Gabányi János, aki megakadályozta, hogy a románok elhordják a magyar katonai múlt összes emlékét

A modern értelemben vett hazai katonai történettudomány létrejöttében és a magyar katonai hagyományok, tárgyi emlékek megőrzésében kiemelkedő szerepe volt olysói és héthársi Gabányi János magyar királyi ezredes, címzetes tábornoknak. A neves hadtörténésznek nemcsak a mai HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, illetve a Hadtörténeti Levéltár és Irattár, de a magyar történettudomány és a katonai szakirodalom is sokat köszönhet.

Gabányi János 1871. július 27-én Szatmárnémetiben látta meg a napvilágot. Édesapja – szintén János – az 1848–49-es forradalom és szabadságharc huszár századosa, illetve ügyvéd és a város főbírája, édesanyja Koós Krisztina volt.

Miután elvégezte a középiskolát, az ifjabb Gabányi 1893-ban egyéves önkéntesként vonult be a magyar királyi szatmári 12. honvéd gyalogezred kötelékébe. Ez alatt az idő alatt annyira megszerette a hadsereg légkörét, hogy miután sikeresen letette a tartalékos tiszti vizsgát, 1896-ban tényleges állományba vetette magát, és tartalékos hadnagyként hivatásos katonai pályára lépett. Ekkor került a magyar királyi kolozsvári 21. honvéd gyalogezred kötelékébe.

1897–98-ban elvégezte a honvéd felsőbb tiszti, illetve a gyalogtiszti lovaglótanfolyamot, ami után főhadnaggyá léptették elő és segédtisztként osztották be a 75. honvéd gyalogdandár törzséhez.

1900 és 1902 között elvégezte a bécsi Császári és Királyi Hadiiskolát, ezt követően pedig vezérkari beosztást kapott a Monarchia közös hadseregében. Egy ideig a császári és királyi XII. hadtest parancsnokságánál, majd a magyar királyi 76. honvéd gyalogdandár vezérkari tisztjeként teljesített szolgálatot. 1906-ban századossá lépett elő, és a magyar királyi nagyszebeni 23. honvéd gyalogezred I. zászlóaljához vezényelték csapatszolgálatra, ahol századparancsnoki teendőket látott el. Ebben az évben vette feleségül Eisenmayer Juliannát. 1907-ben elvégezte a hadsereg-lőiskolát. Év végétől a magyar királyi kassai 9. honvéd gyalogezrednél telesített szolgálatot, itt született róla a legbeszédesebb jellemzés a felettesei tollából:

Ezt követően négy évig tanított hadtörténelmet, hadseregszervezést és katonai térképészetet a kassai III. honvéd kerületi tiszti iskolán. 1910-től a hadsereg-lőiskola tanulmányi vezetője lett.

1911-ben ismét a vezérkarhoz került, illetve a Honvédelmi Minisztérium 11. osztályán szolgált.

Lángba borul a világ

Az első világháború kitörésekor Gabányi sem bújt az íróasztal fedezéke mögé: 1914. július 26-án a magyar királyi 102. népfelkelő dandár vezérkari tisztjeként vonult a keleti hadszíntérre. A harcok hevében rövid ideig a dandár parancsnoki teendőit is át kellett vennie, és végigharcolta a Kárpátok ellen intézett orosz offenzíva legkeményebb ütközeteit, az Uzsoki-hágótól a Sambor környéki csatákig.

Novemberben visszarendelték a fővárosba, majd a szegedi honvéd kerület vezérkari főnökévé nevezték ki. 1915-ben őrnagyi rendfokozatot kapott, és a pozsonyi honvéd kerület élére helyezték, ám nem maradt sokáig a hátországban.

1917-ben visszakerült a szatmári 12-esekhez, és előbb zászlóalj-, majd parancsnoka távollétében időnként helyettes ezredparancsnokként vett részt a csaknem egy hónapig dühöngő tizedik isonzói csatában.

Érdemei elismeréséül alezredessé léptették elő, majd a VII. hadtest kiképző csoportjának parancsnokává nevezték ki. Ezt követően az 1. Isonzó-hadseregbeli menetalakulatok szemlélőjének helyettese és vezérkari főnöke lett.

Ekkori minősítésében így jellemezték a feljebbvalói:

Hősiességét mi sem bizonyítja jobban, mint a világháború alatt szerzett számos kitüntetése, többek között

• a Katonai Érdemkereszt III. osztálya a kardokkal,
• a Ferenc József-rend lovagkeresztje,
• a Károly Csapakereszt vagy
• a Vaskorona-rend III. osztálya a hadidíszítménnyel és a kardokkal, illetve
• a Sebesültek Érme.

