Hogyan harcolt Prónay Pál a nagy háborúban? – szemelvények egy elveszett naplóból

A napló felépítése a következőképpen nézett ki:

• I. kötet: Ebben Prónay ifjú évei és az első világháborús feljegyzései kaptak helyet.
• II. kötet: Az 1918–1921 közötti időszakot dolgozza fel.
• III. kötet: Az 1921 és 1922 közötti eseményeket, legfőképp a nyugat-magyarországi felkelés és a második királypuccs történéseit dolgozza fel.
• IV. kötet: Az 1923 utáni eseményekről számol be.

„Szemben látom az orosz fedezékek vonalát. A Sanon túl a dombon, Kustrawa mellett, orosz tüzérségi állás. A faluban mozgás. Sygielkinél is fedezékek. Délelőtt alszom egyet, 1-kor lövöldözésre ébredek. Körülnézek, hogy mi van, hát jön a 13-asok felől Prónay kapitány, vállán kockás nagykendővel, kezében karabéllyal. Sétálva lépeget a vízparton, időnként megáll és lő.”

„Hét órakor menetelés Gostwicára. Ott a 13. és 10. huszárezred Brzezna felé gyalogharchoz lóról száll. Tüzérségünk Podegrodziénél vonul fel, holott Gostwicától nyugatra jó állásra találhatna, ahonnan a templomtól oldalazni lehetne a Neu Sandeznél tüzelőállásban lévő, délnek tüzelő orosz ágyúkat, amelyeket szabad szemmel látok.

Az 1. század feladata lóháton elkergetni a Brzeznától nyugatra lévő kozákokat. Azokat el is űztük. Tizennyolc órakor parancs, hogy az ezred Golkowicén beszállásol. Csak 22 óra 30 perckor érkeznek meg konyháink, zab pedig nincs.”

„Nemcsak távcsővel, de szabad szemmel is meg lehetett állapítani, hogy a Neu Sandez előtti Chełmiectől nyugatra orosz csapatok gyülekeznek, és a műúton Kanina felé menetelnek. Oldalvédjük alig volt. A Chełmiecen innen mutatkozó kozákok pedig, akik a műúton haladó gyalogsággal egy magasságban lovagoltak, azonnal visszahúzódtak, mihelyt az én felderítő huszárjaimat észrevették.

Az orosz gyalogság elővédje Wysokiéig jött előre, s ott megállt. Csapatainak zöme az úttól keletre takarásba húzódott, és most megkezdték a felderítést afelé az erdős magaslat felé, amelyben én a különítménnyel álltam (Piekło, 660. magaslati pont).

(…)

Csakhamar megállapítottam, hogy az ellenség azért állt meg az úton, mert nem tudta, mi rejtőzik az én erdőmben. Az orosz katonák lassan, egyenként szállingózva és takarásnak mindent kihasználva próbálták meg, hogy álláspontomat megközelítsék. A köztem és a műút közötti mintegy 2500 lépés széles terepsáv meglehetősen nyílt volt, alig nyújtott némi fedezést.

Az idő már délfelé járt. Az ismételten előretörni akaró kozákokat távcsöves puskámból leadott eredményes lövésekkel »illedelmes távolságban« tartottam. Nagy mérgemre azonban nem sikerült rávennem Margitay [József] főhadnagyot, hogy az országúton előttünk ólálkodó-gyülekező orosz gyalogságot géppuskáival tűz alá vegye. Szerinte túl nagy volt a távolság, és aligha lehetett volna eredményes, meg el is árultuk volna magunkat.”

„Tisztában voltam vele, hogy az ellenség küldi őket felénk, kémkedés céljából. Úgy is volt. A hozzánk érkezett menyecskék nagy szóbőséggel magyarázgatták, hogy miért jöttek: egy, az álláspontunktól néhány lépésnyire lakó rokonukat akarnák meglátogatni. Beszéd közben azonban igen érdeklődve fürkésztek jobbra-balra. Cseppet sem jöttek zavarba, és mindjárt felkínálták a tejet a velük tréfálkozó huszároknak.

