Vitéz Somogyváry Gyula: a „javíthatatlan jó ember”, akit a Gestapo és az ÁVH is elhurcolt

Irodalmi mérföldkőhöz közeledik a hazai könyvkiadás: idén februárban volt 72 éve, hogy a Rákosi-diktatúra embertelen, aljas pribékjei a halálba kergették vitéz Somogyváry Gyula írót, költőt, katonatisztet, a Magyar Rádió irodalmi igazgatóját, országgyűlési képviselőt. Ebből az alkalomból egy súlyos adósságot törleszt az Erdélyi Szalon Könyvkiadó, amikor a kommunizmus által eltörölni és kiirtani szándékozott polgári irodalom egyik nagyjának kötetben eddig meg nem jelent, első világháborús írásait a nagyközönség elé tárja. Az októberben megjelenő Levél a másvilágra című kötet kísérőtanulmányaként jelent meg az alábbi, Gyula diák életútját bemutató tanulmány.

*

A két világháború között az egyik legnépszerűbb magyar író volt, akinek könyveit valósággal falta az ifjúság, színdarabjait bemutatta a Nemzeti Színház, meghonosította Magyarországon a rádiójáték műfaját, hazafias, irredenta verseit pedig széles körben szavalták. Kiemelkedően sokat tett a magyar rádiózásért, országgyűlési képviselőként pedig a magyar falvak sorsát viselte a szívén. Ízig-vérig áthatotta a nemzeti érzés, de ellensége volt mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségeknek, nem csoda, hogy I. kerületi, Ybl Miklós téri otthonából a Gestapo, majd az ÁVH is elhurcolta a XX. század közepén. Bár minden szempontból megérdemelné, hogy példakép legyen, vitéz Somogyváry Gyula – vagy ahogy sokan ismerték: Gyula diák – nevével mégis ritkán találkozunk manapság. Élete és munkássága bemutatásával szeretnénk azok számára is egy kis fényt irányítani alakjára, akik most fedezik fel írói világát.

Somogyváry Gyula 1895. április 21-én látta meg a napvilágot a Sopron vármegyei elmagyarosodott kis horvát faluban, Fülesen, Freissberger Gyula néven, egy magyar identitású német család sarjaként. Édesapja, Freissberger Vilmos[2] ekkor a Zichy–Meskó-birtok, később a nagycenki Széchenyi-uradalom gazdatisztje volt. Egyéves korában a családjával együtt Sopronba, a Régi Kaszinóval[3] szemközti házba költöztek. Az író a következőket mesélte erről a Soproni Hírlapnak 1929-ben:

Édesapjáról, aki 1896–98 között a Sopron Vármegyei Gazdasági Egyesület titkáraként dolgozott, a következőket jegyzete meg:

Az Új Időknek adott 1941-es interjúban így emlékezett erre az időszakra:

Miután a családfő jószágigazgatói állást kapott gróf Széchényi Imre ottani uradalmában, következett a már említett költözés Somogyvárra. Gyula diák fiatalságának legboldogabb időszakát töltötte itt, és három éven át elemi iskolába is ide járt. Erről a periódusról később több írásában is nagy szeretettel emlékezett meg, elbeszéléseiben pedig főként a vidék jellegzetes személyeit és az emberi kapcsolatokat, történeteket örökítette meg.

A Soproni Hírlapnak 1929-ben az alábbi kedélyes családi történetet adta elő új otthonukról:

Az 1939-es Ne sárgulj, fűzfa! című regénye lapjain pedig – fiatal felnőttként visszalátogatva a budapesti gimnáziumába – felidézte, hogy a tornaterem volt az egyetlen hely, ahol „elzsongult bennem a gyötrelmes epekedés Somogyvár után, a Bréza-erdő, a Vári-hegy és a Csurgó kákás tavacskája után”.[8]

Regényes felmenők

Későbbi író munkásságában fontos szerepet játszott a családja története, amelyet gyermekkorában alaposan megismert. Későbbi történelmi regényeinek egyik központi motívumát – a magyar haza társadalmi, ideológiai, vallási és nemzetiségi különbségeket felülírni képes integrálóképességét – is a saját őseinek magyarrá válásán keresztül mutatta be.

A már említett 1941-es interjúban felidézte, hogy ükapja – „egy kék szemű, szőke germán óriás, aki úgy harcolt az idegen földön, mintha a tulajdon véreiért vinné vásárra a bőrét” – Buda 1686-os visszavívásakor, német katonaként került Magyarországra. Egyik első, eredetileg 1911-ben megjelent, majd 1937-ben részleteiben újraközölt versében így festette le egy még távolabbi ősére visszagondolva, hogyan is vált magyarrá a messzi Németországból ide származott család, és hogyan is tekint ő gyerekfejjel a németségére:

Nem véletlen, hogy dédapját úgy mutatja be, mint aki már „ízig-vérig magyar ember volt, de nem tagadhatta meg származását”. Ő oltotta a családba a művészetek iránti hajlamot: „Szerette a földet, a verseket és a szép képeket.”[10]

Nagyapja már festegetett is, és császári katonaként próbált világot látni, mielőtt Görgey Artúr oldalán végigharcolta az 1848–49-es szabadságharcot, „és bár menlevelet kapott, nem élt a kegyelemmel”.[11] Hosszas bakonyi bujdosás után, csak a kiegyezést követően térhetett vissza a családjához. Amikor Somogyváry apja kijelentette, hogy egy bécsi udvari tanácsos lányát akarja feleségül venni, a nagypapa – akiről az írónak nem maradtak emlékei – sokáig háborgott, de végül nem állt a frigy útjába.

A házasság mégis boldog volt: tizenhárom gyermek született a frigyből, bár közülük többen nem élték meg a felnőttkort.

A pesti diákévek és az irodalom kapuja

Somogyváry számára a falusi idillt édesapja 1903-as halála törte derékba. Édesanyja, Tummersbach Ilona[14]  1904-ben költözött fel Budapestre, előbb a Práter utcába, majd egy József körúti bérházba, hogy gyermekeinek megfelelő oktatást biztosíthasson. Az ifjú Gyula a VIII. kerületi Práter utcai Községi Polgári Fiúiskola tanulója lett.

Hogy eleven, minden gyerekes rosszaságra kapható testvéreivel együtt milyen mély nyomot hagyott az intézmény és főleg a tantestület életében, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy csínytevéseiket az iskola egyik oktatója, Halácsy Endre a Zászlónk című keresztény ifjúsági lap oldalain örökítette meg, Puskapor álnéven jegyzett A pedellus siralmai című sorozatában:

Somogyváry 1905 körül kezdett rímeket faragni, testvérei pedig sokat ugratták költői ambíciói miatt. Saját bevallása szerint épp az ebből fakadó dac fordította végleg az írás felé. Így nem volt túl meglepő, hogy a fiatal fiú – szakítva a családi hagyományokkal, a gazdászság vagy a katonáskodás helyett – újságírónak készült.

Emlékei szerint 1907-ben jelent meg az első elbeszélése egy keszthelyi lapban (más források 1909-re datálják a művet), Pusztai virágszál címmel.

– idézte fel az első sikeres szárnypróbálgatás örömét az író.[16]

A gimnázium befejezését követően, 1913–14-ben rövid időre teljesült az álma: újságíró lett. Sajnos azt eddig nem sikerült kideríteni, hogy mely folyóiratnál dolgozott – nagy valószínűséggel már ekkor is álnéven írt –, szerénysége később sem engedte, hogy nagy dobra verje ezt az információt. Annyi biztos, hogy a történelem vihara a színi kritikák és kulturális cikkek világából ragadta ki hamarosan.

A front avatta felnőtté

Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett frontszolgálatra, ám fiatal kora miatt először elutasították, saját bevallása szerint úgy kellett elkergetni az egykor IV. Károly, ma Mária Terézia nevét viselő gyalogsági laktanyából:

Ebben az időben jött haza egyik bátyja Sabác alól, ő küldte el a türelmetlen ifjút az egyik barátjához, aki a lengyel légió[18] szervezését irányította. Somogyváry végül ott kapta meg a szükséges kiképzést, és hamarosan sikerült átkerülnie a magyar királyi budapesti 29. honvéd gyalogezredhez.[19] Elvégezte a tartalékos tiszti tanfolyamot, és tartalékos zászlósként kezdte meg a szolgálatát 1915-ben, az ezred pótzászlóaljánál. A háború nagy részében az ezred III. zászlóaljának segédtisztjeként szolgált, és az összes fronton harcolt.

1916-ban részt vett a Bruszilov-offenzíva feltartóztatásában, később a némi eufemizmussal sítanfolyamként aposztrofált felderítő kiképzésre vezényelték a Tátrába, oktatónak. Helytállásával többek között kiérdemelte a II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, és számos egyéb kitüntetést is kapott.

1917-ben tartalékos hadnaggyá, egy évvel később tartalékos főhadnaggyá léptették elő. A harcok szüneteiben folytatta a rímfaragást, amiért bajtársai – a fűzfapoéta rövidített formájával – Fűzfaként emlegették. Az 1918 őszi katonai összeomlás Budapesten érte, ahol épp súlyos spanyolnátha-fertőzéssel feküdt betegállományban. Ez azonban csak a megpróbáltatások kezdetét jelentette számára a felfordult világban.

