„Kifogyott a szufla”: nincs olyan teszt, amelyen Magyar Péter átmenne, ha nem az influenszeri képességek szempontjából vizsgáljuk meg

A két ünnep között sokan hüledeztek azon, hogy a bántalmazó kapcsolatot fenntartó, öngyilkosságot szimuláló exférj immár pártvezérként családbarát húrokat penget, ám valójában a tartalmi hiány a legszembetűnőbb a mai diskurzusban. Ráadásul ami a hozzátartozókban sebeket tép fel, mások pedig médiaforgalomra alkalmas tartalomnak látják, az tipikus magatartás a családon belüli erőszak elkövetőjétől: hamis tudattal előadott, narcisztikus, maníros szöveg. Amíg lelkesedsz, nem is ordítja le a fejedet.

Sok-sok versengő idea helyett ma egy program és annak a karikírozott változata található a politikai termékek kínálatában. Sehol egy klasszikus szabadelvű hang, sehol egy modern zöldpolitika, sehol egy a legelesettebbek mellett kiálló baloldali formáció, sehol egy a konzervatív, teljesítményelvű értékekért lelkesedő erő a kormánypárt mellett. Holott régebbi – talán szebb – időkben ezek, sőt ezeknek a szélsőséges változatai is érveltek a választók kegyeiért a politikai agorán.

A felvilágosodás utáni alapeszmék részben beépültek a programadó párt kínálatába, részben – magamfajta öregedő szemlélődőnek – fájdalmas módon elpárologtak mint önálló entitások. Úgy jártak, mint a főzelék annál, aki először a napköziben kóstolta: rögzült benne, hogy nem finom, holott lehet kitűnő is, ha jó szakácshoz kerülnek az alapanyagok. Nálunk a rissz-rossz séfjelöltek sajnos elporlasztották a bizalmat. Így aztán maradt a kormánypárt minden erényével és hibájával és a belőle kiváló csinovnyik, aki mire az érdemi kampány megkezdődne, klasszikus zugzwangba kormányozta magát. A lábasok összeütögetéséhez hasonlatos dallamú szó a sakkban azt az állapotot jelöli, amikor bárhová lép a játékos, az helyzetének romlásához vezet.