„Mintha ma hirtelen jönne egy háború” – Ablonczy Balázs 1918-1920-ról

Száz évvel ezelőtt történelmi léptékű kataklizmák rázták meg Magyarországot és társadalmát. Az 1918 és 1920 között történtek máig meghatározzák hazánk sorsát, politikáját és közbeszédét. A téma szakértő történészeit faggatjuk évfordulós interjúsorozatunkban. Első interjúnkban ifj. Bertényi Ivánt kérdeztük a Monarchia bukásának időszakáról, most pedig Ablonczy Balázst, az MTA Trianon 100 Munkacsoport vezetőjét kérdeztük a sorsdöntő évekről és azok társadalomra gyakorolt hatásáról. A régi ismeretségre és ufis időkre tekintettel tegeződve.

***

Vannak olyan kritikusaid, akik szerint történelmi mítoszok rombolója vagy. Miért baj, ha vannak történelmi mítoszok? Nem természetes dolog-e ez?

De, abszolút természetes, ezért nem is Trianon-mítoszok a 2010-es könyvem címe, hanem Trianon-legendák. A köztudatban ráadásul a mítosz egyenlő a mesével, miközben ez nem így van. Én nem érzem a tevékenységemet mítoszrombolásként:

Ha valamit tisztán látunk, s abból tudunk épülni és előre lépni, az nem mítoszrombolás, hanem igazmondás. Trianonban egyébként én magam is érintett vagyok, a családom mindkét ága megsínylette a békeszerződést: nyilván velük sem akarok tiszteletlen lenni. A legendák nem meglepő módon abból születtek, hogy 1918 után egy irtózatos nagy zuhanás történt mindenki életében, többé-kevésbé váratlanul. Bizonyos értelemben természetes, hogy Trianont így dolgozta fel a magyar társadalom. A Trianonról szóló legendáknak egyébként csomó, valós életre visszautaló eleme van: Clemenceaunak valóban volt magyar menye – de ennek kevés köze van a trianoni rendezéshez. De a többi könyvem, például a magyar turanizmus története vagy a Teleki Pál-monográfiám nem arról szól, hogy mítoszokat akarnék megölni. Inkább utazások ezek a magyar múltba.

Ritkán gondolunk bele, hogy a világháború végétől, a Monarchia összeomlásától a trianoni békeszerződés aláírásáig valójában szűk két év eseményeiről, két nagyon sűrű évről beszélünk.

Igen, és ennyi idő alatt volt hat-hét rendszerváltás. Nem csak egymást váltó kabinetek vannak, hanem mindegyik más rendszert is hoz: Károlyi-kormány, Tanácsköztársaság, Peidl-kormány, Friedrich-kormány, Huszár-kormány. Közben ellenkormány van Szegeden, hatalmi központ Siófokon, Szombathelyen, királypuccsok vannak, rettenetesen sűrű időszak ez a magyar történelemben. Korábban meg Ferenc József volt hetven éven át, amikor nem kellett hetente új neveket megtanulnia a közvéleménynek.

Azt mondod, többé-kevésbé váratlan volt a társadalom számára az összeomlás. Valóban, 1918 nyarán még nem is álltak rosszul a központi hatalmak. Bizakodóak voltak a német és osztrák-magyar birodalmak népei?

Tíz évvel ezelőtt ifj. Bertényi Iván kollégám írt egy kitűnő tanulmányt a Kisebbségkutatásba az 1918 májusi bukaresti béke magyar fogadtatásáról. Ebből az derül ki, hogy