Lángokban

A betegségből felépült Somogyváryt a háborús vereség, az országvesztés és a Károlyi-féle káosz lelkileg és anyagilag is meggyötörte. Eleinte alkalmi munkákból, majd vagyonőrködésből tartotta fenn magát. 1918 novemberében kezdett hazafias verseket írni, amelyek szamizdatként terjedtek Budapesten. Ugyanebben az időben részt vett az Ébredő Magyarok Egyesülete[20] megalakításában.

1919 áprilisától nyomoztak utána a dormándi Dormándy Géza[21] ezredes által szervezett ellenforradalmi kísérletben való részvétele miatt.[22] Hogy ne legyen a nemzeti ellenállás tagjai után folyton szaglászó kommunista kémhálózat szeme előtt, a Vörös Hadsereggel részt vett a Stromfeld Aurél[23] által vezetett északi hadjáratban.

Szerepe volt a proletárdiktatúra megdöntését célzó, Lemberkovics Jenő[24] százados által vezetett június 24-ei ellenforradalmi akció[25] szervezésében, ám a sikertelen nemzeti felkelésben végül nem vett részt, mert akkorra ismét bujkálnia kellett.

Nem tisztázott, hogy pontosan hogyan és mikor került a Nemzeti Hadsereg kötelékébe, de a legvalószínűbb, hogy sikerült valahogy Szegedre szöknie, ahol az ellenforradalmi kormány szolgálatába állt. Vitéz jákfai Gömbös Gyula későbbi miniszterelnökkel fennálló személyes jó barátsága valószínűleg szintén erre az időszakra datálható (a másik lehetőség, hogy még Budapesten ismerték meg egymást az ottani ellenforradalmi szervezkedések idején, de erre sajnos nincs egyértelmű bizonyíték).

Annyi biztos, hogy augusztustól Siófokon, a fővezérség akkori főhadiszállásán szolgált. Erről az időszakról szinte csak az alábbi részletet olvashatjuk tőle egy vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzóhoz írt köszöntőjében:

Ugyanebben az írásában vallotta meg azt az elkeseredett haragot is, amelyet abban az időben minden nemzeti érzelmű bajtársával együtt érzett a bukott vörös rezsimmel és képviselőivel szemben. Kommunistaellenessége mély meggyőződésből és a tapasztalat jogos, személyes indulatából táplálkozott, bár épp ebben a szövegben – a Horthy család ősi címerén merengve – vallja be azt is, hogy az indulat ifjonti hevessége idővel alábbhagyott a lelkében:

Később Székesfehérváron kapott beosztást. 1920-ban itt jelent meg első verseskötete, Gyújtogatás címmel, amellyel ténylegesen elkezdődött irodalmi pályája. Költeményei országos sikert arattak számára, és magyarul fájó, magyarul reménykedő sorai révén mindenki találgatni kezdte, ki lehet az a Gyula diák? Erre az időszakra így emlékezett vissza:

Mandulavirágzás

1921-ben leszerelt, majd nem sokkal később újra a médiában helyezkedett el: egy évvel korábban hívta meg vitéz leveldi Kozma Miklós,[31] a Magyar Távirati Iroda akkori igazgatója az intézmény vidéki osztályának élére, majd később a politikai osztály vezetője lett.

Áprilisban feleségül vette kassakürthi és praznóczi Praznovszky Irmát,[32] akit Fehérváron ismert meg, és akitől egy lánya[33] és egy fia[34] született. Szűkös anyagi körülmények között éltek, de Somogyváry a főállása mellett szinte folyamatosan alkotott. 1922-ben megjelent első, világháborús témájú kisregénye, a Dal, amelyet nem daloltak végig. Tárcáit, verseit rendszeresen közölték az országos lapok – a Hadirokkantak Lapja egyik főmunkatársa, illetve a Vitézek és Gazdák Lapja állandó szerzője lett, a legkülönbözőbb vidéki újságok mellett az Új Élet, a Szózat, a Hazánk, az Új Ezredév és a Budapesti Hírlap is rendre közölte írásait –, és hamarosan a kor egyik legnépszerűbb alkotójává vált.

1924-ben részt vett a Gömbös-féle Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt – népszerűbb nevén a Fajvédő Párt – megalakításában, de ekkor még nem politizált aktívan. 1925-ben jelent meg első történelmi regénye, A fejedelem stafétája.

1928-ban került a Magyar Rádióhoz, ahol dramaturg igazgatóként, helyettes igazgatóként, végül irodalmi igazgatóként futott be karriert. Ő alkotta meg a hangjáték magyar elnevezését, illetve ő honosította meg a műfajt hazánkban, amelyet 1927 és 1935 között kilenc művel gazdagított. Újévi köszöntői és a jeles magyar ünnepek vagy közéleti, kulturális események alkalmával elmondott rádióbeszédei nemcsak ikonikussá tették, de a hangja és gondolatisága egyaránt a magyar családok mindennapi életének szerves részévé vált.

Hogy milyen mértékben tette le a névjegyét a Magyar Rádiónál, azt mi sem jelzi jobban, hogy az intézmény egykori Főherceg Sándor utca – a mai Bródy Sándor utca – 7. szám alatti székhelyén, az előcsarnokban, az ő márványtáblára vésett iránymutatása egyfajta mottóként szolgáló, eredetileg cím nélküli, később Rádiójeligére keresztelt költeménye hirdette, milyen küldetéstudat és szellemiség uralkodik a falak között:

Kollégái csak „javíthatatlan jó emberként” hivatkoztak rá, a Magyar Rádió hivatalos lapja pedig tréfásan a következőképpen jellemezte dramaturg igazgatói munkáját:

Emberséges jellemét nagyon szépen mutatja pályatársa, Baróti Géza[37] visszaemlékezése, aki Somogyváry önzetlen jótéteménye nélkül nem lehetett volna rádiós újságíró:

Az író magyar rádiózásért tett erőfeszítéseit 1935-ben vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó a III. osztályú Magyar Érdemkereszttel ismerte el.[40]

1929-ben vitézzé avatták, ekkor magyarosította a nevét Somogyváryra. Erről 1930-ban így nyilatkozott egy interjúban:

Ebben az évben kezdte el írni máig leghíresebb, Virágzik a mandula… című, első világháborús, életrajzi ihletésű művét, amely végül 1933-ban látott napvilágot. Hogy pontosan mi indította arra, hogy regény formába öntse élményeit, arra így emlékezett vissza a már idézett Új Idők-interjúban:

A nagy mű fogadtatásáról pedig ezeket olvashatjuk a cikkben:

Tehát a közkívánatnak köszönhetően készült el 1939-re a Ne sárgulj, fűzfa!, illetve 1940-re az És Mihály harcolt, amelyek szintén további magasságokba emelték Somogyváry Gyula nimbuszát. Joggal, hiszen a négyéves vérzivatart és az azt lezáró összeomlást, továbbá a Károlyi Mihály-féle tragikus puccsot, valamint a proletárdiktatúra kegyetlen hónapjait is a rá jellemző igazi, mély emberséggel és érzékenységgel ábrázolta. A trilógia végkicsengése pedig minden megpróbáltatás, kín és nehézség ellenére pozitív, és rávilágít arra, hogyan meríthet erőt az ember a legelkeseredettebb helyzetben is a kötelességtudásból, a példamutatásból és a reményből.

A sajtóban eddigre már számos írásban örökítette meg háborús élményeit, a nagy világégéssel kapcsolatos érzéseiről és gondolatairól pedig a következőképpen számolt be a Nemzeti Újságnak:

A tűzvonalban szerzett tapasztalatairól így mesélt:

Nemes Suhay Imre[48] altábornagy az Új Idők lapjain a következőképpen méltatta Somogyváry háborús könyveinek világát és az első világháborús magyar honvédek irodalmi ábrázolását:

Gyula diák szintén 1933-ban hódította meg a Nemzeti Színház színpadát, az intézmény ekkor vitt tőle színre először művet, rögtön mindjárt három dramolettet – Utolsó szárnycsapás, A virágember és az A fiú nem üthet vissza –, amelyek együtt alkotják a Kitagadottak-ciklust.

1936-ban a Rongyos Gárda[50] harcainak emléket állító És mégis élünk című regényével jelentkezett. A könyvvel kapcsolatban érdemes ismét Suhay altábornagy gondolatait idéznünk:

Bár közkeletű feltételezés, hogy Somogyváry maga is részt vett a nyugat-magyarországi felkelés harcaiban, sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az akkoriban egzisztenciális gondokkal küzdő és a családalapításba frissen belevágott író nem járt az Őrvidéken 1921-ben. Családjából és baráti társaságából viszont sokan megfordultak a felkelők táborában, illetve a területi kiürítését levezénylő és az antantbizottság mellett működő magyar katonai adminisztráció soraiban, így a tőlük kapott beszámolók alapján hiteles és részletgazdag képet nyerhetett a honmentő kísérletről. Egyik családtagja, akiről tudható, hogy részt vett az ottani mozgalmakban,[53] és aki együtt szolgált Somogyváryval Siófokon, unokabátyja, Freissberger Gyula[54] volt, aki szintén számos információval láthatta el az írót. A katonáskodás után gyarmatáru nagykereskedőként működő, nevét Szentkuthyra magyarosító rokon azonban alapos fejfájást is okozott a jövőben országos hírű unokaöccsének, de erről kicsit később.

Somogyváryt 1942-ben tagjai közé fogadta a Petőfi Társaság. Székfoglaló beszédében tagelődjéről, Lőrinczy György[55] íróról, újságíróról emlékezett meg, és közben saját ars poeticáját is ragyogóan összegezte:

Számos műfajban alkotott, 1920 és 1940 között összesen öt verseskötete, 1922 és 1944 között pedig összesen tizenkét prózai műve jelent meg. Ezek közül az említettek mellett kiemelkedik A délibáb rabjai című regényciklus, amely az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejében játszódik. Somogyváry Gyula ebben is gazdagon merített a családja múltjából.