1918 elején már vezérkari főnöki beosztásban térhetett vissza a pozsonyi kerületi parancsnoksághoz, ahonnan hamarosan ismét a Honvédelmi Minisztériumba, az 1/a. osztályra vezényelték. Itt a háborús katonairodalom, illetve a hadtörténelmi alcsoport ügyeit intézte. Itteni munkája során Aggházy Kamil ezredessel közösen határozta el, hogy a különféle hadtörténeti munkát végző alosztályok és csoportok egyesítéséből, illetve munkájának összehangolásával létrehozzák az Osztrák–Magyar Monarchián belüli

Erre így emlékezett vissza tíz évvel később:

Szikla a háborgó tengerben

Az 1918 novemberére beérő szervezésre árnyékot vetett a Károlyi Mihály-féle őszirózsás puccs, a világháborús vereség és az országvesztés ódiuma. A nehézségek ellenére az intézmény – akkor még Magyar Királyi Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven – megkezdhette a működését, Gabányi János parancsnokságával (a múzeum 1922-ig a levéltár alárendeltségében működött, Aggházy vezetésével). Saját szavaival így jellemezte azt a vészterhes időszakot, amelyet az ideggyenge, részeges hadügyminiszter „nem akarok katonát látni” mottója lengett körül:

A sokat látott parancsnoknak logisztikai szempontból sem volt könnyű dolga: az intézmény elhelyezését nem sikerült egységesíteni, így a gyűjtemény és a munkatársak egy része az Üllői úti Mária Terézia laktanyában, a másik része az Országos Levéltár új, Bécsi kapu téri épületének harmadik és negyedik emeletén – télen fűtetlen termekben – kapott ideiglenes szállást. A másik, leküzdhetetlen akadály a frontokról többnyire rendezetlenül hazaözönlő alakulatok iratainak és relikviáinak végleges elkallódása, megsemmisülése, és – nem utolsó sorban – az ország területének idegen megszállás alá kerülése volt.

1919-ben ezt csak fokozta a proletárdiktatúra kikiáltását követő helyzet: ekkor az intézmény már meglévő anyagát előbb a kommunisták, majd a megszálló román csapatok dézsmálták meg. Az, hogy ebből bármi is megmaradhatott, kizárólag Gabányi erélyén és tapintatán múlt. Erről így vallott 1928-ban:

Emellett állandó volt az intézmény forráshiánya, de elmaradt a legfelsőbb katonai vezetés erkölcsi és szakmai támogatása is, ami legalább annyira fontos volt, mint az anyagiak.

Gabányit a zűrzavaros időkben a nemzeti felkelést tervező tisztek többször is felkérték, hogy álljon a szervezkedő ellenforradalom élére — emellett tagja lett a Károlyi-rezsim és a kommunisták ellen szervezkedő Magyar Országos Véderő Egyesületnek (MOVE) is —, ám a népköztársasági, majd a vörös detektívek olyan szoros megfigyelés alatt tartották, hogy kénytelen volt tétlenül szemlélni az eseményeket. Horváth Győző, a kommunizmussal szembeni nemzeti ellenállás egyik vezetője ennek tényét így erősítette meg a Magyarország című lapnak 1920-ban:

Gabányi maga pedig így emlékezett vissza az 1919. június 24-ei sikertelen bolsevistaellenes megmozdulásra és az utána következő vegzálásra:

A proletárdiktatúra augusztus 3-ai bukása után megjelentek a már említett román csapatok, akik szintén nem hagytak túl kellemes nyomot maguk után Gabányi emlékeiben, illetve a levéltár és múzeum történetében:

Gabányi János közbelépése bár nem járt teljes sikerrel, összességében neki köszönhető, hogy az intézmény „mindössze” húszezer koronás kárral megúszta a románjárást. A megszállók kivonulását követően viszont az alezredes azonnal nekilátott a különböző tárgyi emlékek és iratforrások rendezésének és összegyűjtésének.

Dolgos esztendők

Az 1919 végi, átmeneti időszak a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeumot sem hagyta érintetlenül: a kommün és a román megszállás után helyreálló rend sorozatos átszervezéseket hozott az intézmény életében. Gabányi 1919 decemberében így nyilatkozott az akkori állapotokról a Virradat című lapnak:

Ebben az interjúban egy érdekes részlet is elhangzott a múzeum tervezett, ám anyagi okokból meghiúsult elhelyezésére vonatkozóan:

Gabányi 1920. szeptember 30-ig vezethetett. Előtte májusban ezredessé léptették elő, minősítésében pedig a következőképpen jellemezték a feljebbvalói:

Viszont feljebbvalói úgy ítélték meg, hogy beosztottjaival szemben

Valószínűleg ennek köszönhette, hogy le kellett köszönnie igazgatói tisztségéből.

Ezt követően az irodalmi csoport vezetője lett. Ebben a feladatban nemcsak történészi felkészültsége és szakmai tudása, hanem a 19 éves kora óta – ekkor jelent meg első tárcája egy vidéki lapban – csiszolgatott szépírói érzéke is a segítségére volt. 1921-ben a trianoni békediktátum szankciói miatt őt is nyugállományba helyezték, ekkortól lett a Magyar Katonai Közlöny szerkesztőbizottságának elnöke, majd 1923. október 1-jén át vette a lap felelős szerkesztői és kiadói teendőit is.