csapataink mindenhol ott vannak Odesszától a Piavéig, leigáztuk Bukarestet, mi osztjuk a lapokat a Balkánon, elértük a hadicélokat, megnyertük a háborút. Ebből a státuszból jön aztán a már említett zuhanás őszre. Tisza István 1918 szeptemberi útja a Balkánon figyelmeztető jellegű: Szarajevóban neki memorandumot átadó délszláv küldöttekkel szemben azt mondja, ilyen stílusban nem lehet vele beszélni, és Magyarországnak jogai vannak a Balkánon, és azokat, akik szétesésre játszanak, azokat szét fogja zúzni. Erre a küldöttek Hajdemo!, azaz Menjünk! felkiáltással otthagyják őt. Ilyesmi korábban elképzelhetetlen volt. Tisza aztán maga jelenti be a Parlamentben október 17-én, hogy ezt a háborút elvesztettük. Ez nem volt jó hatással a harcoló csapatokra sem. IV. Károly föderalizálni szerette volna a Monarchiát, amire minden magyar pártnak, kormánypártokat és ellenzékieket egyaránt beleértve az a válasza, hogy szó sem lehet róla. A magyar parlament 1918 októberében lazít a dualisztikus kapcsolatokon: azt mondják, perszonálunió lesz, aztán a hónap végén a kiegyezést is felmondják. Nem azért mert összeférhetetlen társaság, hanem mert ezek az emberek is olvasnak statisztikákat: pontosan tudják, hogy az általános egyenlő és titkos választójog, illetve a magyarországi nemzeti mozgalmak keveréke halálos a magyar politikai nemzet ideája számára.

Az őszirózsás forradalom és a népköztársaság kikiáltása mögött mennyire állt tömegmozgalom?

Van ennek az egész folyamatnak egy erős függetlenségi huzata. Mert mihez is tud visszanyúlni forradalom esetén a magyar társadalom? 1848-hoz. Leszedik a sapkarózsákat, mivel azon egyébként a közös jelképek vannak.

Bizonyos helyeken van új helyi elit, ami korábban vagy ellenzéki volt, vagy a semmiből jött és nemzeti tanácsokat alakít. Vannak elveszettebb helyek, Nagybányán vagy Ungváron például megy tovább minden, a korábbi polgármester átfesti magát, megalakítják a nemzeti tanácsot. Kicserélődnek a jelképek, megszűnnek a bevett utak a közigazgatásban, iszonyú népességmozgás kezdődik. A német birodalmi Mackensen-hadsereg megy haza, keresztül Magyarországon, eladva felszerelését, teherautóit a polgároknak. Elindul a menekültek áradata, főleg Dél-Magyarországról és Horvátországból. 1918 október végén leverik a magyar címert a zágrábi pályaudvaron: így kezdődik. A magyar vasutasokat folyamatos vegzatúrák érik Fiumétól Zágrábig, hiszen a MÁV a célpontja a nemzeti indulatoknak. És Gyékényesen hirtelen megjelenik több száz elüldözött vasutas a családjával.

Érdekes, hogy a vasút ennyire jelképes erejű volt.

Igen, a vasút a Monarchiát és Magyarországot jelképezi, a magyar a vasút nyelve, így a magyarosítást is hozzá kapcsolják a nemzetiségek. A vasút a korszak optikai kábele: a modernitás a vasút által jelenik meg a hétköznapokban, plusz ott van a posta, a telefon, a távíró, amelyek így vagy úgy kapcsolódnak hozzá. S ezt a magyar állam nagyon intenzíven felhasználta a saját politikája érdekében. Hatalmas viharok voltak Horvátországban abból, hogy magyarul vannak-e kiírva az állomásnevek vagy sem.

akinek külön iskolát működtetett a MÁV, privilégiumai voltak, egyenruhásnak számított. A MÁV a korszakban Magyarország egyik legnagyobb vállalata volt, több mint 80 ezer alkalmazottal.

1918 őszén új alak lép elő a magyar politika formálójaként, aki körül máig dúlnak a viták: hogyan ítéled meg Károlyi Mihály tevékenységét?

Nem tartom rokonszenves figurának, nem volt jó képességű politikus, és gyengének bizonyult egy sorsfordító pillanatban. Amit az emigrációban csinált a húszas-harmincas években, az még súlyosabb. A párizsi emigrációban rosszul bánik az emberekkel, valamint az Amerikában 1914 előtt a szegény, kivándorolt, függetlenségi érzelmű munkásoktól beszedett pénzt, amit a háború miatt zár alá helyeznek, a harmincas évek elején átadta a Kominternnek. Viszont nagyjából mindegy, hogy én mit gondolok róla ma: 1919 januárjáig a korabeli politikai elitből mindenki benne bízott, beleértve Teleki Pált, Bethlen Istvánt, és még magát Tisza Istvánt is, aki meggyilkolása előtt nem sokkal azt mondta, hogy „akkor jöjjön Károlyi”. Azt gondolták, hogy ugyan ez a Mihály ugyan furcsán beszél, szeret gyors autókon száguldozni, de mégis a mi kutyánk kölyke. Nem nagyon látszik más ember. Tisza pedig iszonyatosan népszerűtlen volt az országban. Amikor a Munkapárt 1910-ben győzelmet arat, akkor is csak 330 ezer szavazattal győz egy 18 milliós országban.

