Lemészárolt násznép, akasztás telefondrótra – ilyen volt a Felvidék 1918 utáni elszakítása

1918. november 13-án Zsolnáról még könnyedén kiszorították a magyar hadsereg bomlófélben lévő alakulatai a szerveződő csehszlovák erőket, és

és Miskolc elfoglalásáról álmodoznak majd. Ez és sok más érdekesség is olvasható Simon Attila Az átmenet bizonytalansága – az 1918/1919-s impériumváltás Pozsonytól Kassáig című, rengeteg új forrást felvonultató kötetében.

Mint Simon Attila lapunknak elmondja, a kezdeti csehszlovák gyengeség éppen abból fakadt, hogy amikor október végén kikiáltották, csak egy virtuális állam volt: se területe, se igazi hadserege nem volt, és ezen csak az olaszországi légió húszezer kipróbált katonájának hazaszállítása változtatott decemberben. Ezen alakulatoknál „nem mutatkoztak a bomlásnak azok a jelei mint a Monarchia hadseregében” – mondja a kutató, hozzátéve: a magyar részről pedig hiányzott a szervezett ellenállás. Részint, mert a Károlyi-kormánynak nem sikerült újraszervezni a hadsereget, és a stratégiája is az antant felé mutatott jóindulaton alapult – utólag már tudjuk, hogy, mint a könyv írja, „a magyar diplomácia légüres térben mozgott”.

Miközben sok felvidéki polgárban megvolt az elszántság, hogy megvédje szülőföldjét, de például a Kassai Magyar Nemzeti Tanácsot a Károlyi-féle kormányzat óva intette ettől – a „mi lett volna ha” pedig, mint tudjuk, történelmietlen kérdés. Még annak fényében is, hogy a legbátrabb városnak nevezett Balassagyarmat példája ismert; ahogy az is, hogy később a frissen toborzott magyar Vörös Hadsereg is könnyedén csapást tudott a cseh-szlovák hadakra mérni, ami azt mutatja, hogy a harcértékük még ekkor sem volt túl magas.

Mindenesetre a Bartha-Hodža féle demarkációs vonalat, amely a szlovák-magyar nyelvhatárnál húzódott volna, meghagyva Pozsonyt, Galántát, Lévát, Rimaszombatot és Kassát,

A kötet azonban nem a nagytörténelemre összpontosít, fogalmaz a kutató, hanem a közvélemény számára kevésbé ismert mindennapok történeteire – ez egyébként a Trianon 100 Kutatócsoport által vitt irány is.

(fotó: Mátrai Dávid / Mandiner)

A magyar és a szlovák közvélemény előtt is ismeretlen számos helyi jelentőségű konfliktus, ami be sem került a mainstream történetírásba – mondja Simon Attila. A legmeglepőbb történet számára, amiről korábban nem lehetett tudni: a helyiek végső kétségbeesésükben 1919 január elején

– a számos kérészállammal ellentétben itt a kikiáltásáig sem jutottak el.

S hogy milyen konfliktusokról van szó? A tragikus pozsonyi sortűz – amikor az elszakítás ellen tüntető magyar-német tömegbe lőttek a csehszlovák legionáriusok – viszonylag ismertebb története mellett hátborzongatóan sok véres eseményről olvashatunk.

Bár Simon hangsúlyozza, kutatása a Felvidék magyar részére, Dél-Szlovákiára szorítkozik, ahol a cseh-szlovák erők értelemszerűen több atrocitásban vettek részt, mint a barátságos fogadtatásra érkező felszabadító magyar vöröskatonák,

Mindenesetre csak néhány példa: a vörösök érkezésekor – akiket értelemszerűen nem a bolsevik kormány iránti szeretet, hanem az anyaországhoz való visszatérés reménye miatt üdvözöltek – a kivonuló csehszlovákok Fülekpüspökinél négy embert végeztek ki; a valószínűleg teljesen ártatlan Egyedi János 74 éves földművest a szőlőhegyről, a kapa mellől hurcolták a vasútállomás mögé, ahol egy zománcgyári munkással és egy mozdonyvezetővel egyetemben telefondrótból font hurokra felakasztottak.