Miután a tej egy-kettőre elfogyott, vissza akartak menni ugyanazon az úton, amelyen jöttek, azzal, hogy még majd hoznak tejet. Nagyon meg voltak lepődve, amikor nem eresztettem el őket. Csak később – amikor a közeledő orosz gyalogság elől hátrafelé ki kellett térnem – adtam ki útjukat azzal, hogy most már mindent elmondhatnak a muszkáknak, amit tapasztaltak.”

„A muszka azonban kényelmes volt, és 10 óra felé kezdte meg előrenyomulását, mikor már a pára és a köd felszállt. Első rajvonalai körülbelül 1000 lépésre közeledtek felénk. Hatszáz lépésre megkezdtük a tüzelést az ellenséges rajvonalakra, tüzérségünk pedig jó eredménnyel gyúrta azokat hátulról, mire a rajvonalak egyszerre eltűntek. A muszka megállt, és hasra vágódva kezdte magát beásni. A harci zaj tehát elcsendesedett.”

„Nem messze, délkeletre tőlünk, a hegyoldalban elszórt házak körül egyszerre csak csoportosulás és nagy lárma támadt az ott védőállásban lévő derék 59-es salzburgiak területén: szabad szemmel is látni lehetett, de távcsövemmel még jobban kivehettem, hogy a katonák agyba-főbe vernek és rugdosnak valakit, amíg mozdulatlanul el nem terül a földön.

Később megtudtuk, hogy egy ruszofil parasztot vertek-rúgtak agyon, akit tetten értek, amint hegyi házából Kanina felé jeleket adott az orosz tüzérségnek. Az orosz gránátok és srapnelek már rövid idő múlva ott duruzsoltak a fejünk felett és a szomszédságunkban: a ruszofil paraszt a mi helyünket jelezte az oroszoknak.”

(...)

Az orosz állandóan ágyúzta a várost, amelynek javítás alatt álló templomán még rajta voltak az állványok. Éppen, amikor a templomtorony mellett haladtunk el, egy orosz gránát belevágott az állványokba, amelyek erre éktelen csörömpöléssel széthullottak és lármájukkal agyonbolondították lovainkat. Az ellenség  erősen tűz alá fogta a műutat, és mi vágtában mentünk Tömöry [Géza őrnagy, akkori ezredparancsnok] után, mert az úton nemigen lehetett lépést lovagolni.”

„Tömöry a Jabłoniec északi lábánál intézkedett velünk:

»Feladatunk, hogy megerősítsük a Jabłoniec-védőszakaszt. A lehető legnagyobb számmal kell tűzharchoz lóról szállni. Az összes muníciót, lapátot, takarót és a konzervákat le kell venni a nyeregről. A vezetéklovak Limanovára mennek vissza, századonként egy idősebb altiszt és a soros tiszt marad a lovaknál.

Az orosz nagy erővel jön előre Limanova felé, amiben nekünk, huszároknak kell őt megakadályoznunk. Az ellenségnek nem szabad Limanovát hatalmába kerítenie, azért az állást az utolsó emberig tartanunk kell, amíg segítséget nem kapunk.«”

„Mindenki gyorsan lerántott a lóról pár pokrócot, tarisznyát, a kardok a nyeregben maradtak, a köpenyek és menték úgyis rajta voltak minden emberen. Libasorban nekivágtunk az országúttól jobbra felfelé, az erdős dombnak, ahová egy Landsturm-tiszt vezetett. A dombtetőhöz közeledve, vezetőnk a legnagyobb csendet parancsolta, mert az orosz egész közel volt, a fiatalos sűrű fenyőerdőben, lehetett is hallani túloldalról ásóik nyikorgását és a cövekelések zaját. A dombtető és a gerinc, melyre felértünk, hellyel-közzel meg volt erődítve primitív lövészárkokkal és vékony, gyenge mellvédekkel. De a domb déli lejtőjén, hová századommal később kerültem, a védelem szempontjából egy kapavágás sem történt. Végre megálltunk a jobb szárnyon mint tartalék. Leültünk pihenni, és hajnal hasadtáig vártunk – nem volt hideg –, míg csak valami műszaki tiszt meg nem jelent, aki aztán kijelölte nekünk a megszállandó vonalat.”