Külön említést érdemel, hogy részt vett az 1938-ra, a 34. Eucharisztikus világkongresszusra elkészülő Örök titok című film forgatókönyvének megírásában, amelyet 1944-ig még másik három alkotás – János vitéz (1939), Bajtársak (1942) és Lejtőn (1944) – követett. De dolgozott a Felvidék és Észak-Erdély visszatérését bemutató filmeken – Észak felé! (1938) és Kelt felé! (1940) – is.

Az Eucharisztikus világkongresszus rádióbizottságában való részvétele és szervezői munkája érdeméül külön pápai kitüntetésben is részesült: 1939-ben megkapta a Pius-rend[57] lovagkeresztjét.

A nemzet szolgálatában

1935-ben Csornán országgyűlési képviselővé választották a Nemzeti Egység Pártja (NEP) színeiben. A feltűnősködést, ahol lehet, kerülő író Gömbös Gyula és Kozma Miklós személyes kérésének engedve lépett politikai pályára. Mandátuma átvétele után így nyilatkozott a Rádióéletnek adott interjúban:

Első parlamenti felszólalásában a következőképpen fogalmazta meg képviselői hitvallását:

Közéleti működése során sosem képviselt szélsőséges irányzatokat, a második, harmadik és negyedik zsidótörvényt sem szavazta meg, viszont következetesen küzdött a magyar parasztokért, illetve az első világháború frontharcos veteránjainak érdekeit védte szívós elszántsággal. Felszólalásaiban a magyar kultúráért, az oktatásért és a Honvédség korszerűsítéséért is szót emelt. 1939-ben – az immár Magyar Élet Pártjává (MÉP) átkeresztelt NEP színeiben – ismét megválasztották, ám ekkor már nem a parlamenti politizálásé volt életében a főszerep.

A becsület mundérjában

1938-tól a Vezérkari Főnökség 6., propagandáért felelős osztályán[61] teljesített szolgálatot, majd részt vett a felvidéki bevonulásban, amiért egy év múlva címzetes századossá léptették elő. 1940-ben részt vett az észak-erdélyi bevonulásban, és tartalékos századosi rendfokozatot kapott. Az 1941-es, Szovjetunió elleni magyar hadba lépést követően rövid időre haditudósítóként vonult a frontra.

Az Új Idők hasábjain egy rövid haditudósítás-sorozat jelent meg a tollából Valahol Oroszországban címmel – a címadás a haditudósítók közleményeinek emblematikus helymegjelöléséből ered, hiszen az újságíróknak nem volt szabad leírni, hogy pontosan honnan küldik a beszámolóikat –, több írást azonban nem közölt a keleti arcvonalról. Ennek oka valószínűleg új szerelmében, a filmkészítésben keresendő. Az ebből az időszakból fennmaradt fotók szinte kivétel nélkül kamerával a kezében örökítették meg Somogyváryt, így nem csoda, ha a tollát már inkább kímélte, és mozgóképekben mutatta be a harcteret. Arra, hogy irodalmi formában táruljon elénk az ő szavain keresztül mindaz, amit ott tapasztalt, sajnos hosszú évtizedeket kellett várni.

1943-ban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.[62] Nyílt németellenessége miatt többször feljelentették a nyilasokhoz húzó tiszttársai. Nemes nyárádgálfalvi Kádár Gyula[63] vezérkari ezredes A Ludovikától Sopronkőhidáig című emlékirataiban ezzel kapcsolatban megjegyzi:

1940-től titokban intenzív németellenes tevékenységet folytatott, amelynek során szorosan együttműködött a később kivégzett vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endrével,[65] illetve a náci- és nyilasellenes ellenállás több szociáldemokrata személyiségével is.[66] 1943-tól részt vett a Magyar Királyi Honvéd Haditudósító Osztály[67] által működtetett a Magyar Szabadság Rádió[68] munkájában is.[69]

Diktatúrák malomkövei között

Nem csoda, hogy Magyarország német megszállásakor a Gestapo az elsők között hurcolta el. Erre lánya így emlékezett vissza 1992-ben:

Somogyváry Ybl Miklós tér 2. szám alatti lakásából viszontagságos út vezetett a nemzetiszocialista rendszer koncentrációs táborába. Parragi György[71] 1946-os Mauthauseni napló című cikksorozata így örökítette meg Somogyváry megérkezését a pokol tornácára:

1944. május 5-től 1945. május 5-ig Mauthausenben raboskodott. A tábor amerikai felszabadítását követően Somogyváry gyalog volt kénytelen hazavergődni. Amikor hazaért, felesége csupán a hangjáról ismert rá a megpróbáltatások során 43 kilóra fogyott férjére. Az író ekkor tudta meg, hogy lányát 1945. február 17-én elhurcolták a házuk pincéjéből, a szovjet katonai törvényszék pedig 10 év kényszermunkára ítélte, és a GULAG-ra vitték; fia pedig 1945. február 12-én szovjet hadifogságba esett.[79] A lágerben átélt borzalmak minden eddiginél jobban megerősítették az Istenbe és Magyarországba vetett hitét, amiről a következő, 1945-ben általa papírra vetett sorok is tanúskodnak:

Az író a vallásból igyekezett erőt meríteni. Naponta járt szentmisére a Fő utcai kapucinus templomba, gyakran vállalt vallási tárgyú előadásokat, és a templom körében létrejött ifjúsági csoportnak segítője, szinte atyai támogatója és házi szerzője lett.[81]

1945 novemberében a Magyar Rádió igazolóbizottsága elé citálták, ahol azzal vádolták, hogy

Ám a megidézett tanúk bizonyították, hogy a szélsőségesség vádja nem áll meg, és németellenes tevékenységére is ekkor derül fény a szélesebb közvélemény számára:

Az utolsó tárgyaláson Somogyváry bemutatta Szakasits Árpád[86] szociáldemokrata pártelnök, későbbi köztársasági elnök nyilatkozatát is, amely bizonyította, hogy az író hosszú időn keresztül informálta Szakasitsot a katonai ügyek állásáról, és hogy igyekezett menteni az MSZDP exponált tagjait a katonai szolgálat alól.[87] Ennek ellenére a Magyar Központi Híradó Rt. igazolóbizottsága 693-as határozata értelmében „a nyilvános szerepléstől (rádió, sajtó... stb.) 4 esztendőre eltiltották”.[88] Somogyváry számára, akinek az írás volt a mindene, ez egyet jelentett a szellemi halálos ítélettel, a bizottság pedig teljes mértékben tudatában volt ennek. Azonnal benyújtott fellebbezésében így utasította vissza a képtelen vádakat:

Hogy a rendszer mennyire görcsösen próbálta elhallgattatni, annak mi sem jellemzőbb bizonyítéka, mint hogy a Népbíróság 1948. február 6-ig ült a fellebbezésén, majd „nagy kegyesen”, mindössze egy évvel rövidítette meg kényszerű hallgatását, ami természetesen hivatalosan az ítéletkihirdetéstől vette kezdetét, tehát a gyakorlatban összesen hat évre szólt:

Az eljárás következtében kényszernyugdíjazták. Ekkoriban kapóra jött számára, hogy hosszabb ideje hobbi szinten festett is, mert így az általa alkotott képek eladásából, valamint a hadifogságból 1947 júliusában hazatérő fia 660 forintos műszaki rajzolói fizetéséből éltek, illetve abból, hogy felesége takarítást vállalt a kapucinusoknál. Lakásuk négy szobájából kettőt egy folyamőrnek adtak bérbe havi 75 forintért.[91]

Csekély elégtételt jelenthetett számára, hogy eleinte akadtak a közéletben olyan hangok, amelyek fogcsikorgatva bár, de minimális elismeréssel szóltak a haza érdekében tett szolgálatairól:

A vele szemben használt hangnem azonban igen hamar megváltozott, a kommunista heccsajtó pedig hamarosan kéjes örömmel és nemtelen eszközökkel vette célba a „reakciós nagyvadat”. Először a munkásságát akarták kitörölni a magyar kultúrából, műveit 1945-től sorra vetették fel A fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékek jegyzékébe, ezzel elkobzásra és bezúzásra ítélve könyveit. A vörös médiában az alábbiakhoz hasonló felhívások sorjáztak ellene:

Fő művét egyenesen Adolf Hitler könyvével tették egy súlycsoportba, holott még a címét sem tudták rendesen leírni:

Szellemisége, témái és stílusa mind-mind megszólni való tilalomfa lett a szélsőbaloldali ideológia dogmáit harsogó orgánumokban, amelyek a kevés polgári sajtótermék ellen is fegyverként forgatták a nevét:

A kommunista sajtómunkások pedig egyre innovatívabb módon köszörülték rajta a nyelvüket. Lejáratása kedvéért még a „termelési típusballada” műfaját is feltalálták, amely még az író tragikus halála után is hosszú évekig fel-felbukkant a magyar nyelvű kommunista orgánumok lapjain. A sablon pontosan olyan egyszerű, mint amennyire beszédes: egy kevésbé sem szimpatikus alak – lehet férfi vagy nő; előbbi szinte maga Adolf Hitler, az utóbbi lecsúszott úri dáma – betér egy jellemzően vidéki antikváriumba vagy könyvesboltba, ahol nem átall vitéz Somogyváry Gyula-könyvek után érdeklődni, holott jól tudja, hogy azok indexen lévő „fasiszta” irományok. A szerző ekkor a felhorgadt állampárti cenzúra komor szemöldökráncolásai közepette hol a tiltott gyümölcsökre áhítozó antagonistára, hol a kínálatukban ilyesmiket rejtegető, és pult alól áruló antikváriusokra zúdította dörgedelmeit vagy gúnyos, lesajnáló megjegyzéseit (a ’40-es évek második felének hasonló terméke volt a másik agitprop anekdotatípus, amely azzal büszkélkedett, hogy míg a Horthy-kor „alig látogatott” könyvnapjait olyan írók uralták, mint Somogyváry, a „felszabadulás” utáni „demokratikus” rendezvényeken már Lenin és Rákosi Mátyás műveit vitte kilószámra a dolgozó nép):

Úton az eltörlés felé

A személye ellen irányuló támadássorozat 1946 októberében, Gárdos Miklós[105] rákosista sajtómunkás Ismeretlen részletek az elmúlt negyedszázad történelméből című cikksorozatával vette kezdetét. Az 1919–20-as nemzeti ellenforradalom, Horthy Miklós és a különítmények bűneit horrorba hajló, szenzációhajhász, történelemhamisító és propagandisztikus formában „leleplező” irományban a Siófokon elkövetett brutális gyilkosságok is szóba kerültek.

