Elképesztő számok: így dőlt el a Mandiner Díjak sorsa
Minden várakozást felülmúló érdeklődés övezte az első Mandiner Díjátadó Gálát.
A kommunista földi pokol elfeledett megörökítője: dr. lemhényi Gábor Áron nyomában
2025. december 28. 13:58
Ezelőtt 43 évvel hunyt el a '48-as ágyúöntő székely leszármazottja. Egy magyar író, újságíró, aki az emigráció, és majdnem a világ legelső Gulag-krónikása lett.
2025. december 28. 13:58
A hazai köznyelv napjainkban egy valóban sokat szenvedett és tiszteletre méltó írót, Rózsás Jánost illeti a „magyar Szolzsenyicin” megnevezéssel. Nem kisebbítve a néhai nyugalmazott könyvelő és műszaki tolmács szenvedéseit és eredményeit, létezik a magyar Gulag-irodalomnak egy mára méltatlanul elfeledett alakja, aki majdnem a Nobel-díjas orosz írót is megelőzte abban, hogy a szovjet halálgyárak valóságát a világ közvéleménye elé tárja.
Csak a véletlenen múlt, hogy ma Alekszandr Szolzsenyicin helyett nem a híres 1848-as ágyúöntő székely, Gábor Áron leszármazottja, dr. lemhényi Gábor Áron nevét emlegeti a világ, ha a Szovjetunió embertelen halálgyárai kerülnek szóba.
Miközben Ön ezt olvassa, valaki máshol már kattintott erre:
Új szelek fújnak Brüsszelben: ilyen uniós csúcsot még sohasem láttak az EU-ban
December 28-án, 43 évvel ezelőtt hunyt el a magyar emigráció élő lelkiismereteként világszerte köztiszteletben álló és megbecsült író, újságíró. Pont akkor, amikor már a hazatérést fontolgatta. Cikkünkkel rá és a kommunizmus gyilkos eszméje által értelmetlenül a halálba küldött milliókra emlékezünk.
Egy legenda elindul
Dr. lemhényi Gábor Áron a híres szabadsághős öccsének, Gábor Imrének unokájaként, szülei harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot 1911. április 20-án, Kaposváron. Édesapját, Gábor Mátyást bíróként helyezték a Somogy vármegyei városba, ahol feleségével, Dienes Karolával egészen 1920-as nyugdíjazásáig éltek.
Ebben az évben a család Máriabesnyőre költözött, ahol a Damjanich utca 19. szám alatt vásároltak egy négyszobás családi házat. Itt meglehetős jómódban éltek az édesanya berettyóújfalui 200 holdnyi földjének jövedelméből és az édesapa nyugdíjából. A fiatal Áron a gödöllői minorita gimnázium tanulója lett, és amellett, hogy kiváló iskolai eredményeket produkált, a sportok terén is remekelt: focizott és teniszezett (utóbbi sportágban egyszer állítólag a kormányzó egyik fiát, ifjabb Horthy Miklóst is leiskolázta).
1929-ben leérettségizett, majd édesapja nyomdokain haladva jogi pályára lépett, és 1933-ban megszerezte a jogi doktorátust a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A jurátussággal azonban még ebben az évben szakított, és novembertől a 8 Órai Újságnál kezdett új karrierbe. Valószínűleg ekkoriban költözött Budapestre, ám erről sajnos nem maradt fenn megbízható adat.
Ígéretes kezdetek
A sport iránti régi rajongása szakmai pályája elején sem hagyta el: főleg ilyen témájú cikkeket írt, sportújságíróként tartották számon, ám a labdarúgásról, a vízi sportokról és a sportlövészetről szóló tudósításai mellé hamar felzárkóztak a közéleti, a bulvárosabb, sőt a bűnügyi riportjai, interjúi is. De még az utóbbi írásaiból is messze kitűnt tehetsége. Líraisága mellett csak szociális érzékenysége, az elesettekkel és az igazságtalanságot elszenvedőkkel, a társadalom különc, perifériára sodródott tagjaival szembeni mély embersége és együttérzése nyilvánult meg erőteljesebben.
1936-ban több esemény is felkavarta az ifjú újságíró addig viszonylag nyugodt életét: márciusban egy, az országos hírlapok számára is témát szolgáltató párbajügybe keveredett, ahol szakmai becsületéért szállt síkra, sikerrel. Az áprilist édesapja halála árnyékolta be, októberben viszont már első házasságát ünnepelhette sóstai Horváth Etel grafikus- és szobrászművésszel.
