A világban mindenütt tort ül az ócskaság, az árulókat hősként ünneplik, a nemzetük ügyéért harcolókat üldözik – Bogányi Gergely a Mandinernek

Dublin és Budapest között Pécsen tudtunk egyeztetni egy rövid találkozót. Sűrű az élet? 

Még annál is sűrűbb, szerintem három ember munkáját is kitenné. Egy missziónak szenteltem magam, és minden áldozatot meg is hozok érte. Ez pedig alapvetően analitikus és kemény munka. 

Mi ez a misszió? 

Szűkebben, hogy a zenével, a zene nyújtotta katarzissal eljussak a 21. század nagy ütközeteiben egyre fáradó lelkekig. 

Tágabban? 

Az utóbbi években egyre világosabban és tudatosabban kirajzolódott bennem, mi a legfontosabb feladatom a Földön. 

Sok megpróbáltatás és lelki viszontagság után mostanra eljutottam oda, hogy kételyek és fenntartások nélkül belesimuljak a tökéletes isteni tervbe. Amelyben minden egyes embernek kivétel nélkül megvan a saját helye és szerepe, egymás mellé rendelve. Ennek megtalálása és betöltése a legnagyobb megelégedettséggel tölthet el bennünket. És a jó hír, hogy az egész felismerése és megélése bármelyikünknek megadathat – foglalkozástól, kortól, anyagi helyzettől, társadalmi státusztól függetlenül. 

De nem mindenki ír hálából darabot egy szentről. Mit taníthat ma nekünk a korfui vértanú királylány története? 

Igazságot, hitet, kitartást, egyenes gerincet, erőt és igazi sikert. Alapvetően többfajta magasztos erényt, és mindezeket a legtisztább formában, rossz kompromisszumok nélkül. Innen az ötlet is, hogy a Szent Filoména legendája január 4-ei ősbemutatója nem egyszeri esemény lesz: terveim szerint minden esztendő január 4-én a Zeneakadémián debütál majd az aktuális legújabb kompozícióm. Tíz évre előre le is foglaltam erre a célra a Zeneakadémia Nagytermét. 

Nem kis optimizmusra vall, pláne ha még a hagyományteremtő szándékot is hozzávesszük. 

Nagyon is optimista vagyok, és bár valóban hagyományteremtés a cél, ezen alkalmak koncepciója teljesen más lesz, mint bármely korábbiaké. Eddig főleg zongoraművész voltam, több ezer koncerten játszottam, javarészt szólistaként. Emellé belépett lassan a zongoraépítés, majd a zeneszerzés. És egyszer csak azt vettem észre, hogy az utóbbi iránti belső igény, késztetés egyre nagyobbra nő bennem. Ami nem azt jelenti, hogy az első kettőt ne szeretném továbbra is ugyanolyan szenvedélyesen. 

Visszakanyarodva Szent Filoménára, miért éppen ő lett az új origó? 

Szent Filoména története mindennél sugárzóbb üzenetet közvetített számomra. Mindig is rajongtam a szentekért, róla azonban néhány évvel ezelőttig nem is hallottam. Amikor viszont igen, rögtön úgy éreztem, hogy különleges erő árad belőle. Úgy is mondhatnám, hogy az erejének saját hangja, harmóniája van. Az élettörténetét feldolgozó zenemű gondolata szinte magától született meg bennem, hét tételben – jelenetben – az idilli gyerekkortól az angyali segítséggel többször legyőzött halálon át a vértanúságig. Persze az mindig szubjektív dolog, kinek mi és miért áll közelebb a lelkéhez; az enyémet az ő lénye, tüneményfényessége találta el a legjobban. Nemrég viszont arra is rájöttem, mitől annyira különleges ő az egész világ számára. 

Mitől? 

Teljes bizonyossággal állítom, hogy Szent Filoména a mostani idők egyik legerősebb segítsége. Már a története is egyedülálló. Tizenhárom évesen halt vértanúhalált 304-ben Rómában, miután Diocletianus előbb bezáratta, majd hosszú időn át kegyetlen kínzásoknak vetette alá. A korfui királylánynak egyetlen „bűne” volt: magát Krisztus jegyesének tartva nemet mondott a hatalmas császár házassági ajánlatára, és a családja, népe elpusztítását kilátásba helyező zsarolások ellenére is a végsőkig kitartott elhatározása mellett. Meggyilkolása után viszont mintha a föld nyelte volna el nemcsak őt, hanem az emlékét is. Ezerötszáz éven át, 1802-ig senki nem tudott róla semmit. 

Akkor mi történt? 

Egy észak-római útépítés során beszakadt a föld, így derült ki, hogy azon a részen egy teljes katakombarendszer húzódik. Itt, az úgynevezett Priscilla-katakombában találták rá Szent Filoména sírjára, amelyben nem volt más, mint egy kicsi koporsó és egy fiola alvadt vér; utóbbi miatt feltételezték, hogy egy vértanú holtteste bukkanhatott elő. A nevén kívül továbbra sem tudott róla senki semmi pontosat. Sem arról, miket tett vagy mondott, sem arról, milyen csodák történtek a közbenjárásával; ez szokatlan a szentek többségének a szigorú eljárásrend miatt meglehetősen precízen és gazdagon dokumentált cselekedeteihez képest. 