Ezek kapcsán került elő Freissberger Gyula százados – Somogyváry korábban említett unokabátyja –, akkori térparancsnok alakja, akit a kommunista sajtó egyből ővele azonosított.[106] Az első közleményben még csak érintőlegesen került szóba:

A folytatásban azonban már az övé volt az egyik főszerep:

A testileg-lelkileg meggyötört Somogyváry Gyula ezt már nem tűrte tovább, és nagy valószínűséggel az őt provokálni szándékozó propagandisták kezére játszva, helyreigazítási perrel fenyegette meg a rendkívül ironikus elnevezésű Igaz Szót. A lap megdönthetetlennek vélt bizonyítékokat lobogtatva, fölényeskedő cikkben számolt be erről a fejleményről:

Nem sokkal ezután a hecclap két munkatársát küldte ki Gyula diák otthonába, ahol meglepetésszerűen szembesítették egy általuk megkérdőjelezhetetlen hitelűnek vélt szemtanúval: Hayden Ivánnal, az egykori siófoki főfoglárral.[115] Az ő életútjával külön is érdemes egy puszta lábjegyzeten túlmenően foglalkozni, hogy teljesebb képet kapjunk arról, ki volt pontosan a „koronatanú”.

A balatonőszödi születésű Hayden, aki eredetileg Kaposváron volt asztalossegéd, 1907-ben kezdte dicstelen bűnözői pályafutását, amikor kirabolta a karádi katolikus templomot. Ezért később egy évet ült börtönben.[116] 1911-ben ismét megjelent Kaposváron – ahonnan a rablást követően örök életére kitiltották –, és újabb törvénysértéseket követett el. Miután kiszabadult a rendőri őrizetből, azonnal a Somogyi Naplóhoz rohant elpanaszolni az őt ért állítólagos sérelmeket (az eset meglepő hasonlóságot mutat az 1919-es eljárásával, amikor a Népszava szerkesztőségét kereste fel hasonló módon a történetével). A lapnak előadta, hogy őt tulajdonképpen csak öt évre tiltották ki a városból, aminek semmi köze sem volt a rabláshoz – elmondása szerint egy asztalossztrájk miatt kergették el a településről –, amiért már különben is megbűnhődött. Állítása szerint a rendőrök 30 óráig étlen-szomjan tartották egy dohos cellában. Érdekes adalék, hogy se előtte, se utána ilyen vád nem érte az ottani egyenruhásokat.[117]

1913-ban már a császári és királyi kaposvári 44. gyalogezred szélhámos katonaszökevényeként került a hírekbe: a Dunántúl június 27-ei számából kiderül, hogy az alig pár napja szolgáló közlegény februárban tűnt el a budapesti helyőrségi kórházból, ahol betegségéből kellett volna lábadoznia. Egy másik ezred egyenruhájában oldott kereket az intézményből, és magát a csendőrséghez beosztott szakaszvezetőnek kiadva, már a Somogyba tartó vonaton, később pedig Sásdon, illetve Somogy, Tolna és Baranya vármegyékben követett el újabb szélhámosságokat – ekkor már grófi sofőrként tetszelegve –, mielőtt a pécsi rendőrök őrizetbe vették.[118] A katonai törvényszék 1914 februárjában összesen hat év fegyházra ítélte.[119]

Hayden azonban nem ülte le a rá kiszabott büntetést: 1916-ban már Székesfehérvárról szökött meg a katonai szolgálatból, és ezúttal kitüntetésektől roskadozó tűzmesterként parádézott. A Pesti Hírlap közléséből kiderül, hogy már 1915-ben is katonának adta ki magát. A polgári hatóságok kilenc feljelentés, a katonai szervek négyrendbeli szökés miatt nyomoztak ellene.[120] Kézre kerülése után még októberben ismét megszökött, ezúttal több másik „pályatársával” együtt, a kaposvári törvényszék börtönéből.[121]

1918 októberében a Kaposvári Királyi Törvényszék gondnokság alá helyezte, tehát nemcsak cselekvőképességét, hanem politikai jogait és a vagyonával való szabad rendelkezését is korlátozták.[122] A Nemzeti Hadsereg később közleményben vádolta meg azzal, hogy a kommün alatt tagja volt a Lenin-fiúk terrorkülönítményének, ám erre vonatkozóan nincs egyértelmű bizonyíték.[123]

Ezek után cseppet sem meglepő, hogy 1919-ben a románok által megszállt fővárosból őrmesteri uniformisban, vásárolt kitüntetésekkel ismét jól felvértezve érkezett Siófokra,[124] ahol a katonai rendőrség bűnügyi nyomozójának adta ki magát. A Népszavában közölt cikkben – amelyben a notórius hazudozó azzal a mesével állt elő, hogy huszárként szolgált a háborúban, illetve, hogy a katonai rendőrségnél bűnügyi detektív – közölte:

A fenti tények, illetve a Hayden számlájára írható egyéb bűncselekmények természetesen nem zavarták az emberek múltjára és motivációira oly érzékeny Igaz Szó munkatársait.

Somogyváry Gyulát láthatóan váratlanul érte a Haydennel való szembesítés, és a cseppet sem kellemes helyzetben tudatosulhatott benne, hogy nemcsak magát, de unokabátyját is halálos veszedelembe sodorta azzal, hogy kikérte magának a nyilvánvaló hazugságokat. A kiválóan megkomponált lejáratás eredménye lett az alábbi cikk:

Az Igaz Szó következő, diadalittas tudósítása már a Somogyváry elleni vizsgálatról is hírt ad. A vörös propagandisták végtelen cinizmusára vall, és egyben az akció előre eltervezett voltát is sejteti, hogy a cikk második felében felfedik: nem Gyula diák követte el a terhére rótt gyilkosságokat, a feltételezett elkövető unokatestvére, aki ellen a lap állítása szerint „névtelen levélben” érkezett a helyzetet tisztázó információ. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Hayden Iván nem magától tévedt be a szerkesztőségbe, és feljegyzéseivel sem az Igaz Szó révén találkoztak először a hatóságok, akik gyaníthatóan Szentkuthy szerepével és személyazonosságával is tisztában voltak, hanem épp fordítva, a rendőrség kommunista irányítás alatt álló Államvédelmi Osztálya (ÁVO) akart két legyet ütni egy csapásra:

Természetesen a cikk kifogásolja, hogy Somogyváry nem játszotta rendőrkézre az unokabátyját; jellemző, hogy egy kommunista tollnok abban lát erkölcstelenséget, ha valaki nem árulja el az egyik legszentebb emberi kapcsolatot, a rokonságot, pláne holmi sajtóvádaskodások kedvéért.[137]

Somogyváry Gyulát azonban az ilyen nemtelen támadások sem tudták megtörni. Az ellene folyó vizsgálat semmi törvénybe ütközőt nem tárt fel. A rákényszerített szilencium ellenére pedig lázas alkotásba kezdett, és ezekben az években írta meg az 1848-as regények befejező részét, A Tűzoszlopot, és második világháborús könyvét, a Vihar a levelet…, amelyek sajnos már csak a rendszerváltás után jelenhettek meg. 1947-ben négy, bibliai témájú színművet is papírra vetett – Vihar Betsaidában, A vámos, Harmadnap hajnalán és Az orvos útja –, amelyeket V. S. G. Yung-Mill álnéven, népbírósági tiltás ide, vagy oda, a Katolikus Műsorszolgálat segítségével jelentetett meg.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára iratai tanúsága szerint abba sem tudott belenyugodni, hogy az általa annyira szeretett Magyarország egyre lejjebb csúszik egy újabb proletárdiktatúra felé vezető lejtőn. Értelmiségiekkel, arisztokratákkal, korábbi képviselőkkel kezdett szervezkedésbe, és titokban elhatározták, hogy megalapítják a Nemzeti Keresztény Pártot. Valószínűleg ez, illetve a lakásán gyakran megforduló polgári személyek is folyamatosan az akkor már Államvédelmi Hatósággá (ÁVH) keresztelt vörös erőszakszervezet figyelmének homlokterében tartották.[138]