Károlyit követte a kommunista hatalomátvétel: hogyan csapódott le a Tanácsköztársaság egy átlagos magyar kispolgárnak?

Az már sokaknak nyilván a teljes felfordulást jelentette, de persze itt is bonyolultabb az összkép, mint ahogy azt ma elképzeljük. Szatmárnémetiben, ahol rövid ideig volt tanácsköztársaság, a sajtódirektórium tagja volt az a Boromisza Tibor festő, a nagybányaiak egyik vezető alakja, aki a szatmári püspök unokaöccse volt. A húszas években buddhista és turanista lett, később pedig Gömbös Gyula irányát követő Függetlenség című lapnak lett művészeti szakírója. Most akkor pályájának melyik szakasza az érvényes? Külföldön sokszor úgy fogták föl a Tanácsköztársaságot, hogy

– ez derül ki például a francia diplomáciai jelentésekből. Szóval a külföldi diplomácia egy része azt hitte, ez honvédő mozgalom, más maskarában. A Tanácsköztársaság összehívott egy parlamentet, a tanácsok országos gyűlését. Érdekes megnézni jegyzőkönyveket, hogy ezek az egyszerű emberek mit gondolnak honvédelemről vagy épp a marxizmusról – utóbbiról semmit, lövésük sincs róla. És elhangzanak vastagon antiszemita kijelentések is ezen a gyűlésen. Sokan úgy gondolták, hogy Kun Béla rettenetesen néz ki, nem tudjuk, kik ezek, de ha ők védik meg az országot, akkor legyen ez. A megmaradt hadsereg jelentős része például ebben gondolkodott. A Horthy-korszak összes vezérkari főnöke ott van a Vörös Hadseregben. Kun Béláék ugyan azt gondolták, hogy ők jelentik a világforradalom következő lépcsőjét, de helyben, az alacsonyabb adminisztrációban vagy a hadseregben teljesen eltérő motivációi voltak az egyes embereknek.

A Hősök tere a Tanácsköztársaság idején

Mi van a vörösterrorral?

Mentegetni senkit nem akarok: terror, államosítás, állami szintű erőszak jellemezte a Tanácsköztársaságot. Emellett olyan szintű erőszak szabadul el, amit az emberek régóta nem láttak. Háborús cselekmények – néhány kivétellel – hetven éve nem voltak az ország területén.

S miután 1918 októberében elkezdenek hazatérni a katonák, november-decemberben többen halnak meg erőszakos úton, mint a vörös- és fehérterrorban együttvéve. Kenyérért tüntetnek az emberek Nyíregyházán, a kivezényelt nemzetőrség közéjük lő, száznál több halott van. A bánsági Facsádon tüntetnek a román parasztok, egy Aradról felszálló magyar repülőgép bombát dob közéjük. Az erdélyi településeken nemzetőrségek jönnek létre, többnyire etnikai megoszlás alapján, tehát külön magyar, külön román, amelyek vagy együttműködnek vagy fúrják egymást. A népharag a jegyzők ellen fordul, akiket gyakran elűznek, hiszen ő sorozta be a katonákat, ő osztotta a háborús segélyt, nagyjából mindenki megharagudott rá. Több helyen megölik a plébánost. A színmagyar és erősen katolikus Zetelakán is megölik a papot, mert drágán temetett. Nem a bolsevikok, nem románok: a helyiek. A Tanácsköztársaság ezt az erőszakot állami szintre és politikává emeli.

Örök és kényes téma a Tanácsköztársaság és a zsidóság kapcsolata.

