Felvesszük a maszkot: furcsa, hogy mi viseljük, és nem a színészek, aztán be az ismeretlenbe, istenek, halandók és mitikus lények közé. Piactér, csatamező, élők, holtak és az örökkévalóban mindig is létezők otthonai, titkos folyosók és ősi labirintus, bájital és békatetem – mintha egy hollywoodi gigafilm összes díszleteleme és apró kelléke hirtelen a mi játékszerünk lenne. Szimbolikusan és szó szerint is. Mert ez egy olyan előadás, ahol mindenki folyamatosan mozgásban van, és minden megérinthető, kivéve a szereplőket, akik cserében tőlünk karnyújtásnyira lélegeznek a hol apró szobává szűkülő, hol végtelenné táguló térben.
Fotó: Hirling Bálint
Nem is tudom, lehet-e egyáltalán előadásnak nevezni a Walk My Worldöt: talán pontosabb, ha azt mondjuk, átjáró két világ között. Akárcsak a szerelem. Vergiliusnál szebben talán senki nem írt róla, a szenvedély előbb hogyan emel fel, majd – ha nem vigyázunk – pusztít el maga körül mindenkit és mindent.
Miközben Ön ezt olvassa, valaki máshol már kattintott erre:
Orbán győzelme, ukrán hadikölcsön, felbomló EU – itt az évadzáró Mesterterv
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A zongoraművész-zeneszerzővel Szent Filoména vértanúságáról, a tökéletes isteni tervről és az eddigi legnagyobb csatáját vívó emberiségről is beszélgettünk.
Huszonkét ország, több mint 140 jelentkező, 80 produkció. Évről évre egyre nagyobb az érdeklődés a Magyar Táncművészeti Egyetem nemzetközi balettversenye iránt. Fodorné Molnár Márta rektor asszonyt a műfaj változásairól is kérdeztük.
Mintha több mint egy évtizede erre készültek volna: a Recirquel új produkciója szétszedi a színházat, hogy aztán más minőségben újra összerakja. A Walk My World mitikus világa akkor is beszippant, ha elhatározod, hogy nem hagyod magad lépre csalni.