Honnan tudunk mégis ezekről? 

Maga mondta el több magánkinyilatkoztatáson és csodán keresztül. Amelyek annyira erősek és hatásosak voltak, hogy még az eleinte szkeptikus egyháziak is elfogadták őket. Sokat gondolkodtam rajta, miért történhetett mindez ilyen extrém módon, hogy Szent Filoména ezerötszáz évig „nem jelentkezett”. 

És mire jutott? 

Hogy ez szintén a minden elemében tökéletes isteni forgatókönyv része. Szent Filoménát azért találta ki nekünk a Mindenható, és azért csak kétszáz évvel ezelőtt fedezték fel, és vált még később népszerűvé, mert Isten bölcsessége végtelen: a legerősebbeket a legnehezebb időkre tartogatta. És bár elsőre talán paradoxonnak hangzik, hogy egy tizenhárom éves lány közülük való legyen, gondoljunk csak bele: mekkora erőre van szüksége egy tiszta gyermeknek, hogy a félelmét nap mint nap legyőzve ellenálljon a világ leghatalmasabb urának? A példáját látván – a borzalmas sebei például csodálatos módon eltűntek – már akkor rengetegen megtértek, a halála pedig a legnagyobb győzelem volt a sötét erők felett. 

A legnehezebb idők – most ezek jönnének? 

Nem jönnek, részben már itt vannak. 

Ez idő alatt ránk erőszakolták a legképtelenebb hazugságokat, nemegyszer tudományos köntösbe bújtatva. Sok más mellett a tömeggyilkosságot abortusz néven, a genderrémálom hazugságait, miközben mindenfajta alapérték kiforgatása zajlik, rendszerszinten ráerőltetve a legképtelenebb valótlanságokat a társadalmakra. A legnagyobb háború a felszín alatt, az emberi szemnek láthatatlan síkon zajlik. A tét nem más, mint a lelkünk, ezért száll harcba egyre durvább eszközökkel a bukott angyalok serege. És ezért van szükség a legerősebbek segítségére, így Szent Filoménáéra is. 

Mégis mik ennek a háborúnak a látható jelei? 

A fentieken kívül az állandósult zűrzavar. A káosz. A szellemi vakság, a gyűlöletkeltés, a fizikális háború, az előbb említett fundamentális értékek háttérbe szorítása mint az erkölcs relativizálásának, az ártó ideológiák piedesztálra emelésének az eredményei. A fogalmak lassan teljesen összekeverednek: a rosszat jónak, a jót rossznak kell gondolnunk. Ha csupán a saját területemet, a zenét veszem, egyre lejjebb van a léc: öntik ránk a moslékot, mi meg sajnos önként meg is esszük. Mivel én érzéket kaptam a jó zene felismeréséhez, tudom, a rossz mit és hogyan rombol a lelkeken. És azt is, hogy azok lelkét is feldúlja, akik velem ellentétben nincsenek ennek tudatában. A tisztánlátás kezd a legnagyobb kinccsé válni. 

És ha nem a zenét vesszük? 

Hasonlóan ül tort mindenütt az ócskaság, a silányság, az árulás. Nem kell messzire menni, hogy lássuk, hogyan ünneplik hősként a legaljasabb bűnt elkövető hazaárulókat, miközben a nemzetük ügyéért végsőkig harcolókat üldözik, gúnyolják, leköpik, démonizálják. Mert nemcsak az egyetemes és alapvető emberi értékek állnak immár folyamatos össztűz alatt, hanem ennek következményeként a kultúra és a nemzet is. Közben aláássák a hitet, ami a lelki élet és az emberi méltóság legszilárdabb alapja. 

Sőt, kialakulóban van egyfajta új mártíromság: keresztény férfiként lassan a világ legüldözöttebb kisebbségébe tartozónak érezhetem magam a mindent és mindenkit, még a nemeket, vallásokat is uniformizálni akaró globalizmusban. Egyáltalán nem csodálom, hogy ebben a felfordulásban a fiatalabb nemzedékek, bár látszólag megvan mindenük, annyira szoronganak. 

Vagyis kész, vége, nincs remény? 

Ahogy az elején említettem, optimista vagyok, úgyhogy ezt semmiképpen nem mondanám. De az biztos, hogy nem lehet tovább mismásolni. Két oldalra szakadt a világ, fekete-fehéren látszik, ki mit képvisel. A középút gyávaság, langyosság; függetlenség nem létezik, eljött a nyílt színvallás ideje. 

Magyarország esetében Fidesz vagy Tisza? 

Nem politikai oldalakra gondoltam elsősorban, de természetesen, akár így is feltehető a kérdés. 

És még hogy? 