Nincs itt kényesség szerintem. A vörösterror áldozatai között legalább annyi zsidó volt, mint a fehérterror áldozatai közt. Kétségtelen, hogy a magyar kommunista mozgalomban felülreprezentáltak voltak a vallásuktól elszakadt, zsidó származású aktivisták, vagy ahogy 1919 után némi szemérmes körülírással mondták, az „értelmiségi proletariátus”. De rajtuk kívül is sokan úgy érezték, hogy eljött a társadalom jobbításának pillanata: Krúdy Gyula, Márai Sándor… Ez a magyar forradalmi hagyomány túlpörgetése volt. Móricz Zsigmond, az írói direktórium tagjai a kezdet kezdetén pozitívan tekintenek a Tanácsköztársaságra. Szabó Dezső Elsodort faluja a Tanácsköztársaság alatt jelenik meg. Más kérdés, hogy a csalódás gyors és beindul az a rekació, ami a Horthy-korszakban nyíltan vagy kevésbé nyíltan végig kísért: a Tanácsköztársaságot a „zsidók csinálták”. Ugyanakkor nem közismert, de az állami apparátust széles körben ugyanazok működtetik tovább a Tanácsköztársaságban, mint 1917-18-ban:

A Tanácsköztársaságot nem csak kommunista hatalomátvételi kísérletként érdemes nézni, hanem beilleszthető egy hosszabb folyamatba, a kérészállamok sorába, mint a Bajor Tanácsköztársaság, a Közép-Litvániai Köztársaság, a Lajtabánság, a Fiumei Régenshercegség, és így tovább.

A megrázkódtatások folyamatának csúcspontja Trianon volt. A békeszerződés aláírásának napja hogyan érte a magyar társadalmat?

Akkor már csak reménykedés volt. 1919 szeptemberétől nagyjából lehetett látni, hogy mi lesz, ha például megnézte valaki az osztrák békefeltételeket, és hogy abban hol húzódik az osztrák-magyar határ; és akkor ugye még Sopron is Ausztriához volt sorolva; illetve az is kiderült, mi lesz a ciszlajtán birodalmi részekkel, Bukovinával és a többi tartománnyal. De a reménykedés persze végig él, hogy hátha... Trianon a bizonyosságot állítja be, a dolog akkor már csak a teljesen tájékozatlanokat lepi meg. De más érzés számítani valamire, és más átélni azt.

Tárgyalások Trianonban

Örök „mi lett volna, ha”-kérdés: egyben lehetett-e volna tartani a Monarchiát, ha például engedményeket adunk a nemzetiségeknek? Vagy akár korlátozzák őket, akár teljesítik a követeléseik jó részét – leszámítva az önálló államot –, a Monarchia végzete így is, úgy is a szétesés volt?

Ez csak kisebb részben volt nemzetiségi kérdés. Azt mondani, hogy Magyarország mai határai azért néznek ki úgy, ahogy, mert rosszul bántunk a nemzetiségeinkkel, nem állja meg a helyét. Hogy a Monarchia és a történelmi Magyarország egy háborús vereség után nem maradhatott úgy, ahogy volt korábban, beleértve a határokat is, az is csaknem bizonyos. Hogy így alakult, az csak részben a nemzetiségi mozgalmak vagy az utódállami törekvések határozták meg: nem elhanyagolható részben nagyhatalmi szándék döntötte el. A román, a csehszlovák, a szerb, a délszláv békedelegációk különböző forgatókönyvekkel készültek, és a maximális terveik ha nem is a Tiszáig, de Debrecenig, Békéscsabáig, Vácig szóltak. Volt szó szláv korridorról, a szerbek szerették volna maguknak a komlói szénmedencét, a csehek optimista verziója tartalmazta az Északi-középhegységet is. Ami létrejön, az kompromisszumos, középső megoldás az ő maximalista verzióik és az antant szakértőinek elképzelései között. Nagyváradon, ahol 90 százalék volt a magyarok aránya 1910-ben, meg Kassán, ahol 80 százalék volt a magyarok aránya, senki nem akart felszabadulni a magyar uralom alól. Ezek a helyek azért lettek Románia, illetve Csehszlovákia részei, mert az antant így döntött.

A kérdés az, hogy van-e elegendő adatunk az újrajátszáshoz. Hasonlón gondolkodom most, a Rubicon felkérésére.

Volt valamennyi beleszólásunk a béke végső feltételeibe, vagy tényleg minden előre eldöntetett?