„Márton, aki feljebb volt, mint én, és jobban látott, figyelmeztetett, hogy most már támadásra készül az ellenség. A néhány felbukkanó oroszt lelőttük. Távcsöves Mannlicher-Schönaueremet nagyszerűen használhattam nagyobb távolságra ott, ahol kilövésem volt ebben a fiatal lábas erdőben. Ezután az ellenség a sűrű fenyővágásokon keresztül csak hason csúszva próbálta megközelíteni állásainkat. Majd irtóztató gépfegyver- és puskatűzzel szórta le fedezékeinket egy félórán keresztül, közbe-közbe kannibáli lármával urrá-urrázott, de azért nem kelt fel, hanem 10 lépésre tőlünk továbbra is fekve maradt. Ágyúik pedig túllőttek rajtunk. Miután a muszka kétszer-háromszor megpróbálta ugyanezt a manővert, de nem jutott előre, elcsendesedett, támadásait nem is ismételte meg, csupán tüzérsége lövöldözött összevissza.”

„Mi, 13-as huszárok éjfél után fél 3 tájban, gyalog érkeztünk a Jabłoniecről Limanován át Zamieściére, ahol lovainkat már elszállásolták. Századom legénysége röviddel megérkezésünk után azzal a panaszos jelentéssel jött elém, hogy a faluban már két hét óta egy rendetlenkedő cselák csapat tanyázik, amelynek emberei egy egész házat lefoglaltak a maguk számára, és sem a lovaknak, sem a huszároknak nem adnak helyet. A háziak és a szomszédok pedig mind panaszkodnak, hogy a cselák csapat az összes baromfit és egész krumplijukat megzabálta már. Állítólag tiszt a parancsnokuk.
Nekem sem kellett több! Miután a »Tilos a bemenet!« krétafeliratú szobaajtón bekopogtattam, de sem feleletet nem kaptam, sem ajtót nem nyitottak, rájuk törettem azt, mire az egész nagyszobabeli társaság ijedten ugrált fel a szalmáról, amelyen eddig feküdtek a fűtött szobában levetkőzve, teljes kényelemben. Miután egyikük sem tudta igazolni, hogy miért van még itt, mikor ezredük régen elkerült erről a vidékről, kiejtésükről pedig rögtön láttam, hogy csak valamelyik cselák ezred ellógott emberei lehetnek, most már a mindig kezem ügyében levő bikacsökre került a sor. Egy pillanat alatt kivertem őket az udvarra, ahol búcsúztatóul a feldühödött huszárok patkós csizmasarkával is megismerkedtek.
Volt köztük egy szurtos, szakállas alak, aki váltig azt hangoztatta, hogy »ő tiszt«, de csak pantalló meg nadrágtartó volt rajta. Ennek is alaposan kijutott. Később a falu végéről írt egy bocsánatkérő levelet, hogy azonnal ezrede után fog menni, csak ne jelentsem fel őket, és kérte a szobában maradt holmijukat.”

„Spilka [Géza] százados halkan kiadta Bernolák [József százados]nak (2. század) és nekem a felülről kapott parancsot:

»A beérkezett hírek szerint az oroszok döntő támadást akarnak intézni Limanova birtokáért. Mindenki lássa el magát élelemmel és lőszerrel, az 1. század az úttól balra, a 2. század pedig jobbra, erősítse meg a védelmi vonalat, amelyet az utolsó emberig tartani kell, mert a háború kimenetele és a Monarchia helyzete függ ettől a csatától.«”

„Jobbra az országúttól, fenn a dombon, ahonnan a 10-esek jöttek, egyszerre élénk puskaropogás hallatszott, majd az egész frontszakaszon nem lehetett egyebet látni, az országúttól fel a hegytetőig, mint puskacsövek tüzének villanását. Különösen a Landsturm-zászlóalj Werndl puskái szolgáltatták e tekintetben a tűzijátékot a koromsötétségben, melyben a golyók összevissza fütyültek és repkedtek. Századomat gyorsan összeszedtem, mert nyilvánvaló volt, hogy az orosz támadni fog. Bernolák József százados megszorította kezemet, mondva:

– Isten veled Pali, én is sietek. (Ekkor beszéltem vele utoljára.)