1950 áprilisától megvonták a nyugdíját,[139] majd november 6-án, 10 óra 25 perckor az ÁVH emberei államellenes szervezkedés gyanújával őrizetbe vették budai lakásán. Az indok? Egy Budapest-szerte terjedő, rendszerellenes vers, amelynek stílusában Somogyváryra vélt ráismerni az akkor már kommunista államhatalom. Mindenféle ítélet nélkül előbb a Fő utcai fogdára, majd a váci fegyházba került. 1951. február 16-án Kistarcsára internálták. Ekkorra már kiderült, hogy az inkriminált költemény nem az ő tollából származott, de a „népi demokrácia” pribékjei már nem engedhették szabadon: túl sokat látott a Rákosi-diktatúra titkolni próbált árnyoldalából, de különben is, az ÁVH nem tévedhetett.[140]

A fogság alatt egyre súlyosbodó szívbaj – a német koncentrációs tábor „öröksége” –, illetve cukorbetegség kínozta, emiatt egyre sűrűbben szorult a kistarcsai tábor gyengélkedőjének ellátására. Romló fizikai állapota ellenére méltósággal viselte rettenetes helyzetét, és folyamatosan igyekezett tartani a lelket rabtársaiban, akiknek szórakoztatására és felvidítására verseket írogatott.[141] Természetesen a hatalom kiszolgálóinak is megvolt róla a véleménye. Az 1952. augusztus 8-ai, Kerli István államvédelmi hadnagy és Végső Gyula államvédelmi alhadnagy által felvett gyanúsítási jegyzőkönyvében – amelyet Somogyváry legyengült állapotában már alig tudott aláírni – így jellemzik az írót:

Állapota idővel annyira súlyosbodott, hogy a kistarcsai tábor főorvosa kijárta számára, hogy felkerülhessen Budapestre, az ÁVH Mosonyi utcai rabkórházába.[143] Ám az intézkedés jócskán megkésett. Ráadásul, ahogy az dr. Héthelyi Tibor[144] egykori fogvatartott, raborvos elmondásából kiderül, itt sem bántak jobban az íróval, mint az internálótáborban, sőt:

1953. február 12-én, 15 óra 30 perckor az író szíve nem bírta tovább a kínokat: Gyula diák szívroham következtében visszaadta a lelkét a Teremtőnek.

Földi maradványait jeltelen sírba, a Gyűjtőfogházban elhunyt köztörvényes és politikai foglyok közé, a rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájába ásták el a kommunista pribékek.

Vitéz Somogyváry Gyula csak a rendszerváltás után, 1992. február 14-én kaphatta meg a végtisztességet, ekkor méltó formában, egyházi szertartás mellett temették újra. Emlékét 1995 óta márványtábla őrzi egykori Ybl Miklós téri otthona falán, mely 2014 óta a Várkapitányság épületének előterében látható. 2012-ben posztumusz Magyar Örökség Díjjal tüntették ki.

Tari Tamás Viktor

író, újságíró, szerkesztő

*

FELHASZNÁLT IRODALOM

• A kitiltott szélhámos és templomrabló. Somogyi Hírlap, 1911. 8. évf. 141. sz. 5. o.
• A siófoki fehér terroristák foglárja. Népszava, 1919. 47. évf. 193. sz. 3. o.
• A szélhámos álhősök megszöktek az ügyészség fogházából. Soproni Hírlap, 1916. 13. évf. 231. sz. 4. o.
• A talmi tűzmester. Pesti Hírlap, 1916. 38. évf. 51. sz. 16. o.
• Az amerikai misszió letartóztatta a Népszava hősét. Virradat, 1919. 2. évf. 18. sz. 3. o.
• Az első rádiótárgyú festmény – Gidófalvyné Pataky Etelka festménye, a Rádióhallgatók. Magyar Rádió Újság, 1928. 5. évf. 52. sz. 15. o.
• Baróti Géza: Gyula diák. Magyar Nemzet, 1992. 55. évf. 38. sz. 10. o.
• Blasszauer Róbert: Egy nem regisztrált halott. Magyar Napló, 2007. 19. évf. 5. sz. 41–44. o.
• Borbély Ilonka: Egymás között Gyula diákról. Hegyen Épített Város, 1928. 5. évf. 6. sz. 47. o.
• Böjtöltet a rendőrség. Somogyi Napló, 1911. 2. évf. 144. sz. 4. o.
• Egészítsék ki a fasiszta könyvek jegyzékét! Magyar Alföld, 1946. 2. évf. 25. sz. 3. o.
• Egy fehér tiszt vallomása a siófoki borzalmakról. Az Ember, 1919. 3. évf. 2. sz. 8–14. o.
• Elítélt katonaszökevény. Somogyvármegye, 1914. 10. évf. 29. sz. 3. o.
• Földesi Ferenc (szerk.): A kommunisták uralma Veszprémben. Írta: Dr. Gutheil Jenő. Veszprém, Egyházmegyei Könyvnyomda, 1920. Újrakiadás: Veszprém, Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány, 2025. 208–209. o.
• Freissberger Gyula nyugalmazott századost elgázolta autójával egy gépészmérnök. Pesti Napló, 1932. 83. évf. 203. sz. 18. o.
• Gáll Sándor: Gyula diák Magyarország szolgálatában. Krisztus Fénye, 2022. 23. évf. 2. sz. 22–24. o.
• Gárdos Miklós: Az Igaz Szó cikksorozata alapján letartóztatták Freissberger századost, a tömeggyilkos siófoki térparancsnokot. Igaz Szó, 1946. 2. évf. 32. sz. 3. o.
• Gárdos Miklós: Horthy Miklós matrózokat korbácsol, forradalmárokat végeztet ki, azután „őfelsége a császár nevében” átveszi a Nemzeti Hadsereg főparancsnokságát. Igaz Szó, 1946. 2. évf. 24. sz. 5. o.
• Gárdos Miklós: Tizenkét holttest Gyula diák hálószobája falán, avagy „néphangulatot tanulmányoztat” Horthy. Igaz Szó, 1946. 2. évf. 26. sz. 7. o.
• Gondnokság. Budapesti Közlöny, 1918. 52. évf. 230. sz. 7. o.
• Gyula diák, a javíthatatlan jó ember. Rádióélet, 1932. 4. évf. 27. sz. 1019. o.
• Halász Géza: Gyula diák, a diktatúrák áldozata. Magyar Nemzet, 2021. 84. évf. 31. sz. 7. o.
• Három évre eltiltották Somogyváry Gyulát a nyilvános szerepléstől. Kossuth Népe, 1948. 4. évf. 31. sz. 2. o.
• Honvédségi Közlöny a Magyar Királyi Honvédség számára – Személyes Ügyek, 1943. 55. évf. 46. sz. 1557. o.
• Ifjabb Somogyváry Gyula: Gyula diák centenáriuma – Egy élet Magyarország szolgálatában. Magyar Nemzet, 1995. 58. évf. 300. sz. 9. o.
• Dr. Juhász József, Papp Emil dr. (szerk.): Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. III. kötet, Athenaeum, Budapest, 1935. 75. o.
• Konkoly Kálmán: Négyszemközt Gyula diákkal. Új Idők, 1941. 47. évf. 47. sz. 628–631. o.
• Költők beszélnek a tavasz lázában fogant első versükről. Új Magyarság, 1937. 4. évf. 70. sz. 17. o.
• Könyvszeretet és fasizmus. Független Nép, 1946. 2. évf. 14. sz. 2. o.
• Kurcz Béla: Gyula diák gyötrelmes útjai. Magyar Nemzet, 1992. 55. évf. 40. sz. 7. o.
• Mezei András: Magyarországról Amerikában. Élet és Irodalom, 1989. 33. évf. 20. sz. 5. o.
• Nemes Suhay Imre: Költő és katona. Új Idők, 1940. 46. évf. 3. sz. 53–54. o.
• Nemeskürty István: Hitler és Rákosi rabja volt. Kisalföld, 1992. 47. évf. 39. sz. 10. o.
• Parragi György: Mauthauseni napló. Délamerikai Magyarság, 1946. 18. évf. 2449. sz. 6. o.
• Puskapor (Halácsy Endre): A pedellus siralmai. Zászlónk, 1909. 7. évf. 8. sz. 5. o.
• Somogyváry Gyula a rádió igazolóbizottsága előtt. Világ, 1945. 1. évf. 150. sz. 4. o.
• Somogyváry Gyula feltámadt? Szabad Szó, 1947. 49. évf. 277. sz. 5. o.
• Vitéz Somogyváry Gyula: A beszélő címer. Új Idők, 1941. 47. évf. 49. sz. 679–680. o.
• Vitéz Somogyváry Gyula: Ne sárgulj, fűzfa! Auktor Kiadó, Budapest, 2002. 34–35. o.
• Somogyváry képviselő úr első nyilatkozata. Rádióélet, 1935. 7. évf. 16. sz. 5. o.
• Somogyváry Mária: Magyar lány a Gulágon. Vas Népe, 1992. 37. évf. 166. sz. 6. o.
• Somogyváryt kérjük... Magyar Szó, 1948. 5. évf. 102. sz. 4. o.
• Tempefői (Sibelka Perleberg Artúr): Kétféle mértékkel. Világ, 1945. 1. évf. 170. sz. 4. o.
• Th.: Gyula diák a régi otthon falai között. Soproni Hírlap, 1929. 16. évf. 65. sz. 3. o.
• Vádat emelünk vitéz Somogyváry-Freissberger Gyula ellen. Igaz Szó, 1946. 2. évf. 28. sz. 3. o.
• Vámos György: Bűnösök és bűnbakok a Magyar Rádióban 1945 után. Eszmélet, 2012. 24. évf. 96. sz. 79–102. o.
• Veszedelmes szélhámos elfogadása Pécsett. Dunántúl, 1913. 3. évf. 147. sz. 2. o.
• Vitéz Freissberger-Somogyváry Gyula helyreigazít: A lexikon vádol! Igaz Szó, 1946. 2. évf. 27. sz. 7. o.
• Vitéz Somogyváry Gyula kitüntetése. Nemzeti Újság, 1935. 17. évf. 38. sz. 9. o.
• Vitéz Somogyváry Gyula rendes tag székfoglalója. Koszorú, 1942. 8. évf. 2. sz. 125–127. o.
• Zalai Fodor Gyula: Hazugak a háborús könyvek, mert kimaradt belőlük az Úristen... Nemzeti Újság, 1930. 12. évf. 163. sz. 26. o.