Az összeomlás sajnos már nem elkerülhető, ami szükségszerű áldozatokkal jár, de szükségszerű tisztulással is; ahol a bűn szétterjed, ott a kegyelem is túlárad. A romokon pedig új világ épül majd, amiben Magyarországnak kiemelt szerepe lehet. Máshogy fogalmazva: a Föld most éppen vajúdik, és a Kárpát-medencében szülheti meg a biztatóbb jövőt. 

Nem csak azért gondolja így, mert történetesen Magyarországon született? 

És ez miért lenne baj? Hitem szerint én nem véletlenül születtem ide, hanem okkal – sokadszorra utalnék vissza a tökéletes isteni tervre. Amelynek az is része, hogy minden egyes nemzet kiválasztott nemzet, csak mindegyik másra. Magyarországnak az az elrendelt feladata, hogy ne csak részese, hanem alakítója, sőt kulcsszereplője legyen a jövő történelmének. Élni, jól érezni magunkat hosszabb-rövidebb időre a világon bárhol lehet, de születni minden ember csak egy helyre tud. 

Ön is élhetne máshol, hiszen kamaszként néhány évig Finnországban laktak, ma is rengeteget jár külföldre koncertezni, és a zene amúgy is a leginkább nemzetközi műfaj. 

Volt, hogy el is gondolkodtam rajta, az Egyesült Államokban vagy Németországban könnyűszerrel letelepedhettem volna, és sok más helyen is. De valahogy ez, vagyis a még nagyobb karrier, a még több pénz vagy hírnév, sosem vonzott: a zene nekem az érték- és hitátadás eszköze, nem a mindenáron való érvényesülésé. Ezért bizonyos kritikus pontokon számot vetettem, mit akarok igazán, és rájöttem, hogy nem egy jó döntést szeretnék hozni a sok közül, hanem a legjobbat. Abból is mindig csak egy van. 

Visszatérve az előző gondolatmenetre, mégis miért hisz ennyire abban, hogy Magyarország kezében az útjelző fáklya? 

Például azért, mert dacára annak, hogy az elmúlt több mint egy évezredben hányan és hányszor akartak minket elpusztítani, és most is micsoda támadás, nyomás alatt állunk, még mindig nem törtünk meg, és itt vagyunk. Mert nincs még egy nemzet a világon, amelynek az égi patrónája Szűz Mária. Ahogy Szent Pio próféciájában is áll: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagy hatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” 

Hogy egy másik majdnem szent, Mindszenty József bíboros szavait idézzük: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”? 

Pontosan. És itt azért van még bőven munkálkodnivalónk. Az egymillió imádkozónak nem a felszínes statisztikákban kell megjelennie, vagy az ájtatosság zászlaja alatt vonulnia – néha egyetlen perc valódi odafordulás többet ér, mint többórányi térdepelés. Ehhez viszont 

Tudom, hogy a mai világban nem könnyű előlépni és vállalni a hazaszeretetet, a keresztény értékrendet és a hitet – rengeteg támadás ér engem is emiatt. 

A hokipálya igazságosabb terep? Időnként állítólag ott is feltűnik. 

Nagyon megszerettem a hokit gyerekkoromban, és valóban, újabban egy baráti társasággal rendszeresen játszom is, ezek az alkalmak mindig a hetem fénypontjai. Nyáron meg teniszezem, az a másik kedvencem. Mert bár a zongorázás amellett, hogy óriási szellemi koncentrációt igényel, komoly fizikai munka is, a sport elengedhetetlen hozzá, hogy az ember tartani tudja az egyensúlyát. A jégen meg tényleg nincs okoskodás: kemény harc folyik pontos és szigorú szabályokkal. 

Hiába minden ellene irányuló tett és szándék, legbelül mindannyian hasonló egyensúlyra vágyunk, ezt különösen érezzük most, advent időszakában, a fény felé tartva. Mit kívánna az emberiségnek, és nem csupán erre a kegyelmi időszakra? 

Hogy minél többen találjanak rá az életfeladatukra, amire a Jóisten megteremtette őket. Az is a kor nagy hazugságai közé tartozik, hogy mindenki pótolható és helyettesíthető. Épp ellenkezőleg: minden ember egyedi, értékes, egyedülálló feladatra lett teremtve. Ennek felismeréséhez a csend nagy segítségünkre lehet. Az a csend, amely Isten lényege, gyökere, alapja. Csend volt a teremtés kezdete előtt. A szeretet néma tüze a Szentháromság szívében oly erősen lüktetett, hogy ki kellett szakadnia, megosztva azt a világmindenséggel. Ebben olyan erő, olyan végtelen tűz, olyan erős szeretet volt, hogy mindenre kiáradt, ami a kozmoszban létezik – a Földet, az ember teremtését is beleszámítva. Hangtalanul. A csend bűnbánat. A csend Istennel való egység a hitben és a szeretetben. A csend a zaj kizárása, elhatárolódás a külvilágtól. Istenkeresés és önvizsgálat. Egyszerűség és biztonság. A csend bátorság, figyelem. Szeretet és béke. Odaadás. A csend imádat és dicséret. Ezt a csendet vágynám mindannyiunknak.

Nyitókép: Földházi Árpád