Én az országút bal, ő pedig a jobb árkába húzódott, és ezekben némi takarást keresve, siettünk a századainkkal hegynek fel, libasorban, a már csak 100 lépésre eső védelmi vonalakhoz. Kiérve a tetőre, a századot az országút árkában takarásban hagyva, küldöncömmel előre rohantam, hogy némileg tájékozódjak a helyzetről. Az országút keleti lejtőjén lefelé haladva, csak a torkolattüzek után ítélhettem meg körülbelül az állások fekvését és hollétét. De ekkor már a géppuskák és az oroszok urrája s vad lármája is mindkét részről beleszólt az általános koncertbe.”

„Ebben az éktelen lármában, golyózáporban, az országút árkának szélén levő vastag nyárfák mögé ugrottam, melyeknél egy képkereszt féle van, és ahol közvetlen mellettem, az úttól balra, árokszerű fedezékből is figyeltek. Ezek a mieink voltak, de 10–12 lépésre velem szemben, az országút másik árkában ugyancsak ropogtak a fegyverek és erősen urráztak. Ott az oroszok az országút irányába próbáltak előnyomulni, de jobbnak találták lefeküdni. Én Schönauer puskámat – mely mindig hű kísérőm volt az egész háborúban – főleg ezekre, azután egy géppuskafészek felé irányítottam. Ez a pokoli lárma egy negyedóráig tartott.

Az oroszok itt lent nem tudtak előre jutni, visszavertük őket. Fent a dombon azonban – amit csak a csata után tudtam meg – több helyen behatoltak árkainkba, éspedig ott, ahonnét a 10-es huszárok idő előtt távoztak.”

„A már meglevő fedezékek alakja és helye lehetetlenül volt megválasztva, az országúttól balra eső tereprész siralmas volt. A helyzet tarthatatlanságát csak akkor észlelhettem teljes egészében, mikor a téli köd és pára felszállt, a nap pedig kisütött. Az a fedezék, amelyben én tizenötöd magammal (...) helyezkedtem el, lehetetlen alkotmány volt. Maga az árok talán 60 centiméter mély, felette pedig alacsony srapneltető laposodott (alig lehetett a lőrésekben használni a fegyvert). A fedezék alig volt 10 méter hosszú, de a többi lövészárok nagyobb részt szintén hasonló méretű volt, és a teljesen nyílt terepen lépcsőszerűen volt a lejtő oldalán szétszórva.”

„Az orosz akkor kezdte újból támadásait, majd rajtaütésszerű tüzelését sáncaink ellen, mikor már világos volt és kitisztult, mert akkor már tüzérségével is beavatkozhatott. Mikor ágyúlövedékei is felénk jöttek, még jobban éreztem, hogy milyen pokolban voltam embereimmel. Az orosz a mi hátunk közepét is láthatta domináló helyzetéből, ezért elsősorban ellenünk, aztán pedig az országút jobb oldalán fekvő Bernolák-századra irányította ágyútüzét. Az utóbbiakat, miután az előtte elterülő erdő miatt közvetlenül nem láthatta, főleg srapnellel, engem azonban, mert szabad szemmel is látott, 12 centiméteres lövegekkel vett tűz alá.”

„Silány fedezékeink lassanként zsúfolásig megteltek katonáinkkal, akiknek egyike-másika – a férgese – nem várta be a felénk zúgó orosz ágyúlövedék bevágását, hanem vad kétségbeesésben kiugorva a fedezékből, északkelet felé a (...) patakvonalra iramodik el.

Egyeseknek – a nyúlszívűeknek – ez az önkényes meghátrálása rendszerint halállal végződött: az ellenséges tüzérség által a védőállásból kiugrasztott csatárokkal a rögtön nagy hevesen nekik eső orosz géppuskák és gyalogságuk gyorstüze végez, és számosan holtan vagy súlyosan megsebesülve terülnek el a védőállás mögötti havas szántásokon.