Egy másik esetben a ma szlovákiai határfalu, Buzita mellett

egyes források szerint egy éppen aznap tartott esküvő résztvevőit.

A kötet emellett tárgyilagos hangnemben végigveszi a további konfliktusos helyzeteket, az elszegényedett tömegek által véghezvitt zavargásokat és pogromokat, a cseh-szlovák hatalom által internált magyar és német ezrek, levert tüntetések, ledöntött szobrok sorsát, a hivatali hatalomátvételt, a feltámadó sajtócenzúrát, a rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság hónapját, s természetesen a sztrájkokat.

Sztrájkokat, amelyekben szlovákok éppúgy részt vettek, mint a magyarok és németek, ugyanis – mint Simon fogalmaz – a hamis cseh és szlovák narratíva szerint jött a demokratikus Csehszlovákia, és felszabadította a félfeudális magyarországi viszonyok alatt élőket.

A helyiek azonban nemzetiségtől függetlenül éppen az ellenkezőjét látták, hiszen az őszirózsás forradalom vívmányai, általános és titkos (bár soha nem gyakorolt) választójog, a nyolcórás munkaidő, a földosztás, szabad sajtó és

kőkemény cenzúrával, beszántott Erzsébet Tudományegyetemmel, a megígért segélyek és nyugdíjak ki nem fizetésével és vérrel, és nem is hasonlított a húszas évek közepére demokratizálódó Csehszlovákiára. Ezért amikor a kassaiak és rozsnyóiak például szembefordulnak a cseh-szlovák hatalommal, nemzeti és szociáldemokrata alapon – a szociáldemokrácia maradt az egyetlen szervezett magyar erő a megszállt területeken –, a felvidéki városok sztrájkjaiban éppúgy részt vesznek szlovákok is, azaz az ellentétek korántsem csak nemzeti alapokon jönnek létre az új hatalom és ellenzői között.

„Az átlagember számára az új határok vagy demarkációs vonalak azt jelentik, hogy megnehezedik az élete: nem tud átmenni a szomszéd városba a rokonaihoz, a munkahelyére vagy a földjére” – fogalmaz a kutató –

A szociáldemokraták hozzáállásában Horthy hatalomra kerülése után állt be változás: immár Csehszlovákián belül küzdöttek valamiféle magyar autonómiáért, a polgári táborral ellentétben nem sugalmazva revíziós célokat.

Különös a komáromi összecsapásokat követő vérengzések emlékezete – a város visszavételét megkísérlő felfegyverzett magyar munkásokra a cseh-szlovák katonák tragikus vereséget mértek, majd egyesével vadászták és gyilkolták le a túlélőket; sőt, akik bújtatni próbálták a menekülőket, azokat is kivégezték.

mert családja a pincébe engedett a vérengzés elől menekülő munkásokat.

Az esemény kapcsán az ötvenes években konszenzus volt a kommunista történetírásban magyar és csehszlovák oldalon annak kapcsán, hogy itt bizony a munkásmozgalom hősies kísérlete zajlott az imperialista csehszlovák hatalom ellen, ahogy az áttörő vörösök bábáskodásával megszületett Szlovák Tanácsköztársaságot is éltették – a hatvanas években fordult a kocka szlovák nemzeti oldalára, és lett előbbiből magyar orvtámadás, utóbbiból magyar bábállam.

Ugyanakkor a kutató hangsúlyozza: a szlovák köztudatban mindezekről a konfliktusokról alig esik szó, ugyanakkor a szlovákok ritkábban tekintenek vissza úgy a múltba, ahogyan a magyarok, szerinte némileg túl gyakran is, szoktak, pragmatikusabbak – igaz, történelmük lapjai sincsenek úgy teleírva, mint a mieink.

Címlapfotó: csehszlovák légiósok a pozsonyi Ferenc József hídon. forrás: Wikipedia