*

JEGYZETEK
 

[1] Borbély Ilonka: Egymás között Gyula diákról. Hegyen Épített Város, 1928. 5. évf. 6. sz. 47. o.

[2] Freissberger Vilmos (n. a. – 1903): Gazdász, uradalmi tiszttartó, tűzoltóparancsnok.

[3] Régi Kaszinó: 1789-ben Pejachevich Károly által építtetett kulturális központ volt a soproni Liszt Ferenc utca és Petőfi tér sarkán. Számos koncert helyszíne volt, melyek közül kiemelkedik Liszt Ferenc három fellépése. A XIX. század során kétszer is leégett, ezt követően eklektikus stílusban építették újjá, ma iskolaként működik.

[4] Th.: Gyula diák a régi otthon falai között. Soproni Hírlap, 1929. 16. évf. 65. sz. 3. o.

[5] Uo.

[6] Konkoly Kálmán: Négyszemközt Gyula diákkal. Új Idők, 1941. 47. évf. 47. sz. 629. o.

[7] Th.: Gyula diák a régi otthon falai között. Soproni Hírlap, 1929. 16. évf. 65. sz. 3. o.

[8] Vitéz Somogyváry Gyula: Ne sárgulj, fűzfa! Auktor Kiadó, Budapest, 2002. 34–35. o.

[9] Költők beszélnek a tavasz lázában fogant első versükről. Új Magyarság, 1937. 4. évf. 70. sz. 17. o.

[10] Konkoly Kálmán: Négyszemközt Gyula diákkal. Új Idők, 1941. 47. évf. 47. sz. 628. o.

[11] Uo.: 629. o.

[12] Aulikus: Udvari érzelmű, az uralkodóházhoz hű.

[13] Konkoly Kálmán: Négyszemközt Gyula diákkal. Új Idők, 1941. 47. évf. 47. sz. 629. o.

[14] Özvegy Freissberger Vilmosné (született: Tummersbach Ilona) (n. a. – 1922.): Egyes forrásokban Jummerspach, ill. Jummersbach néven szerepel.

[15] Puskapor (Halácsy Endre): A pedellus siralmai. Zászlónk, 1909. 7. évf. 8. sz. 5. o.

[16] Konkoly Kálmán: Négyszemközt Gyula diákkal. Új Idők, 1941. 47. évf. 47. sz. 630. o.

[17] Zalai Fodor Gyula: Hazugak a háborús könyvek, mert kimaradt belőlük az Úristen... Nemzeti Újság, 1930. 12. évf. 163. sz. 26. o.

[18] Lengyel légió: 1914 augusztusában, Ferenc József engedélyével állították fel az Osztrák–Magyar Monarchia területén, sorait főként a hadköteles kort még el nem ért lengyelekkel töltötték fel. Három dandárból állt, lengyel vezényleti nyelvet és egyenruhát használt, de a Monarchia főparancsnokságának alárendeltségébe tartozott. Az egységeket főként Galíciában, Kárpátalján és Volhíniában vetették be, 1915-ben mintegy 16 500 katonát számlált, 1916 őszén lengyel segédhadtestté szervezték át. Az egység a lengyel függetlenség érdekében harcolt, miután sokuk ezt nem látta biztosítottnak a Monarchia keretein belül, 1916-tól tagjai rendszeresen átszökdöstek az antanthoz.

[19] Magyar királyi budapesti 29. honvéd gyalogezred: 1912-ben alapított gyalogezred volt, amely az Osztrák–Magyar Monarchia hadrendjének második lépcsőjébe, a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe, azon belül is a budapesti honvédkerületi parancsnokság alárendeltségében működött. Állomáshelye a Budaörsi út 49–53. szám alatti Budapesti Új Honvéd Gyalogsági Laktanya volt, amelyet 1916-ban neveztek el IV. Károly királyról (ma Mária Terézia nevét viseli). Az 1918-as összeomlás után feloszlott.

[20] Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME): 1918 novemberében alakult jobboldali, irredenta, antiszemita és fajvédő szervezet, amelynek vezetői között szerepelt többek között pozsonyi Eckhardt Tibor, Gömbös Gyula, tótprónai és blatniczai Prónay Pál és vitéz Héjjas Iván. Az 1920-as évek elején jelentős politikai és közéleti befolyással bírt. Lapja az Ébredő Magyarország volt. A szervezethez több erőszakos cselekmény, politikai és zsidóellenes merénylet is köthető. A ’30-as évekre eljelentéktelenedett, végül 1945 februárjában tiltották be.

[21] Dormándi Dormándy Géza (1882–1946): Vezérkari ezredes, magyar királyi címzetes tábornok, műgyűjtő. Húsz évig katonai pályán működött, és vezérkari ezredesként vonult nyugállományba. Az első világháborús összeomlás után, a Károlyi-rezsim alatt a budapesti antant összekötőiroda vezetője lett. A proletárdiktatúra kitörése után ő volt a második fegyveres ellenforradalmi kísérlet katonai vezetője, amiért 1919. április 24-én letartóztatták. 1921-ben a magyar-román határkiigazító bizottság magyar delegáltja volt, majd nyugalomba vonult, és az Első Dunagőzhajózási Társaság igazgatója lett.

[22] Dormándy-féle ellenforradalom: A Tanácsköztársaság megbuktatását célzó, sikertelen budapesti fegyveres akció, amelyet 1919 áprilisában készítettek elő. Katonai szervezői dormándi Dormándy Géza vezérkari ezredes és Horváth Győző százados, politikai irányítói báró Perényi Zsigmond és Anka János. A kísérlet még a szervezkedés fázisában lelepleződött, aminek következtében Dormándyt a Friedrich Williams Freeman brit sorhajóhadnaggyal – az antant részéről a magyarországi ellenforradalmi kísérletek egyik aktív szervezőjével – folytatott tárgyalásai után letartóztatták. A szervezők és a résztvevők közül sokan börtönbe kerültek, többen pedig bujkálva folytatták a szervezkedést (voltak, akik egészen a vörös rendszer augusztusi bukásáig).

[23] Stromfeld Aurél (1878–1927): Vezérkari alezredes. 1918-ban a császári és királyi XXVI. hadtest vezérkari főnöke, majd a Ludovika Akadémia parancsnoka. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) tagja, 1919-ben a Berinkey-kormány hadügyi államtitkára. A Vörös Hadsereg Keleti hadsereg, majd a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Nevéhez fűződik a Vörös Hadsereg megszervezése és a felvidéki hadjárat sikere. A Clemenceau-jegyzékek elfogadása után lemondott. A hadbíróság 2 év 9 hónap börtönre ítélte, lefokozta, kitüntetéseitől és nyugdíjától megfosztotta. Később raktárnok, majd magántisztviselő. Az MSZDP, később a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) aktív tagja, megszervezte az MSZDP Rendező Gárdáját. Akut torokgyulladásban halt meg.

[24] Vitéz Lemberkovics Jenő (1884–1919): A Magyar Királyi Nagyváradi Honvéd Hadapródiskola növendéke, majd a Magyra Királyi Soproni Honvéd Főreáliskolában a matematika és a fizika tanára. Az első világháborúban a 31/1. veszprémi népfelkelő hadtápzászlóalj parancsnoka a szerb, majd az albán harctéren. 1918-ban tagja lett az ÉMÉ-nek, és legkésőbb 1919 elején bekapcsolódott a budapesti ellenforradalmi szervezkedésekbe. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályának vezetője. Az 1919. június 24-ei sikertelen ellenforradalmi kísérlet fő katonai szervezője. A nemzeti felkelés napján a vörös terrorcsapatok elfogták az Engels laktanyában (eredetileg: Vilmos főherceg laktanya), majd Weisz Fülöp I. kerületi politikai biztos lelőtte a Budapesti Rendőr-főkapitányság épületében. Sérüléseibe másnap reggelre halt bele a Szent Rókus Kórházban. 1929-ben posztumusz avatták vitézzé.

[25] Június 24-ei ellenforradalom: Más néven júniusi ellenforradalom, illetve monitorlázadás. A Tanácsköztársaság elleni legjelentősebb fegyveres akció, amely a szervezési hiányosságok mellett azért fulladt kudarcba, mert a kommunista kémhálózat előre értesült a megmozdulásról, amelyet végül nem támogatott a munkásság, illetve mert Haubrich József, Budapest szociáldemokrata városparancsnoka végül cserben hagyta az ellenforradalmárokat. Politikai szervezője báró Perényi Zsigmond, katonai vezetője vitéz Lemberkovics Jenő volt. A megmozdulásban részt vettek a Ludovika Akadémia növendékei, az Engels laktanya tüzéreinek egy része, a dunai flottilla egységei és az újpesti Mauthner Bőrgyár munkásai. A felkelés alatt, illetve a leverését követően a részt vevő tisztek egy részét meggyilkolták, többségüket, illetve a ludovikás diákokat internálták. A monitorok az akció bukása után délre menekültek, június 26-án pedig fegyveres ütközetet vívtak Paksnál a Dunán, miután a Munka nevű felfegyverzett gőzös visszapártolt a vörösökhöz. Ezt követően átkeltek az uszódi aknazáron, és Baján a szerbek lefoglalták a hajókat, a legénységet pedig internálták. Az ellenforradalom nagyban hozzájárult ahhoz, hogy meginogjon a proletárdiktatúra hatalma.