Revíziók krónikása
Az első valódi fordulatot az 1938-as év hozta el a karrierjében.
Az egyre éleződő európai légkörben ekkor két, Magyarországot is érintő határmódosításra került sor: a Harmadik Birodalmat Ausztriával március 12. és 13. között egyesítő Anschlussra, illetve a Felvidék egy részét hazánknak visszajuttató, 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntésre. Gábor Áron kiküldött tudósítóként először kóstolt bele abba,
hogyan alakítják a nagyhatalmi játszmák az országhatárokat, a népek és a kisemberek sorsait.
Hibátlan érzékkel számolt be a német csapatok burgenlandi bevonulásáról, a nemzetiszocializmus elől menekülők Magyarországra törekvéséről és az üldözöttek számára a német–magyar határon legördülő első, hitleri vasfüggönyről.
„A nyugati határszélen
(...)
Mikor a rádió először mondott be ausztriai hírt, már mindenki tudott a változásról, és Sopronban minden kiadó szoba elkelt. Hat óra felé már vissza kellett utasítani a szobarendeléseket, pedig akadt olyan is, aki 500 schilling felárat kínált. Felkészültek a szállodák, éttermek, a város egész lakossága, de a határőrség is. Erős határkészültség szállta meg a bécsi utakat és az állomást. Kíváncsiak tömege sétált ki az erdei határ felé, várni, ki érkezik. Az utcákon a tömeg a késő éjszakai órákig kitartott, izgalommal tárgyalta a rádióhíreket. Egyformán jól tudják venni Budapestet, Pozsonyt, Bécset és a gráci adót.Az esti bécsi vonattal azonban nem érkezett egyetlen menekült sem, mert az korán indult az osztrák fővárosból. Az autók, motorbiciklik pedig még a határig sem tudtak eljutni. A Burgenlandon át felénk vezető utakat az eseményekkel egy időben SA-osztagok szállták meg. Civil ruhás, karszalagos, fegyveres őrök vették át pillanatok alatt az irányítást, minden kifelé igyekvő járművet megállítottak, a bennülőket igazoltatták és csak a külföldieket engedték tovább. De ellenőrizték a dűlőutakat és igazoltatták a gyalogosokat is.Így történt, hogy a havas, esős éjszakában nem érkezett több autó a határra, mint más napokon. Alig egy-két menekült érte el a határsorompót és tudott még a határzár előtt átjönni magyar területre. Hiába várt a tömeg, hiába készültek fel a soproni szállodák, csak kevesen érkeztek a lefoglalt szobákba. Pedig Sopron egész lakossága talpon volt.”
(8 Órai Újság, 1938. március 23., Budapest, 5. o.)
Augusztusban Horthy Miklós és Hitler berlini találkozójáról tudósított, két hónappal a magyar revízió előtt pedig már a német présben recsegő-ropogó Csehszlovákiából az anyaországba menekülő felvidéki magyar, szlovák és szudétanémet katonák megpróbáltatásairól írt helyszíni riportot. Emellett a civil menekültek beszámolói alapján tudósított a csehek magyarellenes atrocitásairól, terrorisztikus akcióiról.
Októberben pedig tanúja volt a Szudéta-vidék német megszállásának, amelyből az alábbi érdekes mozzanatot idézzük tőle:
„Égő cseh zászlók között ujjongó örömmámor fogadta a bevonuló német csapatokat
(...)
Tíz magyar katona
Az asszonyok ételt hoznak, az emberek sörrel, borral kínálják a katonákat. A községi bíró elmondta, hogy a múlt héten tíz magyar katonát lőttek agyon a csehek, mert a németekhez akartak átszökni.Az egyiknek a zsebében levelet találtak: Gömörbe címezte az édesanyjának. Körülbelül tíz nappal ezelőtt kicserélték az itteni legénységet, tótokat és magyarokat hoztak.A kocsmákban víg élet folyik.A cseh koronát sehol sem fogadják el.A Stertin kocsmában, a falban tíz golyó helye látszik: két hete, vasárnap a tót és cseh katonák összeverekedtek, két csehet lelőttek, hat tótot statárium elé állítottak.Lassan az egész ezred keresztülvonul a falun, de még most sem került elő az a két cseh tiszt, akiknek a területet kellett volna átadniuk a németeknek.Reggel megszöktek.Estefelé elcsendesedik a falu, keresztül vonult a katonaság. Kis tüzek szikráznak, cseh zászlókat égetnek a szudétanémetek, Untermoldau német község lett. Húsz év alatt a harmadik gazdát kapta.”