A magyar delegáció megkapta a feltételeket 1920 januárjában, a békekonferencia összeülése után egy teljes évvel. Hazajönnek, majd benyújtanak mindenféle, pótlólagos jegyzékeket a békekonferenciának, s úgy tűnik, hogy a brit és az olasz delegáció egy részét, például Lloyd George brit kormányfőt és Nitti olasz miniszterelnököt ezek elgondolkodtatták. A legtovább a Csallóközről volt vita. Nem volt olyan statisztika a világon, ami ott szlovák többséget mutatott volna ki. Mert olyan szakértői anyagokat például láttam,

Csallóköznél az győzött, hogy azt a Pozsony ellátásához szükséges területként könyvelték el. Ugyancsak fontosak voltak a vasútvonalak, főleg a Kárpát-medence keleti részén. A magyar fél szinte mindent felajánl a francia félnek a francia-magyar titkos tárgyalásokon: a csepeli szabadkikötő felépítését, a Magyar Általános Hitelbankot, a nyereséges MÁV francia koncesszióba adását. Mindent, cserébe bizonyos határmódosításokért és népszavazásokért. Ezekbe néha a francia fél azért ment bele – idézve a diplomáciai iratokat –, hogy „megkönnyítsék a magyaroknak a szerződés aláírását” – vagyis lenyelessék a békát. Egyébként a helyszíni határkijelölés után, amikor vonalzóval, colstokkal járják a vidéket, Magyarország egy keveset, összesen 717 négyzetkilométert visszakapott az eredeti tervhez képest, ennek kicsivel több mint a harmada volt a soproni népszavazás nyomán visszakapott terület. Visszakerül Somoskőújfalu, a nyugati határszélen többek között Szentpéterfa.

De érdemes világosan látni: Balassagyarmat például nem azért maradt az ország része, mert kiverték onnan a cseheket 1919 januárjában. Majdnem ugyanebben az időben visszafoglalták a magyar alakulatok Zilahot is a románoktól – de aztán a katonák elkezdtek italraktárakat feltörni, így a románok megint elfoglalták. Balassagyarmat azért maradt az ország része, mert a békekonferencia úgy döntött, hogy akkor a határ az Ipoly lesz.

Sopron 1920-ban még magyar közigazgatás alatt állt. Erdélyben ezt már nem lehetett megcsinálni, mert azt már elfoglalták a románok. Ha birtokában vagy egy területnek, nagyobb a játéktér arra, hogy miként engeded át másnak, illetve kik maradnak ott a közigazgatásból, mintha vissza kellene foglalnod az adott területet.

Mit kellett volna csinálni?

Mi kellett az ilyen területmegtartó-visszafoglaló háborúkhoz, ha megnézzük az első világháború utáni Európát? Öt pontban lehet erre válaszolni: 1. Kell egy nagyhatalom támogatása; 2. olyan helyi lakosság, aminek van némi paramilitáris gyakorlata, amire a legjobb példa Karintia – szóval ahol van otthon fegyver –; 3. kell az is, hogy a hadsereg egyes részei együtt maradjanak;4. hogy a háború egy szűkebb területre lokalizálható legyen, 5. hogy egy ellenféllel szemben vívják, egy fronton. Ezek a feltételek nagyon ritkán voltak együtt magyar vonatkozásban.

Ha lett volna magyar fegyveres ellenállás, jobb eredmény született volna Trianonban?

Hát, ha a magyar delegáció úgy érkezik Párizsba, hogy bizonyos elszakításra ítélt területek még a magyar kormány fennhatósága alatt vannak, akkor bizonyosan könnyebb lett volna még erről-arról meggyőzni a békekonferenciát. De tény az is, hogy

Kolozsvár elvesztése után az erdélyi katonai parancsnokság Debrecenbe települ: a toborzóik olyan hangulatról számolnak be: a hajdúságiakat, a bihariakat nem érdekli már, hogy mi történik, az erdélyiek, a Székely hadosztály katonái számukra idegenek. Aki elolvassa Veres Péter Számadását vagy Kozma Miklós Összeomlását, két különböző státuszú ember emlékiratait a Horthy-korban, mindkettőből kirajzolódik ez: már nem lehet összeszedni az embereket, mindenkinek elege van a háborúból. Linder Béláról azt tudjuk, hogy nem akart több katonát látni, alkalmatlan volt miniszternek, de az utolsó intézkedése mégis az volt, hogy fegyverbe hívta az 1895-1900 közti korosztályt: a többiek leszerelhetnek, ők maradnak. Senki nem engedelmeskedett neki.

Évekig voltál a Párizsi Magyar Intézet vezetője: mit tapasztál a franciák köreiben Trianon kapcsán?