[26] Vitéz Somogyváry Gyula: A beszélő címer. Új Idők, 1941. 47. évf. 49. sz. 679. o.

[27] Fery Oszkár (1860–1919): Csendőrtábornok, a Magyar Királyi Csendőrség felügyelője, jogász, vívó. 1883-ban végezte el az ELTE jogi karát. 1884-ben lépett be a csendőrség kötelékébe. 1896-ban a millenniumi nemzetközi kardvívó verseny aranyérmese. 1907-ben alezredesként a Belügyminisztérium csendőrségi osztályának vezetője. 1911-től ezredesként a székesfehérvári csendőrkerület parancsnoka. 1915-ben vezérőrnagyként a csendőrség országos felügyelőjének helyettese. Részt vett az 1916-os román offenzíva visszaverésében. 1917-től a csendőrség országos felügyelője, 1918-tól altábornagy. Az 1919-es proletárdiktatúra idején kétszer is letartóztatták, második alkalommal a Budapesti Tanítóképző Intézetbe hurcolták, ahol a Lenin-fiúk két másik csendőrtiszttel együtt felakasztották, holttestét pedig a Dunába dobták.

[28] Baják István (n. a. – 1919): Tartalékos hadnagy. A Tanácsköztársaság ellen 1919. május 5-én kitört devecseri ellenforradalom katonai vezetője. A megmozdulás leverése utána a kommunisták a település katolikus temploma előtt akasztották fel.

[29] Vitéz Somogyváry Gyula: A beszélő címer. Új Idők, 1941. 47. évf. 49. sz. 679. o.

[30] Konkoly Kálmán: Négyszemközt Gyula diákkal. Új Idők, 1941. 47. évf. 47. sz. 631. o.

[31] Vitéz leveldi Kozma Miklós (1884–1941): Huszár százados, szolgálaton kívüli magyar királyi huszár ezredes, a Felsőház örökös tagja. 1918-ban a székesfehérvári császári és királyi 10. huszárezred tisztje. 1919-ben az NH propaganda- és védelmi osztály vezetője. Később a kormányzó kabinetirodájának katonapolitikai referense. 1922-től az MTI, majd a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. elnöke. 1935–1937 között belügyminiszter, 1936-ban ideiglenesen megbízott honvédelmi miniszter. 1937-től az MTI és a Magyar Rádió elnöke. 1938-ban a Rongyos Gárda egyik újjászervezője. 1941-től Kárpátalja kormányzói biztosa.

[32] Somogyváry Irma (született: kassakürthi és praznóczi Praznovszky) (1900–1994): Vitéz Somogyváry Gyula felesége. 1951-ben fiával együtt kitelepítették a Felső-Tisza mentén fekvő Dombrádra. A kitelepítést követően családjával együtt Dunaharasztiban telepedett le.

[33] Léber Mária (született: Somogyváry) (1922–1995): A második világháború idején a Honvédelmi Minisztérium VIII. csoportjánál, vitéz Béldy Alajos beosztottjaként vett részt a Magyar Királyi Levente Mozgalom munkájában.  1945. november 11-én a Szovjet Katonai Bíróság 10 évre ítélte, amelyet a GULAG-on töltött le. 1955-ben szabadult, és Németországban telepedett le.

[34] Ifjabb Somogyváry Gyula (1924 – n. a.): Magyar királyi tüzér hadnagy. 1944-ben végezte el a Ludovika Akadémiát. 1945. február 12-én, a Váralagútért vívott harcok során esett szovjet hadifogságba, ahonnan csak 1947-ben térhetett haza. Édesapja letartóztatása után édesanyjával együtt kitelepítették, majd Dunaharasztiban telepedett le.

[35] Az első rádiótárgyú festmény – Gidófalvyné Pataky Etelka festménye, a Rádióhallgatók. Magyar Rádió Újság, 1928. 5. évf. 52. sz. 15. o.

[36] Gyula diák, a javíthatatlan jó ember. Rádióélet, 1932. 4. évf. 27. sz. 1019. o.

[37] Baróti Géza (1914–1993): Író, újságíró. Pályafutását a Fejér Megyei Naplónál kezdte, majd több budapesti újság neves publicistája lett. A Magyar Nemzet című lapnak haláláig munkatársa maradt. 1974-ben Biatorbágyra költözött. Főleg színikritikákat, rádióműsorokat és rádiójátékokat írt. Ő volt az 1959 és 2007 között műsoron lévő Szabó család című folytatásos családregény szerzője és társszerzője.

[38] Pluhár István (labdarúgóként: Pápay) (1893–1970): Labdarúgó, sportújságíró, újságíró, testnevelési főiskolai tanár, rádiós sportriporter. Sportkarrierjét Győrben kezdte, majd joghallgatóként a budapesti tudományegyetemen, a BEAC sportolója lett. Pápay néven kétszer volt válogatott labdarúgó 1921-ben, 1928-ban abbahagyta a rendszeres sportolást. 1915-től a Pénzügyminisztérium számvevőségének díjnoka lett. 1920-tól a Nemzeti Sport munkatársa. 1931–44 között a Testnevelési Főiskola labdarúgás tanára, 1934–44 között a Testnevelés című lap szerkesztője. 1932-től a Vértesszőlősi Sportegyesület elnöke. 1933-tól 1947-ig a Magyar Rádió sportriportere.

[39] Baróti Géza: Gyula diák.Magyar Nemzet, 1992. 55. évf. 38. sz. 10. o.

[40] Vitéz Somogyváry Gyula kitüntetése. Nemzeti Újság, 1935. 17. évf. 38. sz. 9. o.

[41] Zalai Fodor Gyula: Hazugak a háborús könyvek, mert kimaradt belőlük az Úristen... Nemzeti Újság, 1930. 12. évf. 163. sz. 26. o.

[42] Kassakürthi és praznóczi Praznovszky Margit (született: Kékesy) (1865–1940).

[43] Nyugaton a helyzet változatlan: Erich Maria Remarque (1898–1970) német író 1929-es, a szerző első világháborús frontélményeiből táplálkozó regénye, amely egy fiatal katona szemszögéből mutatja be a háború embertelenségét. A mű világsikert aratott, több mint ötven nyelvre lefordították, 1930-ban Hollywoodban Oscar-díjas film készült belőle. A Harmadik Birodalomban 1933-ban defetista és pacifista műnek bélyegezték, betiltották és nyilvánosan elégették, szerzőjét pedig emigrációba kényszerítették. A könyv máig a háborúellenes irodalom egyik legfontosabb klasszikusa, legutóbb a Netflix készített belőle sorozatot, 2022-ben.

[44] Konkoly Kálmán: Négyszemközt Gyula diákkal. Új Idők, 1941. 47. évf. 47. sz. 630. o.

[45] Uo.: 631. o.

[46] Zalai Fodor Gyula: Hazugak a háborús könyvek, mert kimaradt belőlük az Úristen... Nemzeti Újság, 1930. 12. évf. 163. sz. 26. o.

[47] Uo.

[48] Vitéz nemes Suhay Imre (1882–1952): Magyar királyi altábornagy, katonai szakíró. A Nyugállományú Katonatisztek Országos Szövetsége (NYUKOSZ) országos alelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténelmi Bizottsága tagja. Az első világháború előtt vezérkari tisztként szolgált Budapesten, illetve csoportvezető helyettes a bécsi vezérkar hadműveleti irodában. A világháború alatt állandó frontszolgálatot teljesített. 1926–27 között a Magyar Királyi Hadtörténelmi Levéltár főigazgatója. 1927-től altábornagy, a vezérkar hadtápirodájának főnöke, 1927 után a HM VII. csoportfőnöke, 1929–32 között határőr kerületparancsnok. 1932-től a 3. vegyesdandár parancsnoka Szombathelyen. 1937-ben nyugállományba helyezték. 1940-től a Pesti Hírlap, az Új Idők és a Magyar Katonai Szemle állandó cikkírója. A második világháború alatt közreműködött a németellenes ellenállásban. 1946-ban letartóztatták. 1951-ben, a Grősz-per kapcsán is előkerült a neve, majd november 6-án a katonai bíróság kötél általi halálra ítélte kémkedés bűntette miatt. 1952-ben másodfokon az ítéletet életfogytiglanra változtatták.

[49] Nemes Suhay Imre: Költő és katona. Új Idők, 1940. 46. évf. 3. sz. 54. o.

[50] Rongyos Gárda: Az 1921-es nyugat-magyarországi felkelésben tevékenykedő, volt katonákból és különítményesekből szerveződött irreguláris alakulat, amely Sopron és környéke fegyveres harcaiban játszott kulcsszerepet. Fővezére tótprónai és blatniczai Prónay Pál volt. Az alakulat fellépése hozzájárult a soproni népszavazás kiírásához, melynek eredményeként a város Magyarország része maradt. Tagjai 1938–39-ben részt vettek a Kárpátalja felszabadítását célzó titkos katonai akcióban, és fegyveresen szálltak szembe a cseh hadsereg alakulataival.