(8 Órai Újság, 1938. október 4., Budapest, 3–4. o.)
Ebből az időszakból egy bayreuthi díszvacsoráról és az azt követő propagandaútról maradt fenn az alábbi anekdota, amelyet Szokoly Endre Riport a riportról című visszaemlékezésében örökített meg:
„Intermezzo a zenefejedelem városában
(...)
Vacsora közben a szállodaportás telefonhoz hívja Gábort, Pestről keresi a lapja. Alig áll fel, az alezredes hozzám fordul:
– Mondja, nem zsidó a kollégája?
– Miért lenne az? – kérdem éles hangon.
– Hát, az előneve miatt, merthogy Áron.
– Nálunk, aki bibliai nevet visel, legyen Jakab, Mózes vagy akár Jordán, biztosan nem zsidó.
– Hát, akkor maguknál milyen nevük van?
– Adolf és Hermann – hiába, ha elönt a méreg, nem tudok uralkodni magamon soha. Igazat mondok különben, a magyar zsidók akkori idősebb nemzedékének több tagja valóban ilyen ősgermán neveket hord. Hogy a két keresztnevet, Hitlerét, meg Göringét kimondom, az asztalnál feszült csend, fejemben pedig olyan gondolat támad, hogy aligha látom viszont egyhamar szép magyar hazámat.
Az alezredes kirúgja maga alól a széket, azt hiszem, most sújt le rám a végzet, de hahotázva végigszalad a termen, minden asztalnál elmeséli, hogy kérdésére mit feleltem. Kacajorkántól reszketnek a falak, vigyorgó arcok fordulnak felém és magasba emelt söröskorsók.
(...)
Kisvártatva megérkezik [Hitler], ott megy el szorosan mellettünk. Gábor fülembe súgja:
– Ezt aztán hallgassuk el otthon, mert még minket vernek agyon, hogy ilyen közel volt hozzánk, és mégsem ütöttük le.
A magam részéről mindenesetre kötelességemnek tartom alaposan szemügyre venni, ha megkérdi a náci propagandista, hát tudjak neki felelni, megmondhassam, hogyan tetszik nekem a vezére.”
(Pest Megyei Hírlap, 1971. július 2., Budapest, 4. o.)
„Kassán a szél…”
A hónap közepén már a magyar honvédeket kísérhette a Sátoraljaújhely és Ipolyság elcsatolt vidékeinek visszavételére. Az első bécsi döntés aláírását követően a kassai bevonulásig tartó útról, majd Beregszász és Munkács visszatéréséről számolhatott be. Első kézből írt a ruszinok csehektől való, erőszakkal elfojtott elszakadási mozgalmáról és a magyar állam oltalma alá való tömeges meneküléséről.
„Megnyílt az út Ungvár és Munkács felé
(...)
Bevonul a honvédség
Amikor a surányi templom harangja a delet jelezte, felharsant a magyar Hiszekegy. Először csak a zenekar játssza, azután átvette a tömeg az imádságot, és száz meg száz ajkon buggyant ki a fohász, a zászlóerdő földig hajolt, a zászlóalj szobor-vigyázzba merevedett, az asszonyok térdre hullva imádkoztak.Azután — pillanatnyi mélységes csend után — vitéz Szentistványi őrnagy hangja csattant:— Húsz év után végre átlépjük a ránk kényszerített gyalázatos trianoni határt, és megindulunk azzal a fogadalommal, hogy többet senki idegen nem bitorolja magyar földjeinket.És megindult a zászlóalj, büszkén, keményen a Rákóczi induló hangjai mellett.Az asztélyiak pedig, mintha varázslat érte volna őket, lenyűgözve, némán várták a magyar bakákat. Csak amikor vitéz Szentistványi őrnagy lova áttáncolt a határon és mögötte a zászlóalj kivágta a díszlépést, tűnt el a varázslat, mozdult meg a tömeg és éljenezve, sírva-kacagva rohant a katonákhoz, csókolta, simogatta őket.”
(8 Órai Újság, 1938. november 8., Budapest, 5—6. o.)
1939-ben szemtanúként számolhatott be a január 6-ai, úgynevezett vízkereszti csatáról, amelyben a cseh hadsereg megpróbálta visszafoglalni a frissen határvárossá lett Munkácsot. Márciusban Cseklészről (ma Bernolákovo), az egyik olyan településről közölt búcsúriportot, amely rövid magyar világ után ismét csehszlovák uralom alá kényszerült.