Francia Trianon-kutató nincs: Közép-Európa kutatók vannak, Magyarország túl kis téma nekik. Aki foglalkozott ezzel, az tisztában van azzal, hogy mit jelentett a békeszerződés a magyaroknak. De persze nincs mindent elsöprő francia népakarat arra, hogy mea culpázzanak Trianon miatt. Amikor 1990-ben itt járt François Mitterand francia elnök, azt mondta, hogy ez igazságtalanság volt, erre fel is kaptuk a fejünket. A mi közjogias gondolkodásunk erre azt mondja: igen, igazságtalanság volt? Akkor azt helyre kell hozni. De ők nem így gondolkodnak. Próbáltunk egyébként Párizsban csinálni dolgokat, szerveztünk Nemzeti Összetartozás Napját, voltak konferenciák a háborúról, de nem tolongtak rajta tömegek. Fájdalommal jegyzem meg: a helyi magyarok sem.

És a külhoni magyar kisebbségek problémáját megértik a franciák?

Kevés kivétellel nem. Nagyon sok munka volt abban, hogy megmagyarázzuk ezt a kérdéskört, amit maximum emberi jogi kérdésként lehet eladni. Trócsányi László volt a kint tartózkodásom nagy részében a nagykövet, vele hatékonyan kooperáltunk a kérdésben. Próbáltuk bemutatni az erdélyi magyar kultúrát, Tamási Áron francia fordításától a táncházig, vagy akár a vajdasági magyar kultúrát, de

Sem az algériai, sem a québeci párhuzammal nem tudod a számukra érzékeltetni, miről van szó. Ők nem fogják fel azt, hogy mi a mi történelmi fejlődésünk, hogy a magyarság esetében máshol metsződnek el az országhatárok, mint ameddig a nemzet tart. Erre egyszerűen nincsenek antennáik. Algéria fájdalmas történet, de lezárt ügy, a gyarmati múlt része, és a francia jelenlét alig 130 évig tartott.

Trianonnak ugyanakkor fontos – és alapvetően soha nem hangsúlyozott – következménye, hogy ezzel újra megszületett az évszázadokig óhajtott magyar nemzeti függetlenség. Voltak akkoriban olyanok, aki Trianon árnyékában örültek a visszaszerzett magyar függetlenségnek?

Voltak azért ilyen hangok, például Károlyi Mihály környezetében, de másutt is. De Trianon közvetlen következményei agyonnyomtak mindent, és Trianon nem csak a területi veszteség neve: van itt gazdasági összeomlás és mindenféle más összeomlás. Először jegyre adják az élelmet, aztán jegyre sem, aztán hazajönnek a katonák, megszűnik a közbiztonság, lövöldöznek az utcán, kirabolják a boltodat, semmit nem ér a pénz, elinflálódik a hadikölcsönöd. Egzisztenciák tízezrei mentek tönkre abban, hogy hadikölcsönbe fektettek, ami végül elvesztette értékét. Ismeretes, a szlovák történetírás megkülönbözteti az Uhorskónak nevezett történelmi Magyarországot a Trianon utáni Madarskótól, és

Amikor a szlovák-magyar közös történelemkönyvön dolgoztunk együtt, akkor is voltak erről éles vitáink, mondtam is a szlovák társszerzőmnek, amikor ezzel jött elő, hogy azért itt vannak jogfolytonos dolgok a „régi” és az „új” Magyarország között, például a Corpus Juris, a parlament, a Szent Korona, ezer év történelme meg hasonló apróságok, de ez nem nagyon hatotta meg ezt az azóta elhunyt kollégát. A könyv sohasem jelent meg, nekem meg az a beszélgetés történészpályám egyik legtraumatizálóbb eseménye maradt.

A Trianon100 kutatócsoporttal kutatjátok a témát. Mit tud kezdeni Trianonnal 2018-2020 magyar társadalma?

