Úgy tűnik, idővel tradicionalista fordulat jön az egyházban – akárhogy is alakul az SSPX és a Vatikán kapcsolata

Pápai engedély nélkül szentelhet július elsején papokat az SSPX, azaz a X. Szent Piusz Papi Testvérület, ezzel veszélyeztetve a Rómával folytatott teológiai párbeszédet – olvashatja a katolikus médiában az, aki követi az ilyesmit. Előzetesen februárban találkozott a Hittani Dikasztérium prefektusa, Fernandez bíboros az SSPX elöljárójával, Davide Pagliarani atyával.

De mi is az az SSPX?  A Szent X. Piusz pápáról elnevezett papi testvérületet 1970-ben alapította Svájcban a francia Marcel Lefebvre érsek. 1988-ban négy püspököt szentelt fel pápai jóváhagyás nélkül, ami az SSPX kiközösítéséhez vezetett. Az SSPX nem pusztán a zsinat utáni liturgikus újításokkal nem értett egyet, hanem lényegében a II. Vatikáni Zsinatot is elutasítja – a vita lényegi pontja ez; létezik ugyanis pápahű, az egyházba belesimuló papi szervezet, ami a tridenti rítusú misét celebrálja és tanítja, ez a Szent Péter Papi Testvérület, azaz FSSP.

Azonban mielőtt tovább lépnénk, tisztáznunk kell pár kérdést, amelyek ügyében félreértés uralkodik a magyar katolikus közösségben, mely dominánsan egy tisztes Szent II. János Pál-i katolicizmust képvisel.

A liturgikus reformot, mely a most ismert, minden vasárnap látogatott és minden nap celebrált szentmise formájához vezetett (novus ordo), nem a zsinat vezényelte le. A zsinat elrendelt egy liturgikus reformot, amit később Annibale Bugnini olasz prelátus vezetett, meglehetősen furcsa körülmények között, például kijátszotta a reformbizottság tagjait VI. Pál ellen, illetve ignorálta a világ püspökeinek tömegesen érkező leveleit, amelyek szerint rossz irányba megy a liturgikus reform. Érdekes módon Bugnini 1976-ban Iránban találta magát nunciusként.

Aztán: a tridenti rítus és a ma domináns új rítus között nem annyi a különbség, hogy a tridenti latinul van és „a híveknek háttal”. Ugyanis az új rítus „alapesete” is latin, egyben „kelet felé fordulva”, tehát „háttal” celebrálandó, a népnyelv és a néppel való szembe fordulás pusztán engedmény. A régi rítus és az új rítus közt más különbségek vannak, például szövegbeli, de a régi rítusban nincs három (A, B és C) év, csak egy, valamint nincs szentlecke, csak olvasmány és evangélium. Továbbá az sem igaz, hogy a „tridentisták” sedevacantisták lennének, azaz úgy gondolnák, hogy XII. Piusz óta nincs jogszerűen, érvényesen megválasztott pápa. A sedevacantisták egy kis szekta, a „tridentisták” túlnyomó többsége nem sedevacantista – és nem is „szentpiuszos”, hanem pápahű. Múlt vasárnap volt Budapesten egy szentpéteres pap újmiséje, régi rítusban, az illető teljesen pápahű.

Az 1988-as, vatikáni engedély nélküli szentpiuszos püspökszentelések következtében Róma deklarálta, hogy a felszenteltek automatikusan beálló kiközösítés alá esnek, minthogy szentelésük ugyan érvényes, de engedély nélküli; az SSPX azonban azt állította, hogy ez nem igaz a kánonjog szerint, a kiközösítések érvénytelenek, a püspökszenteléseket ugyanis az egyház válsága indokolta. Az SSPX kánonjogi, tehát egyházon belüli (vagy kívüli) státusza tisztázatlan.

XVI. Benedek pápa visszavonta a piuszos püspökök kiközösítését a párbeszéd jegyében, az egység felé tett lépésként. A pápai elismerést 2017-ben határozatlan időre meghosszabbították a papok által meghallgatott gyónásokra, és a helyi ordináriusok felhatalmazást adhattak papjaiknak a házasságkötések hivatalos tanúskodására. Ezenkívül a Szentszék Bernard Fellay püspököt nevezte ki bírónak egy kánonjogi perben, amely a társaság egyik papja ellen indult. Ezen elismerések jelentősége az, hogy más katolikus szentségekkel ellentétben mind a gyónás, mind a házasság érvényességéhez kánonjogi joghatóság szükséges. Míg kritikusai azt állítják, hogy a társaság papjainak nem volt kifejezetten megadva a szükséges joghatóság, a társaság azt állítja, hogy „kiegészített joghatósággal” rendelkeztek a gyónások tekintetében egy „vészhelyzet” miatt.