Kárpátalja március 15–18-ai felszabadítása után helyszíni riportokat írt az újabb visszatért területekről.
„Édes Erdély, itt vagyunk”
Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntést követő erdélyi bevonulásban már maga is katonaként, tartalékos karpaszományos őrmesteri rendfokozatban vehetett részt. Méghozzá nem akármilyen szerepben: a Fővezérség különleges csoportjának sajtóalosztályán teljesített szolgálatot.
E minőségében a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Országos Tudósító számára írt helyszíni beszámolókat Észak-Erdély visszatéréséről. Emellett természetesen a 8 Órai Újságban is cikkezett a hazatérő területeken szerzett tapasztalatairól.
„Bánffyhunyad, szeptember 10.
(...)
Reggeltől estig szólt a zene Bánffyhunyad utcáin, éjszaka pedig olyan mulatság kezdődött, amilyet csak Kalotaszegen lehet látni. Kalotaszegi leányok gyöngypártával, főkötős menyecskék táncoltak a magyar tisztekkel, a Tigris Szálló előtt pedig a bevonuló csapatok legénysége vitte táncba a környék szépségeit. Már a nyárutói bágyadt napsugár is végigtáncolta Bánffyhunyad háztetőit, amikor még mindig szólt a zene, mulattak a nagyvendéglőben, és dalolástól volt hangos a főutca.A nagy ünnepség után folytatódott a munka: a honvédség csapatai megszállták a keddi napra előírt területsávot.”
(MTI, 1940. szeptember 10., Budapest, 1–2. o.)
Ezt tekinthetjük utolsó nagyobb szabású „békebeli” tudósításának, amelyet a második világégés és annak keserű következményei kísértek.
Lemhény és a Gáborok
A háromszéki székely Gábor család lemhényi előnevét első őseinek, Andrásnak és Jakabnak köszönheti, akik 1510-ben jelentős adománnyal járultak hozzá a Kovászna vármegyei település templomának felépítéséhez. Lemhény emellett az első családi fészek is volt. Gábor Lászlóról 1614-ben esik említés; Gábor János pedig 1656-ban kapott székely lófői oklevelet. A család XVIII. században Berecken letelepedett ágából származott Gábor Péter, Háromszék vármegye alispánja, Gábor Áron őrnagy, illetve az ő második világháborúban hősi halált halt unokája, Gábor Péter csendőr ezredes. Cikkünk főszereplője pedig a lemhényi ág sarja.
Gábor Áron 1940-ben kóstolhatott bele a könyvek világába. Ekkor jelent meg az első olyan mű, amiben ő is közreműködött: a szovjet–finn téli háborút külföldi haditudósításokon keresztül bemutató, Láttam a finn csodát című kötet, amelyen főleg jó barátjával, Szerelemhegyi Ervinnel dolgozott együtt.
Véres bakancsnyomokban
Egy év múlva már testközelből is megtapasztalhatta az „éles” háborús helyzeteket. 1941. április 6-án a német hadsereg lerohanta a Jugoszláv Királyságot, a 17-ei kapitulációig tartó hadműveletekben pedig a magyar csapatok is részt vettek.
Gábor Áron május elején utazhatott ki, hogy beszámoljon a szerbiai és a Magyarországhoz visszakerülő délvidéki területek helyzetéről. Megrázó tudósításokat írt a több ezer menekülővel együtt felrobbantott Száva-hídról, a szétbombázott Belgrádról, amelynek lakói sajátos sokkhatás szorításában ténferegtek az utcákon, és beszámolt a szerb a zsidók azonnali munkaszolgálatra hurcolásáról.
Romba dőlt házak között
(...)
A »Stuka-láz«
Általában a megszálló német hatóságoknak sok gondot okoz a virágvasárnapi légitámadás lelki sebeinek begyógyítása is. Amikor egy nagyvárost ilyen támadás ér, a romba dőlt utcák mellett még akad valami, amit rendbe kell hozni: az emberek lelkét, idegeit, melyek a Stuka-támadás alatt éppúgy megtörnek és felmondják a szolgálatot, mint a legvastagabb betonból készült légvédelmi óvóhelyek. A német hadsereg orvoskara már jól ismeri ezt a lelkiállapotot, és a szótárakban a betegség már nevet is kapott: Stuka-láznak hívják. Nem súlyos és nem hosszan tartó. Pár napra, esetleg hétre okoz zavarokat az idegrendszerben és lelki elváltozásokat, később ellenben magától is rendbe jön. Gyógyításához semmi más nem kell, mint pár megnyugtató szó, vagy vigasztaló mondat. Eddig minden városban fellépett, amely felett Stukák dolgoztak.