Az orosz géppuskás és tüzér minden megmozdulásunkra nyomban reagált. Fedezékünkből csak életveszéllyel lehetett kívül körülnézni, mert rögtön sűrűn odaszórtak tüzükkel, viszont mi csak akkor tüzelhettünk, ha a műúttól jobbra, az erdőszélen néha megpillantottunk egy-egy muszkafejet.

Az orosz gyújtógránáttal felgyújtotta a mögöttünk levő korcsmaépületet, rövidesen összelőtte a pajtát és széjjellőtte Böszörményi főhadnagy géppuskás szakaszát is.

(...)

Az égő korcsmaépületek füstje levágódott a földre, úgyhogy a teljes kilátást lehetetlenné tette számunkra.”

„Előzőleg, mintegy ízeltetőül már mi is kaptunk néhány srapnelt és gránátot, mikor azonban észrevették, hogy fedezékemből még mindig tüzelnek, tehát ez a védőrség még töretlen erejű, ettől fogva az orosz egész erejével kifejezetten csak miránk pályázott. A nekünk szánt nehéz lyditgránátok hol közvetlenül fedezékünk előtt, hol mögöttünk csapódtak be a fagyos homokba, magasra felvágták azt, míg a homokeső a fejünkre nem hullott.

Embereim hat-hét jól irányzott orosz lövés után már nagyon nézegettek hátrafelé, de megfenyegettem őket, hogy lelövöm, aki a fedezéket parancsom nélkül el merészelné hagyni.

Különösen egy 10-es cigány honvéd baka okozott sok bajt. Borzasztóan félt, s amikor még csak messze távról a levegőben zúgott az ágyúlövedék, már sírt és rimánkodott, amikor pedig közelebb-távolabb robbant, ilyenkor kiütött homlokán a verejték és kínjában hangosan imádkozott. Többszörös szökési kísérleteit úgy hiúsítottam meg, hogy valahányszor ki akart ugrani az árokból, hogy megszaladjon, köpönyege sarkánál fogva visszarántottam. Végül, mert minden szép szó és bátorítás kárba veszett, alaposan elnadrágoltam, és végül az árokba hosszában lefektetve (...) hárman ráültünk, hogy meg ne mukkanhasson. Puskáját és lőszerét én vettem át és kezeltem, mert Schönauer puskámhoz már alig volt töltényem.

(…)

Ugyanez idő tájban – délelőtt fél 10–10 lehetett – fentről, a Jabłoniec-gerinctető felől megint erős tüzelés és urrá-urrázás lett hallható. (Megjegyzés: a harmadik orosz tömegtámadás, a »13-as front« ellen.) Tudtommal ez volt az utolsóelőtti orosz nagytámadás, de az időpontot illetőleg tévedhetek.

Ezután csak itt-ott szólalt meg az orosz ágyú és géppuska, az én frontszakaszomon pedig meglehetős csend uralkodott. Ezt arra használtuk fel, hogy végre lélegzethez jutva, kissé kipihenjük magunkat.”

„Az orosznak azután volt rá gondja, hogy elmenjen az étvágyam: bizonyos idő múlva újból tűz alá vette fedezékünket, és gránátjai gázaitól megint émelygett a gyomrom.

Ezúttal pontosabban tüzelt, mint először, mert lövedékei nemcsak mind közelebb vágódtak be mifelénk, hanem hatodik lövése fedezékünk jobb sarka alá fúródott be, a gránátrobbanás okozta tölcsér egy pillanat alatt romba döntötte az egész rozoga építmény felét, amely öt emberemet maga alá temette, akiket nehéz volt kihámozni a törmelék közül, mert a srapneltető nehéz gerendái és deszkázata rájuk hullott. (…) Szerencsére egyikünk sem sérült meg, csak a gránátlégnyomástól kábultunk el többé-kevésbé valamennyien, és egész nap zúgott a fülünk.”