Pár éve hallottam egy ismert, már a túlvilágról ránk tekintő, általam is tisztelt jezsuitát arról prédikálni, hogy Benedek csak a piuszosoknak akart kedvezni, ez azonban egyértelműen nem igaz, Benedek pápa célja az volt, hogy eljussunk oda, hogy a szemináriumokban is oktatják a tridenti rítus celebrálását az új rítus mellett (a többi tévedését nem idézem). Míg addig püspöki engedélyhez volt kötve a régi rítus celebrálása, 2007 óta ez plébánosi hatáskör volt. A Summorum Pontificumot a világ püspökeinek jelentős része – mondjuk így – elszabotálta. Majd jött Ferenc, és abszurd módon a hagyomány nevében a 2021-es, Tradiciones Custodes című motu propriojával lényegében visszacsinált mindent, püspöki kézbe adta vissza a régi rítus celebrálásának lehetőségét, azt is olyan megszorításokkal, hogy lényegében kihalásra ítélje a rítust.

Én őszintén sajnálom, hogy a Szentszék és az SSPX nem jutott dűlőre. De vannak itt tágabb kérdések is.

Ebből azonban az következne, hogy az egész katolikus egyház 1972-ig valamiféle gyerekkorát élte. Ez nyilvánvaló blődség, amellett, hogy nem a kontinuitást, hanem a hermeneutikai törést képviseli, ami szembemegy az egyház önképével. (Az egyház akkor Isten egyháza, ha kontinuus önmagával.)

Izgalmas az is, hogy Nyugat-Európában és Amerikában azok a felnőtt megtérők, akik kevesen vannak, de mégis látszanak, és nő a számuk, jellemzően szintén a régi rítusban keresztelkednek meg, vagy épp nagyon szépen celebrált új rítusban. S épp a méltósággal ünnepelt liturgia, a szent zene, a tömjénillat, a papi viselet, a formalitások, szóval mindaz, amit az előző évtizedekben puhítani igyekeztek az egyházban, erősen hozzátett a megtérésükhöz, mert ebből is látszik, hogy itt komolyan van gondolva Isten tisztelete és imádata.

Ahogy az amúgy presbiteriánus (kálvinista) Carl R. Trueman amerikai teológus és egyháztörténész mondta a minap nekem egy interjúban:

Trueman azt is kifejti: a modernitás testellenes, az utolsó tekintély, ami ellen lázadunk, az a saját testünk. A kereszténység azonban a megtestesültséget képviseli, még a liturgiában is. A szent zene materiális valóság, ráadásul közösségben szólal meg, a tömjén, a ruhák, az Eucharisztia (protestánsoknál Úrvacsora) anyagi valóság.

Emellett érdekesség, hogy a nyugati szemináriumokban ma egyre inkább tridentista-tradicionalista papjelöltek hallgatják a hatvanas évek szellemiségét képviselő professzoraik óráit. Pár éve a francia Riviérához közel, egy kis faluban vettem részt előadóként egy politikaelméleti továbbképzésen katolikus egyetemi hallgatók számára. A plébános tradicionalista (tridentista) volt, rendszerint celebrált régi rítusú misét. Nekünk végig, minden nap azt. A két káplánja brazil kispap volt, ők is tridentisták voltak, és helyben jártak szemináriumba. Azt mesélték, hogy minden kispap tridentista, a tanáraik nem, de mindkét fél kénytelen elfogadni a másikat: ők a tanáraikat, ha papok akarnak lenni, a tanáraik őket, ha azt akarják, hogy legyen még pap az egyházmegyében.

Akár dűlőre jut a Vatikán a szentpiuszosokkal, akár nem, ha az új kispapnemzedék felnő, tradicionalista szemléletváltás várható az egyházban. A II. Vatikáni Zsinatot mindig megvédtem, s mire ez a szemléletváltás be fog következni, addigra már öreg leszek.

Szóval mindezek tekintetében a SSPX vatikáni engedély nélküli püspökszentelése viszonylag mellékes, ám szimbolikus jelentőséggel bírhat. De látni kell, hogy a tradicionalisták többsége nem szentpiuszos, maximum drukkol az SSPX-nek, hogy rendeződjön a kapcsolata Rómával.

Ha ezt az egyházi vezetők megpróbálják megakadályozni, akkor pedig egyszerűen nem lesznek nyugati papok.

***

Fotó: Nagy Szent Gergely miséje