(...)
Alighogy az első német, páncélos egységek befutottak a szerb fővárosba, máris megjelentek az utcán a plakátok, amelyek a kényszermunka bevezetéséről intézkedtek. Már másnap jelentkezni kellett valamennyi belgrádi zsidónak, kiket munkaszázadokba osztva, azonnal az utcákra vezényeltek.
(...)”
(8 Órai Újság, 1941. május 6., Budapest, 5. o.)
Júniusban a Bácskába telepített bukovinai székelyek andrásházai újrakezdéséről számolt be, és azt is bemutathatta, hogyan lett „csetnik fellegvárból” újra magyarrá Szabadka.
A keleti front és a világháború
Nem sokkal azután, hogy elhagyta a Délvidéket, a Bárdossy-kormány június 27-én hadat üzent a Szovjetuniónak. A hírlapíró azonnal jelentkezett haditudósítónak, július 1-jén pedig a Gyorshadtest nyomában léphette át a szovjet–magyar határt.
„Pontosan hat óra negyvennyolc perc. Sosem fogom elfelejteni, ekkor kezdődött. Számoljuk az ágyúlövéseket, úgy járunk, mint a repülőbombákkal. Egy darabig győzzük, aztán elvétjük. Azt sem tudjuk, hány üteg dolgozik, és hogy az oroszok visszalőttek-e?Öt perc. Tíz perc. Negyedóra is eltelt, és még mindig tart a zenebona.A vége is hirtelen jön, mint ahogy elkezdődött. Egyszerűen elvágták a tüzet, és most a géppuska veszi át a prímet. Golyószórók is belevisítanak, s gyalogsági puskák cifrázzák. Szép kis koncert, de mindezt látni is kellene... De parancs nélkül nem mehetünk előre. Ide osztottak be, itt várjuk a továbbiakat.
*
Előre! Ez nekünk szól. Hajrá!”
(Dr. lemhényi Gábor Áron: Magyar haditudósító túl a Sztálin-vonalon. Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1941., 8. o.)
Gábor Áron a hadmozdulatok mellett a háborús területek lengyel, ukrán és orosz lakosságának szenvedéseiről is nagy részvéttel írt.
„Percekig nézzük őket, mégsem vesznek észre. Az egyik asszony pillant meg először, s felsikolt az ijedtségtől.
A férfiak is hátrafordulnak, felemelik a kezüket. Így látták a folyóparton a vöröskatonáktól, így csinálnak ők is.
Mondjuk, hogy engedjék le a kezüket.
Leengedik. De, ha valamelyikhez szólunk, azonnal újra a magasba kapja.
Tolmácsunk nincs, csak mutogatunk egymásnak. Amit ukránul tanultunk eddig, vagy lengyelül gagyogtunk, nem értik. Lassan, döcögve beszélnek, azt meg mi nem értjük.
Máshol a cigaretta nagyszerű tolmács. Itt még az sem segít. Elveszik, de nem köszönik meg, gyufát kérnek, s arra sem mondanak semmit.
Elindulunk hazafelé, intünk, hogy jöjjenek. Körülöttünk cuppognak a sárban s mutogatnak, hogy nincs semmijük.
Azt hiszik, akarunk tőlük valamit, vagy talán enni kérünk. Az egyik férfi még a nadrágzsebét is kiforgatja, hogy szegény, mint a templom egere.
Hiába mosolygunk, nem viszonozzák. Még a gyermekeknél is kevés sikerünk van, nem merik elfogadni a kekszet.
Sáros, mocskos markukban szorongatják. Óvatosan, gyanakodva kóstolják meg, nem nagyon ízlik nekik.
Kockacukorral próbálkozunk. A gyerekek bámulnak, s nem veszik el.
Az egyik asszony is biztatni kezdi őket, hogy egyék.
Nekünk is magyaráz valamit, a cukorra mutogat, s azután a gyerekekre. Lehet, azt mondja, hogy ezek még nem láttak ilyet.
A kekszet nem ajánlja a gyermekeknek, ő sem tudja, mi lehet.
Tovább társalgunk. Mutogatjuk nekik, hogy magyarok vagyunk.
Nem értik.
Mondjuk, hogy ők oroszok.
Tiltakoznak, ukránoknak vallják magukat.
Hát Sztálinról tudják, hogy kicsoda? – kérdezzük.