„A műúttól balra eső terepen egészen Mordarkáig sehol nem láttam élő embert, csupán elhányt felszerelési cikkek és hullák sötétlettek a havas mezőn.”

„Noha a műút menti korcsma körül leégett épületek felénk leszálló füstje és a szembe sütő nap a messzelátást erősen akadályozta, jobbra tőlem, a gerinctetőn, a ritkás nyírerdő szegélyén végre járó-kelő embereket pillantottam meg, akik az erdőből kijőve, a szürke ruhás alakokhoz szaladtak, majd onnét megint az erdőbe siettek vissza. Mivel ez a jelenet többször megismétlődött, nem tudtam, mit gondoljak a dologról, és így okoskodtam:

Az erdő ma reggel még az oroszok birtokában volt, tehát ki van zárva, hogy a muszka akadálytalanul futkározzék védőállásunk előtt; ennélfogva a mozgó alakok csak a mi katonáink lehetnek, akik már előrenyomultak, és most holmijukért vagy lőszerpótlás... stb. okából jönnek vissza az oroszok erdejéből.

De ez a felfogásom és reménykedésem hiú ábrándnak bizonyult: keserves csalódás ért, amikor egyszeriben tisztázódott előttem a helyzet. Ugyanis az erdőből a műúton keresztül, kényelmesen sétálva egy erősebb orosz csoport jött felénk, a műúthoz közel. A csoport megállt az én védőfedezékemmel szemben álló, kissé előbbre telepített saját fedezékünknél – tehát velem átellenben –, és a puska szuronyos végét lefelé tartva, belekiabáltak valamit a fedezékbe, és közben szuronyos puskájukkal lefelé döfködtek valaki felé, hogy megtudják, hulla van-e odabent vagy sebesült.

Most már nagyjából tisztában voltam a helyzettel: a járkáló emberek hullarabló, fosztogató oroszok, bár egyenruhájuk színe a szembe sütő nap miatt nem volt pontosan kivehető. Határozottan és gyorsan kellett cselekednem, különben elfognak bennünket: elhatároztam tehát, hogy védőállásomat feladom, annak a szigorú parancsnak ellenére, hogy az állást el ne hagyjam, hanem azt az utolsó emberig tartsam.”

„Elhatározásomból kifolyólag megparancsoltam, hogy ki-ki szedje össze a holmiját, mert hátramegyünk, azután búcsúzóul puskámmal nyugodtan célba vettem a legmagasabb termetű oroszt, aki társaival együtt gyanútlanul tovább folytatta fedezékeink kikutatását és a hullarablást, a többi emberem pedig sortüzet adott le a rablókra.

Még meggyőződtem arról, hogy az én termetes muszkám, amilyen hosszú volt, úgy bukott bele a lövészárokba, de embereimmel együtt most már kint is voltam keserves emlékű lövészárkunkból, és futva futottunk a nehéz homokú talajon, hegynek felfelé, a korcsma irányába (...).”

„Isten csodája, hogy különben mindannyian szerencsésen és sértetlenül értünk oda első etapunkhoz, a korcsmához és a csűrhöz. (…) Nemsokára tovább kellett futnunk, mert az orosz tüzérség megint heves tűz alá vette a korcsma tájékát.

Második megállásunkat az észak felé következő újabb terephullámon tartottuk, ahol egy elhagyott géppuskánkra akadtunk, összes alkatrészével együtt felkaptuk azt a vállunkra, és így jelentősen megterhelve, tovább futottunk északkeleti irányba, a patak felé. A géppuska csöve az én vállamra került, ami megmentett a megsebesüléstől, mert egy felettünk robbant srapnel szilánkja a géppuska csövéről pattant vissza.”

„Újból összeverődött 15 emberemmel – amint megint lélegzethez jutottunk –, ismét védőállást foglaltam Limanovától közvetlenül délre, és most már feszült figyelemmel lestem az első orosz járőrök megjelenését a műúton és a Jabłoniec-gerincen, amelynek északi kifutójáról be lehet látni a katlanban fekvő Limanovára.