A betűk frontján

Gabányi nagy munkabírással és komoly szakmai színvonalon szerkesztette a kiadványt, amelyben maga is számos írást jegyzett, többek között a katonai Mária Terézia-rend első világháborús magyar kitüntetettjeit bemutató, nagy ívű tanulmánysorozatot.

Mint említettük, Gabányi számára nem volt ismeretlen az írás mestersége: 1890-től rendszeresen jelentkezett szépirodalmi, majd 1902-től hadtörténeti szakmunkákkal. Ebben az évben jelent meg a Ludovika Akadémia Közlönyében a Görgey hadtestének művelete 1849. január 6-tól február 5-ig című tanulmánya.

1909-ben Az orosz–japán háború 1904–1905 címmel publikálta első könyvét, amelyet 1911-ben egy komoly hadászati munka, A hadseregszervezet kézikönyve; illetve az Osztrák–Magyar Monarchiát, Németországot és Olaszországot tömörítő geopolitikai blokkról készült tanulmánykötete, A hármas szövetség államainak történeti fejlődése című műve követett. Ekkor választották a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténeti Bizottságának segédtagjává.

Tolla a nagy világégés során sem pihent: jelentős szerepe volt az első világháború osztrák–magyar hadi teljesítményeit kidomborító, illetve részletező, 1915-től megjelenő, hétkötetes A nagy háború írásban és képben sorozat létrejöttében. Az ő munkáját dicsérik a közvetlenül a háború kitörése előtti állapotokat, a mozgósítást, az orosz haderő viszonyait és a galíciai hadjáratot részletező írások. De elemezte az 1914–15-ös kárpáti harcokat, illetve Przemyśl erődvárosának ostromait és elestét is.

1922-ben adta közre Mártírjaink címmel a Károlyi-rezsim és a Tanácsköztársaság alatt kivégzettek, illetve rabságba vetettek életútját és szenvedéstörténeteit bemutató munkáját.

1923-ban – a Hadtörténelmi Levéltár főelőadójaként – egy több szempontból is mérföldkőnek számító kiadvánnyal jelentkezett: A katonai magyar nyelv című munkájában részletesen és sikerrel járta körbe a hazai bakanyelv szerteágazó és számtalan grammatikai problémát felvető tárgykörét. Ebben az évben nyert pályadíjat A harc és általában a háborús tevékenységek psyhológiája című dolgozatával. 1924-ben léptették elő – immár címzetes tábornokként – a Levéltár főigazgató-helyettesévé, és ekkortól jelentette meg A magyar nemzet története, illetve a Magyar várak legendái című könyvsorozatait.

Levéltári állásából 1925. december 31-én vonult nyugdíjba, 1926-ban pedig a Magyar Katonai Közlöny szerkesztői pozíciójáról is leköszönt, és a Vérmező út 10–12. szám alatt lévő lakásában folytatta tovább az írást.

Alkonyi fényben

Gabányi Jánost a katona, a történész, az író és a sportember harmonikus egysége jellemezte. Kiváló úszó, vívó, tornász, korcsolyázó és sífutó volt. Tehetsége még a festészet és a rajzolás terén is megmutatkozott; élete során pedig beutazta Európát.

Olyan kulturális egyesületek vezetője, tisztviselője és tagja volt, mint a Magyar Külügyi Társaság, a Magyar Katonai Írók Köre, a Gyóni Géza Irodalmi Társaság, a Magyar Történelmi Társulat, a Szent Gellért Egyesület, az Országos Test nevelési Tanács vagy a Ludovika Akadémia Levelezőköre.

Nyugállományban is aktív életet élt, írásai továbbra is rendszeresen jelentek meg az olyan országos lapokban, mint a Kelet Népe, a Honvédelem, a Magyar Pedagógia vagy a Külföldi Magyarság; és továbbra is írt a Magyar Katonai Közlönybe. Ekkortól láttak napvilágot líraibb hangvételű könyvei: 1927-ben a trianoni tragédiát feldolgozó A megbilincselt ember; 1929-ben a Töviskoszorú című verseskötet.

1931-ben írta meg József főherceg tábornagy című művét. Munkásságát ebben az évben a II. osztályú Magyar Érdemkereszt kitüntetéssel ismerte el az ország vezetése. 1934-ben látott napvilágot utolsó, nagyszabású történelmi műve, A világháború története az összeomlástól a békekötésig címmel.

Élete és pályája végére általános elismertség és tisztelet övezte személyét, a szakmai körök éppúgy nagyra tartották, mint az olvasóközönség. 1934. december 13-án, hosszú betegeskedést követően hunyt el. Sírja a Farkasréti temetőben található, egykori otthonának falán márványtábla őrzi az emlékét, mellszobra a Honvédelmi Minisztérium épületének díszudvarán, a Nádor laktanyában áll.

Felhasznált irodalom:

• Farkas Gyöngyi: Levéltári életünk lapjai, 1919–1945
• Dr. Szijj Jolán (szerk.): Ad Acta – A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve 2002. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2003.

***