Bólogatnak, igen. Az egyik férfi a nyakát fűrészeli a mutatóujjával: fel kellene akasztani.
Lenin?
Azt is fel kellene akasztani.
(...)
Elérjük az első házat. Régi tanyaépület, béreslakás. Egymás mellett van nyolc szoba, mindegyikben egy-egy család lakik. Ablak nincs, de a szoba végén kis kémlelőnyílás világít. A tetőt szalmából rakták, de már régen. Gerincét kikezdte a szél és lejjebb is nagy lyukak tátonganak.”
(Dr. lemhényi Gábor Áron: Magyar haditudósító túl a Sztálin-vonalon. Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1941., 153–154. o.)
Riportjaiból nemcsak a háborús nélkülözés, de a kisembereket is kizsigerelő kommunizmus abszurd emberellenessége is visszaköszön. A magyar előretöréssel egészen Krivoj Rogig jutott. Élményeiről még 1941 decemberében könyvet jelentetett meg Magyar haditudósító túl a Sztálin-vonalon címmel.
Az ezt követő évek csendesen teltek számára: igyekezett kipihenni a front viszontagságait, 1943-ban is alig jelent meg cikke. Ekkorra már számára is nyilvánvaló volt, hogy Magyarországra katasztrófát hoz a háború. Az 1944-es vészkorszak beköszöntével őt sem hagyta nyugodni a lelkiismeret, és üldözött zsidókat rejtegetett a máriabesnyői szülői házban, amiben az ott élő nővére, Lívia segítette.
Budapest ostromának előestéjén sikerült Szegedre szöknie a fővárosból. A nyilas- és német uralom alatt nyögő fővárosról megrázó látleletet közölt a Délmagyarország című lapban:
„Budapest nehéz napjai
(...)
A náci kormány első minisztertanácsa sem folyt le a legsimábban; a »testvérek« a legkülönbözőbb kérdéseken vesztek össze, sőt a zsidókérdés megoldásánál a vita odáig fajult, hogy Kovarcz Emil nemzetmozgósítási miniszter három hatalmas pofonnal győzte meg Vajna Gábor belügyminisztert saját álláspontja helyességéről, és nem feledkezett meg arról sem, hogy Vajnával ordítva közölje:
– Nagyon jól tudjuk, hogy zsidó feleségedet és három félvér kölyködet akarod megmenteni!
Esténként pedig a Sándor-palota miniszterelnöki lakásán egy bárgyún vigyorgó hülye horoszkópokat csinált és spiritiszta szeánszokon a szellemektől kérdezgette: meddig tart nemzetvezetői dicsősége?
(...)
November utolsó napjaiban a nyílt rablás ideje következett. Először az elhagyott zsidó lakások kerültek sorra, azután az elköltöztetett munkásoké és menekülteké. Nyilas gyerekek rakták meg bútorokkal és ágyneműkkel a német teherautókat, és a kocsik oldalára nagy plakátokat helyeztek: »A magyar nép ajándéka a német bombakárosultak számára.«
(...)
December első reggelén munkásosztagok jelentek meg az utcákon, és estére már tankcsapdák, drótakadályok éktelenkedtek a körutakon és a hidak környékén. Ágyúkat állítottak a terekre és géppuskafészkeket ágyaztak a lakásokba. A kiürített Duna-parti részeken pedig megjelentek a német teherautók... A légvédelmi pincékben egyetlen remény tartotta a polgárságban a lelket: nem várathat sokáig magára a Vörös Hadsereg budapesti bevonulása.”
(Délmagyarország, 1944. december 17., Szeged, 4. o.)
A harcok elültével visszatért Budapestre, és 1945 februárjáig a Polgári Demokrata Párt főtitkáraként próbált bekapcsolódni az új közéletbe, sikertelenül. Tisztségéről lemondott, és a hónap végén Debrecenbe utazott. Ott felajánlotta szolgálatait a dálnoki Miklós Béla vezérezredes által irányított Ideiglenes Nemzeti Kormánynak. Itt nevezték ki a Magyar Vöröskereszt főtitkárává.
Út a Gulag halálvilágába
Ebben a minőségében – nem egyszer azt kockáztatva, hogy őt is ott fogják – végigjárta a magyarországi és romániai hadifogolytáborokat, ahol magyar honvédek sínylődtek. A katonák keserves körülményeiről jelentést készített, és lehetőségeihez mérten megszervezte a hadifogoly-kutató és -segélyező szolgálatot. Azzal, hogy a dokumentumot a Nemzetközi Vöröskereszt elé terjesztette, megpecsételte a saját sorsát.
