Felvesszük a maszkot: furcsa, hogy mi viseljük, és nem a színészek, aztán be az ismeretlenbe, istenek, halandók és mitikus lények közé. Piactér, csatamező, élők, holtak és az örökkévalóban mindig is létezők otthonai, titkos folyosók és ősi labirintus, bájital és békatetem – mintha egy hollywoodi gigafilm összes díszleteleme és apró kelléke hirtelen a mi játékszerünk lenne. Szimbolikusan és szó szerint is. Mert ez egy olyan előadás, ahol mindenki folyamatosan mozgásban van, és minden megérinthető, kivéve a szereplőket, akik cserében tőlünk karnyújtásnyira lélegeznek a hol apró szobává szűkülő, hol végtelenné táguló térben.
Fotó: Hirling Bálint
Nem is tudom, lehet-e egyáltalán előadásnak nevezni a Walk My Worldöt: talán pontosabb, ha azt mondjuk, átjáró két világ között. Akárcsak a szerelem. Vergiliusnál szebben talán senki nem írt róla, a szenvedély előbb hogyan emel fel, majd – ha nem vigyázunk – pusztít el maga körül mindenkit és mindent.
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
A beszélgetés személyes hangon, bakelitlemezek és stadionrock-emlékek mentén bontakozik ki, majd fokozatosan eljut a magyar közélet legélesebb vitáiig.
Mintha felhőkön járna ő is és a zenéje is: tele van ellentmondásokkal, miközben egy másik, igazibb valóság szűrődik át rajta. Nagy Dénes Kurtág-töredékek című dokumentumfilmje a főszereplőjétől függetlenül is csodálatos alkotás. Interjúnk a rendezővel.
Nagy Dénes túlzás nélkül az utóbbi évek egyik legjobb moziját készítette el a kortárs klasszikus zene világhírű magyar zsenijéről, akiért a föld minden pontjáról Budapestre zarándokolnak a tanítványok.
A bejárás során a miniszterelnök megtekintett egy kutyafuttatót, az állatok elszállásolására alkalmas bokszokat, majd egy kutya sétáltatásában is részt vett.