(…)

Az orosz azonban – csodák csodája! – egyáltalán nem mutatkozott sehol sem, aminek okát nem tudtam magamnak megmagyarázni, hiszen a műút mentén semmiféle csapatunk nem állt többé ellene, és a 15. orosz hadosztály – akkor így gondoltam – nagyobb ellenállás nélkül, nyugodtan bevonulhatott volna Limanovára.”

„A Jabłoniec táján, délelőtt 11 óra körül még velem szemben álló orosz csapatrészek a látszat szerint csak hullafosztogató, s talán szabadrablásra felhatalmazott utóvédcsapatok lehettek. Kár, hogy lovaim délben már nem voltak kéznél, a visszavonulásra kényszerített 15. orosz hadosztályt nagy sikerrel üldözhettük volna (...).”

„A Jabłoniec körüli csatateret rengeteg orosz halott borította. A halottakat általában mind kifosztották. Nemcsak az orosz utóvédek voltak hullafosztogatók, hanem a környékbeli lakosság között is akadt ilyen. Katonáink, nem egy ízben tetten érve az ily polgári hiénákat, menten kivégezték a bűnösöket.

A csatatér későbbi bejárásánál láttam: több halott huszár keze már csak a karabély csövét szorította, míg a tusa a verekedéskor szilánkokra tört.”

„Prónay Pál kapitány. Mint önálló parancsnok személyes bátorságával és körültekintéssel ismételten kitüntette magát. 1914. december 11-én, Limanovánál, századának kis részével és néhány gyalogossal kézitusában visszavert két orosz zászlóalj által végrehajtott támadást. Prónay kapitánynak a kevés, neki alárendelt legénység ügyes elhelyezésével és körültekintéssel sikerült visszavonulásra kényszeríteni a szomszéd szakaszba benyomult ellenséget.”

Elismerések sora

Katonai szolgálata során az alábbi kitüntetéseket érdemelte ki:

• III. osztályú Katonai Érdemkereszt hadidíszítménnyel és a kardokkal,
• Ezüst Katonai Érdemérem hadiszalagon, kardokkal,
• Bronz Katonai Érdemérem hadiszalagon, kardokkal,
• Károly Csapatkereszt,
• Sebesültek Érme, szalagján egy sebesülési sávval,
• Jubileumi Emlékérem a fegyveres erők számára,
• Katonai Jubileumi Kereszt és az
• 1912–1913. évi Mozgósítási Kereszt.

Szárnyra kel a legenda

Komáromi János, híres katonaíró így beszélte el Prónaynak a limanovai csata végén tanúsított vitézségét A nagy háború anekdotái című művében:

„A limanovai huszárok dulakodásában, 1914 decemberének első felében, részt vett Prónay Pál alezredes is. Ami itt következik, azt tiszttársaitól tudom, mert Prónay Pál soha nem beszél róla, hogy ott volt a huszárok legrémítőbb kézitusájában.
A véres marakodás harmadik reggelén, mikor az ezrednek csak néhány félig-tébolyult tisztje volt már életben, Prónay Pál véresen, leszakított inggel, kezében tábori ásóval lihegett a hevenyészett fedezékben. De nem saját vére volt az a vér. Ebben a pillanatban minden ponton visszafelé takarodtak az oroszok.
Prónay Pál is felkapaszkodott a sánchányás tetejére, az ellenség után nézett keserűen és míg körülötte tisztek és huszárok feküdtek holtan, hogy fekete volt tőlük a domboldal, Pali bácsi annyit dörmögött magában az ellenség után:
– Taknyosok...
A megmaradt limanovai tisztek tudvalevően minden évben emlékünnepre jönnek össze az iszonyú évforduló alkalmából, de Prónay Pált sohasem látni közöttük.
Egyszer megkérdeztem tőle, mi az oka ennek a tüntető távolmaradásnak? Így felelt:
– Mit keresnék én ottan? Mi akkor valami tizenheten maradtunk életben tisztek, ámde ezek közül egy sem ünnepel soha. Ünnepelnek helyettünk azok a huszárok, akik soha ott nem voltak, de akiknek száma legalább ötszörösére nőtt meg húsz esztendő alatt... Hát ezért!”