1945. augusztus 7-én részben emiatt, részben pedig haditudósítóként írt könyvéért elhurcolták. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága szovjetellenes tevékenység és kémkedés vádjával előbb halálra, majd öt év szibériai kényszermunkára ítélte. Végül 15 évet töltött a Gulagon.
Szibériában előbb útépítésre fogták, majd az erdőgazdálkodásban lett
emberi „gép, amelynek mindössze 30 deka fekete kenyér és két lötty leves a napi fogyasztása”.
Időközben házasságot kötött egy orosz özvegyasszonnyal.
A kádári posványban
1959-ben látogathatott ismét Magyarországra, majd 1960-ban feleségével együtt hazaköltözhetett. Volt hírlapíró kollégái igyekeztek segíteni rajta: kapott egy lakótelepi lakást a fővárosban, és írhatott az Ország-Világ című képes hetilapba.
Az orosz asszony három év múlva elvált tőle, majd a lapnál is megszűnt az állása. Egy ideig az Országos Erdészeti Főigazgatóság sajtófőnöke volt, de a hatalom nem sokáig tűrte ebben a beosztásban. Majd traktoros lett a visegrádi erdőgazdaságnál, de hamarosan onnan is eltávolították.
Türelemmel tűrte a csapásokat, és közben titokban elkezdte papírra vetni a Gulagon átélt borzalmakat. 1965-ben eljött a pillanat, amire évek óta készült:
nem sokkal harmadik, Müller Emmyvel kötött házassága után, újdonsült feleségével együtt nyugatra szökött. Münchenben telepedtek le, ahol politikai menedékjogot kaptak.
Az emigráció élő lelkiismerete
Az emigráns sors egyik legtehetségesebb krónikásaként és gondolkodójaként – előbb raktárosi munkája mellett, végül főállásként – a németországi, magyarok által működtetett Nemzetőr folyóirat újságírója lett. 1967-ben pedig sikerült megjelentetnie élete fő művét, a Szibériai trilógia első, Az embertől keletre című kötetét.
1968-ban ezt követte a Szögletes szabadság, majd 1971-ben az Évszázados emberek. A három művet anyagi nehézségei miatt csak 1975-ben tudták lefordítani, majd angolul kiadni. Ez a szerencsétlen nélkülözés volt az oka, hogy a nyugati nyilvánosság nem egy magyar író tolmácsolásában hallhatott először a Szovjetunió embertelen haláltáborairól. A nyugati irodalmi életben ekkor már személyesen is jelen lévő Alekszandr Szolzsenyicin hírneve miatt Gábor Áron már nem kaphatta meg azt a megérdemelt nemzetközi elismerést és ismertséget, ami egy szerencsésebb helyzetben kijárt volna neki.
A személyes pokoljárásáról szóló könyveit így eleinte jórészt csak külföldre szakadt honfitársai olvashatták, bár az angol mellett végül számos más nyelvre is lefordították:
- németül,
- portugálul és
- spanyolul is megjelentek munkái.
1970-ben a Südwest Verlagnál megjelent az első, német nyelvű riportkönyve Wohin Amerikaner? Report über die Verwandlung der Netten Welt (Merre tartanak az amerikaiak? Riport a barátságos világ átalakulásáról), amelyet egy év múlva a szovjet mindennapok groteszk szürrealitásait fanyar humorral bemutató, szintén németül írt könyve, a Die Wahrheit auf Russisch: Freud und Leid des Iwan Iwanowitsch (Az igazság oroszul: Ivan Ivanovics öröme és bánata) követett. Utóbbit 1972-ben Barcelonában is kiadták.
A magyar emigrációban mindenhol ismerték és nagyra becsülték, szavának, személyének súlya volt. Olyan folyóiratokban publikált rendszeresen, mint a Chicago és Környéke, a Magyarság vagy az Új Világ. Fáradhatatlanul járta a világ minden táján a magyar közösségeket, és igyekezett dokumentálni életüket, illetve tanulságokat levonni sorsukból.
1974-ben e cél jegyében született az Ausztráliába szakadt magyarok életét bemutató Ázsia peremén című könyve. 1975-ben ismét kiadta második világháborús művét, 1978-ban pedig utolsó regénye jelent meg Túlélés címmel, amelyben az 1960–65 közötti életét örökítette meg. Ebben a regényben ismét a trilógiájából jól ismert, önmagáról mintázott Polgár allegorikus figurája lett a főszereplő, élete fő műve pedig tetralógiává bővült.
