Egy magyar nemzetiszocialista ködlovag: új kötet érkezett Rátz Kálmánról

Mármint kicsodáról? – tehetné fel a kérdést az olvasó. S valóban, első blikkre talán még a történészek is elgondolkodnak, hogy ki is volt Rátz Kálmán, akinek történetét most Bartha Ákos történész új, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának gondozásában megjelent könyve tárgyalja. Pedig a huszadik századi magyar történelem számos fontos politika- és kultúrtörténeti mozzanatánál volt ő jelen, még akkor is, ha ő maga nem volt a magyar történelem kulcsfigurája, maximum figurája. és érdekes figurája. Szemléletes például Radnóti Miklós 1942. május 3-i naplóbejegyzése József Attila temetéséről: „Talán ötszáz ember van a temetőben, munkások, Darvast, Veres Pétert, Major Tamást, Gobbi Hildát látom. Ömlik az eső, bőrig ázunk, az esernyőkről csurog a víz az emberek nyakába. Áznak a koszorúk, ázik Attila ezüstszín koporsója. Gáspár Zoltán beszél, a Vándor-kórus énekel, s Rátz Kálmán is itt van a nyilasaival. Hisz valamikor sakkozott Attilával a Japánban. A vasárnapi újságok sem tudatták a temetés időpontját. A szervezetekben, úgy látszik, szétszaladt a hír, de ki értesítette Rátz Kálmán?”

A komáromi születésű katonatiszt megjárta az orosz hadifogságot, ahonnan sikeresen megszökött. 1919 februárjában ellenforradalmárként letartóztatták Budapesten, s a kommün végéig nem is bocsátották szabadon. Ezt követően volt különítményes-vezér, és az 1930-as évek elején ő inspirálta József Attila hírhedt, egyszer „megbotlásként” kezelt, „A nemzeti szocializmus” kezdetű kéziratát.

Megfordult a kormánypártban, később a nyilasok soraiban tűnt fel, majd megalapította a saját „nemzeti szocialista” pártját, amely a szélsőjobboldalról indulva néhány éven belül a legmarkánsabban baloldali legális politikai alakulattá lépett elő Magyarországon.

Kérdéses, hogy mennyire revideálta őszintén Rátz korábbi erős antiszemitizmusát, ám tény, hogy lapja, A Holnap 1944 februárjában „bolondgombának” nevezte a mindenhol zsidókat szimatoló szélsőjobboldalt, és pártjának tagjai között zsidók is voltak. „Elsőkét foglalt állást a szélsőbaloldali munkásság és a dolgozó zsidók, a munkaszolgálatosok érdekében” – vallotta róla egy zsidó tanú a háború után. „A cionista elgondolás igen szép és érthető” – közölte egyszer a parlamentben a „nemzeti szocialista” képviselő, ami ugyan meglepő, de olyan értelemben tradícióba illeszkedik, hogy így vélekedett már Istóczy Győző, Prohászka Ottokár, de még Szabó Dezső is.

A táborokból közhiedelemmel ellentétben ki lehetett szabadulni – elsősorban persze a nem-zsidó raboknak. Ehhez a rabnak be kellett nyújtani egy hivatalos kérvényt, miszerint meggyőződött a nemzetiszocializmus „igazságáról”, és szeretne hasznos tagja lenni a társadalomnak. Persze sokat segített, ha a rab német volt, esetleg volt a családjának politikai kapcsolata, és ha fizettek. Ismert, hogy Gratz Gusztávot is elengedték a táborból. Hogyan jutott ki Rátz? Ő azt mondta mindenkinek, hogy azért engedték el, mert rossz volt az egészségi állapota. Az Auschwitz Múzeum honlapja azonban két dolgot szögez le: a rossz egészségi állapot nem volt indok a kiengedésre, sőt, direkt nem engedték el a beteg embereket, nehogy rossz benyomást keltsenek a táborokról: „A rossz egészségi állapot ellene szólt a kiengedésnek.” Az oldal azt is leszögezi, hogy a Gestapo nem engedte ki jutalmul azokat sem, akik feljelentettek másokat a táborban: „Az olykor hangoztatott véleményekkel ellentétben a besúgókat soha nem engedték szabadon jutalmul a feljelentéseikért. Bár a Politikai Osztálynak voltak »ügynökei«, akik a táborban működtek, nem ismeretes olyan eset, hogy valamelyiküket szabadon bocsátották volna; az ilyen személy legfeljebb bizonyos kiváltságokat élvezhetett, jobb munkacsapatba oszthatták be, vagy a német tisztviselők számára fenntartott barakkban alhatott. A tábori Gestapo tisztjei ebben a tekintetben pragmatikusan jártak el, mivel az ilyen embereket hasznos, bevált ügynökökként a táborban akarták tartani.” Azzal mondjuk konkrétan senki sem vádolta Rátzot, hogy bárkit feljelentett volna a táboron belül. Azt viszont élettársa is beismerte, hogy „kedvese szabadon bocsátását ő maga érte el egy Gestapo-tiszt feleségéhez fűződő kapcsolata révén, akinek »szívességeket tett«.”

Nem is tűnik valószínűnek, hogy Rátzot a táborban funkcionáló ügynökként akarhatták használni: ha már történt ilyen, akkor valószínűleg hasznosabbak voltak politikai kapcsolatai, hiszen nem csak az illegális kommunista mozgalmat ismerte jól, de megbíztak benne Horthy Miklós köreiben is. 

Mester Miklós Rátzot javasolta az első, hivatalos moszkvai magyar delegációba, mely a fegyverletételről tárgyalt volna. Ezt állítólag Rátz elutasította, de azért részt vehetett egy szűk körű, szeptember 19-i titkos kormányzói összejövetelen, ahol a fegyverszünetet készítették elő. Horthy személyesen tárgyalt vele a delegáció részleteiről, ám végül Rátz lefújta a dolgot: egy helyütt azt mondta, feljelentették őt, mások úgy tudták, operáció miatt mondta le. Kellőképpen ellentmondásos történet, amiről egyelőre nem lehet semmi konkrétat mondani – talán német ügynök volt, talán nem. Nem tűnik valószínűnek, hogy valóban egészségi állapota miatt engedték volna el Mauthausenből, de bizonyíték híján csak ügynökgyanús figurának lehet tekinteni a kiugrási kísérlet történetében.

Összességében a kötet jól bemutatja, ki volt ez az intrikus hajlamú, nyugalmazott huszárőrnagy, aki a második világháború tetőpontján a legmerészebb háborúellenes beszédeket tartotta a magyar parlamentben, s akiről később is azt rebesgették, hogy „a Horthy-rendszer legügyesebb és legveszedelmesebb különleges ügynökeként” működött.

Bartha Ákos: Egy magyar nemzeti szocialista. Rátz Kálmán tündöklése és bukása. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2025, 275 oldalon.

(Fotó: Rubicon)