A társadalomról nem nagyon tudok nyilatkozni, csak magunkról legfönnebb. A magyar békedelegáció naplója, amit kiadtunk, már harmadik kiadásánál jár, és óriási teljesítmény volt Zeidler Miklóstól, hogy megcsinálta. Zajlik a diplomáciai okmánykiadás-sorozatunk: az olasz már megjelent, az amerikai diplomáciai iratok kiadása ősszel jön, az utódállamoké jövő tavasszal. Bódy Zsombor kollégám szerkesztett egy nagyon koncentrált, okos tanulmánykötetet a magyar társadalom és az összeomlás kapcsolatáról, benne a gazdaság, a pénzügyek helyzetéről, a közellátásról, a parasztság választásairól, a nők vagy lakhatás kérdéseiről. Én külön várom a szén kérdéséről szóló tanulmányt, ami szerintem esszenciális probléma, ez is hamarosan a kiadóban lesz. Révész Tamás kismonográfiája a hadseregről és a háborús erőszakról alapmű lesz, ebben biztos vagyok. A menekültekről szóló kutatásokkal is haladunk Szűts István Gergellyel, ha döcögősen is.

Év végén a Századokban két kollégámmal, Juhász Balázzsal és Glant Tiborral együtt próbáljuk megvizsgálni azt, hogy a humanitárius segítségnyújtásnak meg az infrastrukturális segítségnek milyen nagyhatalmi aspektusai vannak 1918 és 1923 között. Demeter Gábor és Szulovszky János kollégám most rakott össze egy nem éppen blockbuster-szagú, de nagyon fontos könyvet a Trianon előtti területi egyenlőtlenségek vizsgálatáról: a figyelmes olvasó döbbenetes adatokat talál benne. Büszke vagyok arra, hogy segíthettük a munkájukat, csakúgy mint arra, hogy részt vehettünk az Országos Levéltár Trianon arcai című kötetének összerakásában, amelyet a Libri adott ki az idén. Van egy erős könyvtervünk az új határok földrajzi hátteréről, amellyel most házalunk angolszász kiadóknál. Szóval lesz olvasnivaló bőven. Azzal kapcsolatban persze vannak illúzióim, hogy az emberek el fognak-e olvasni ötszáz oldalas könyveket az első világháborús menekültkérdésről. Jó volna, ha lenne film, egy-két ilyen projektben mi is benne vagyunk – néhányból meg kipörögtünk, de hát ez a világ rendje.

Az uniós csatlakozás, a schengeni övezet, illetve a kettős állampolgárság enyhített valamit utólag a trianoni sebeken?

Persze, valamennyit enyhített.

Nekem attól máig gyomorgörcsöm van. Ebben az összefüggésben Schengen nagyon nagy dolog. Nyilván ennek rendesen alávág a mostani bevándorlási válság, de azért továbbra is jó dolog, hogy benne vagyunk a schengeni övezetben. A kettős állampolgárságnak a szimbolikus jelentősége mellett van egy csomó praktikus vonatkozása is, munkavállalásban, egyebekben. De mégis: a magyar állam azt mondja, hogy ezzel a gesztussal gondol azokra, akik a magyar nemzet részei. Lehet, hogy ezt Nyugat-Európában nehéz felfogni, de ettől még ez jó dolog.

Marad ez az örök elszigeteltség a magyaroknak, hogy ezeket a látszólag egyszerű dolgokat nem tudjuk megértetni a külfölddel?

Nagyon metafizikus felvetés… Rosszabb pillanataimban elmélázom, hogy lehet, hogy tényleg van valami a nyelvi elszigeteltségünkben, hogy nem tudjuk magunkat elmondani.

S mit tud elérni egy történész egy társadalomban, például Trianonnal kapcsolatban?

Hát azt, hogy ír meg beszél. Múltkor, a könyvhéten odajött hozzám egy tanárnő öt könyvvel, hogy dedikáljam őket: ebből egy az övé, a másik négy az érettségiző osztályból a legjobbi diákjaié. Vagy átkiabál az atyafi a mozgólépcsőn, hogy olvasta a könyvemet. Vagy az autós kárfelmérő azt mondja a telefonba, hogy „én most rakom össze, hogy maga a történész, és én nagyon szeretem a dolgait!”, vagy hogy a korábbi lakásunk közös képviselője, pufidzsekis, kemény magyar asszony azt mondja, miközben az alapító okirattal szöszölünk, hogy bírta a Trianon-legendákat. Mindez a szívmelengetés mellett még arra is jó, hogy lássuk Magyarországon nagyon sokan olvasnak, történelmi műveket. És sohasem tudhatjuk, kinek tudunk végül mondani valami érvényeset.