1982-ben a magyarországi kommunista rendszer kegyet gyakorolt vele, és még egyszer hazautazhatott az 1965-ben Gödöllőhöz csatolt Máriabesnyőre, hogy átvegye a Damjanich utcai házat elhunyt nővére családjától.
Bár az élmény teljesen magával ragadta, hatására pedig lelkesen kezdte tervezni a végleges hazatelepülést, meggyötört szervezete azonban sajnos nem bírta az izgalmakat, és 1982. december 28-án Gábor Áron visszaadta a lelkét a Teremtőnek. Sírja a máriabesnyői temetőben áll.
Forrás: Erdélyi Szalon Könyvkiadó
Bár műveit és személyét mára méltatlanul kevesen ismerik, a Mandiner díjas Erdélyi Szalon Könyvkiadó felkarolta a Gulag legelső magyar krónikásának munkásságát, és várhatóan jövőre jelenteti meg újra a Szibériai trilógiát a Gulag-könyvek sorozat részeként.
Ezt is ajánljuk a témában
***
Három ország szembeszállt az Európai Unióval: Orbán Viktor fontos szövetségeseket szerzett
A múlt heti uniós csúcs komoly eredményeket hozott Magyarországnak. A szuverenista erők már nincsenek egyedül az Európai Unióban.
Fény derült a honfoglalók eredetére, az is kiderült, miért maradhatott fenn a magyarság, de akad valaki, aki szerint a magyar állam nem létezett!
Olvasóink történelem iránti érdeklődése töretlen, mutatjuk, melyek voltak 2025 legolvasottabb cikkei a témában!
Most érkezett a kiszivárgott felvétel: a Tisza parancsba adta követőinek, hogy tiltsák le a fideszes, és kövessék be a tiszás oldalakat saját családtagjaik Facebook-oldalán karácsonykor
A „szeretetország” vezérei különleges hadműveletet terveztek a szeretet ünnepére.
Egy középkori gyilkosság története – kutatók azonosítottak egy Árpád-házi herceget, és szenzációs megállapításokat tettek
A herceg elleni bestiális támadást előre eltervezték, mégis indulatból követték el, de azt is megtudjuk, hogyan étkezett Szent László és a Rurik-dinasztia leszármazottja. Kutatók a Mandinernek.
Évi négymillió turista és folyamatos főszezon – a Budavári Palotanegyed egyre népszerűbb, és hamarosan nyit a Citadella is
Kultúra
Immár nincs olyan hónapja az évnek, amikor kihalt lenne a Palotanegyed vagy a Várkert Bazár. Rövidesen pedig teljesen megújult formában várja majd a látogatókat a Citadella is. Vassné Bojta Aminával és Sikota Krisztinával, a Várkapitányság vezérigazgatójával és vezérigazgató-helyettesével beszélgettünk.
Ukrajna döntött, és azonnali tilalmat rendelt el; Brüsszelben végre a homlokukra csaptak; így halt meg a valóságban Hunyadi János
Nemzeti ünnep, ukrajnai háború és a mindent letaroló Hunyadi-sorozat mögött rejlő igazság – mutatjuk az idei év márciusának legnépszerűbb írásait a Mandineren! Cikkeinkre egyenként több mint 150 ezer ember volt kíváncsi!
„Nem vagyok szurkoló, néző viszont igen” – Király Gábor a Mandinernek
Sport
Király Gábor nem tagadja: az utolsó három percben felállt a fotelből a magyar-ír meccsen, de aztán visszatért a munkához. A szürke nadrágjáról elhíresült kapuslegenda ma már 400 gyerekkel foglalkozik Szombathelyen, és elárulta, miért nem akar kapusedzőként visszatérni, és hogyan építi be a külföldi tapasztalatait a hazai valóságba.
Újabb korrupciós botrány Zelenszkij körül: képviselőket fizettek le a szavazataikért
Külföld
Rövid időn belül ez már a második nagy korrupciós botrány, amely közvetlenül Zelenszkij környezetét érinti – és tovább gyengítheti az ukrán elnök amúgy is megingott támogatottságát.
Nem értem ezt a hányingerezős felháborodást
Végre leült egy pszichológussal. A következő lépés, hogy egy felkészült pszichológussal ül le.
Összesen 1 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Csomorkany
2025. december 28. 15:02
Köszönjük, igyekszem elolvasni, de azért Rózsás János tényleg klasszikus.
Válasz erre
1
0