisztérikus putyinofóbiából elkövetett energetikai öngyilkosság, a többkulcsos adó, a nyugdíjreform és a gazdaság agyonszabályozásának brüsszeli útja, hanem minden sikeres ország útja nyugaton és keleten. S a Magyarország körül végre javuló nemzetközi helyzetben egy helytelen európai politikáknak nem lekötelezett kormány képes és köteles el is indulni rajta.

Nyitókép: MTI/Faludi Imre

***

***