[51] Síber: Itt csempész, lánc- vagy zugkereskedő, nyerészkedő értelemben.

[52] Nemes Suhay Imre: Költő és katona. Új Idők, 1940. 46. évf. 3. sz. 54. o.

[53] Freissberger Gyula nyugalmazott századost elgázolta autójával egy gépészmérnök. Pesti Napló, 1932. 83. évf. 203. sz. 18. o.

[54] Freissberger Gyula (1934-től: Szentkuthy) (1886 – n. a.): Gyalogos százados, magyar királyi címzetes gyalogos őrnagy. 1918-ban a császári és királyi 22. tábori vadászzászlóalj tisztje. A Tanácsköztársaság bukása után Siófok térparancsnoka. Később gyarmatáru nagykereskedő. 1947-ben a népbíróság 7 év fegyházra ítélte, másodfokon felmentették. 1949-ben háborús bűntett vádjával került újból népbíróság elé, 5 év fegyházra, 10 év politikai jogvesztésre, állás- és nyugdíjvesztésre ítélték. 1953-ban szabadult.

[55] Lőrinczy György (1860–1941): Író, szerkesztő, publicista. 1895-től a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület titkára, ettől kezdve Nyitrán élt. 1899-ben Komárom vármegye tanfelügyelője. 1885-ben és 1891–93 között szerkesztette a Gömör-Kishont című hetilapot Rimaszombatban. Írói pályáját a Petőfi Társaság 1927-ben Jókai-nagydíjjal jutalmazta. 1908-tól a Petőfi Társaság, 1924-től pedig a Kisfaludy Társaság tagja lett.

[56] Vitéz Somogyváry Gyula rendes tag székfoglalója. Koszorú, 1942. 8. évf. 2. sz. 127. o.

[57] Pius-rend: IX. Pius pápa által 1847-ben, a pápai udvartartás számára végzett szolgálat jutalmazására alapított érdemrend.

[58] Terra incognita: Ismeretlen föld. (latin)

[59] Somogyváry képviselő úr első nyilatkozata. Rádióélet, 1935. 7. évf. 16. sz. 5. o.

[60] Dr. Juhász József, dr. Papp Emil (szerk.): Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. III. kötet, Athenaeum, Budapest, 1935. 75. o.

[61] A Magyar Királyi Vezérkari Főnökség 6. osztálya (VKF/6. osztály): 1942-ben hozták létre a VKF/2-ből – hírszerző és kémelhárító osztály – történt leválasztással, nemes nyárádgálfalvi Kádár Gyula vezérkari ezredes irányítása alatt. Feladata „propagandatevékenység és nemzetvédelem” volt.

[62] Honvédségi Közlöny a Magyar Királyi Honvédség számára – Személyes Ügyek, 1943. 55. évf. 46. sz. 1557. o.

[63] Nemes nyárádgálfalvi Kádár Gyula (1898–1982): 1918-ban a Ludovika Akadémián avatták hadnaggyá. 1918–19-ben Szegeden szolgált, tagja lett a Nemzeti Hadseregnek. 1933-tól a Ludovika Akadémia tanára. 1937-ben vezérkari őrnaggyá léptették elő. 1940-ben az észak-erdélyi bevonulásban, 1941-ben a délvidéki harcokban vett részt. 1942-től a VKF/6. osztály vezetője és vezérkari ezredes. 1943-tól a VKF/2. osztály vezetője. 1944-től együttműködött Bajcsy-Zsilinszky Endrével. Magyarország német megszállása után többször is letartóztatták, végül Németországba hurcolták. Hazatérése után a Katonapolitikai Osztály tartóztatta le, majd a szovjet katonai bíróság 15 évi kényszermunkára ítélte. 1955-ben térhetett vissza a Szovjetunióból, de csak 1956-ban helyezték szabadlábra, miután az állambiztonság kényszerítő eszközökkel ügynöknek szervezte be. Visszaemlékezése 1978-ban, cenzúrázva jelent meg a Magvető Könyvkiadónál, A Ludovikától Sopronkőhidáig címmel. 1991-ben posztumusz vezérezredessé léptették elő.

[64] Nemeskürty István: Hitler és Rákosi rabja volt. Kisalföld, 1992. 47. évf. 39. sz. 10. o.

[65] Vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886–1944): Politikus, újságíró, publicista. A két világháború közötti magyar radikális jobboldal, majd antifasiszta ellenállás meghatározó alakja; kezdetben fajvédő nézeteket vallott, később németellenes alapra helyezkedett. 1944-ben, a nyilas hatalomátvétel után fegyverrel szállt szembe a Gestapóval. Decemberben Sopronkőhidán kivégezték.

[66] Somogyváry Gyula a rádió igazolóbizottsága előtt. Világ, 1945. 1. évf. 150. sz. 4. o.

[67] Magyar Királyi Honvéd Haditudósító Osztály: A VKF/6. osztálya alárendeltségében 1939-ben megalakult szervezeti egység. A katonaköteles újságírókat eredeti csapattestüktől automatikusan áthelyezték a Haditudósító Osztály kötelékébe. Működése során három haditudósító századot állított fel.

[68] Magyar Szabadság Rádió: A Haditudósító Osztály által működtetett illegális rádióállomás volt, amelyet a Kállay-kormány hintapolitikájának jegyében hozott létre a VKF/6. osztálya 1943-ban. A műsort – amely jórészt a BBC és a Moszkvai Rádió magyar adásainak átvételéből állt – a Magyar Szabadság Mozgalom illegális stúdiójában rögzítették, az akkori Klotild, ma Sollár Béla 22. szám alatt, majd telefonon közvetítették a katonai reptér központi adóállomásához. A lehallgatók megtévesztésére az adásokban vegyesen szerepeltek németellenes és németbarát hírek. Utolsó adását 1944. március 16-án sugározta.

[69] Blasszauer Róbert: Egy nem regisztrált halott. Magyar Napló, 2007. 19. évf. 5. sz. 43. o.

[70] Somogyváry Mária: Magyar lány a Gulágon. Vas Népe, 1992. 37. évf. 166. sz. 6. o.

[71] Parragi György (eredetileg: Paraschuch) (1902–1963): Politikus, országgyűlési képviselő és újságíró; a Tanácsköztársaság alatt vörös katona, majd a két világháború között soproni és budapesti lapok munkatársa. 1944-ben Mauthausenbe hurcolták, 1945-ben szabadult. A Magyar Nemzet főmunkatársa, 1945 után kisgazdapárti képviselő, majd a Független Magyar Demokrata Párt alapítója. Később több lap (köztük a Magyar Vasárnap, a Magyar Nemzet és a Hétfői Hírek) főszerkesztője, 1951–58 között az Elnöki Tanács tagja, 1951-ben Kossuth-díjat kapott.

[72] Gróf muraszombathi, széchyszigeti és szapári Szapáry Antal (1905–1972): A második világháború idején a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársa, 1949-ben a Magyar Nemzeti Sportszövetség megalapítója. Magyarország német megszállása után öt hónapot töltött a mauthauseni koncentrációs táborban, ahonnan a svéd király közbenjárására szabadult.

[73] Dr. nagymegyeri Rátz Kálmán (eredetileg: Rácz) (1888–1951): Huszár százados, címzetes huszár őrnagy, történész, politikus. Az első világháborúban, 1916-ban orosz hadifogságba esett, majd megszökött. 1918-ban a MOVE egyik alapítója, majd különítményes parancsnok. A két világháború között hadtörténészként is tevékenykedett. 1935–39-ben országgyűlési képviselő, 1939-től nyilas programmal jutott mandátumhoz. 1941-ben Független Magyar Szocialista Párt néven próbált németellenes ellenpártot szervezni. 1944-ben Mauthausenbe hurcolták, még ebben az évben szabadult, ám bujkálnia kellett. 1948-ban Svájcba emigrált, ahol 1951-ben hunyt el.

[74] A Magyarországot megszálló németek eleinte az egykori Első Császári és Királyi Szabad Duna-gőzhajózási Társaság I. kerületi székházának pincéjébe, a Pethényi út 15. szám alá zárták a Gestapo által letartóztatott magyar politikai, közéleti és katonai személyeket. Más források szerint Somogyváry Gyula először az Astoria pincéjében raboskodott.

[75] A Magyar Királyi Rendőrség budapesti főkapitánysága ebben az időben a Ferencz József (mai nevén: Széchenyi István) tér 7. szám alatti épületben működött, a főváros V. kerületében. Az épület Budapest második világháborús ostroma során megsérült, később lebontották.

[76] Fő utcai börtön: Az akkor még a főváros II. kerületéhez tartozó Fő utca 70–78. szám alatt működő Pestvidéki Királyi Törvényszék fogdájára utal.

[77] Lanzendorf: Akkori teljes nevén Oberlanzendorf. A második világháború alatt, 1945 áprilisáig a községben működött a mauthauseni koncentrációs tábor egyik altábora.

[78] Parragi György: Mauthauseni napló. Délamerikai Magyarság, 1946. 18. évf. 2449. sz. 6. o.

[79] Kurcz Béla: Gyula diák gyötrelmes útjai. Magyar Nemzet, 1992. 55. évf. 40. sz. 7. o. és Gáll Sándor: Gyula diák Magyarország szolgálatában. Krisztus Fénye, 2022. 23. évf. 2. sz. 23. o.

[80] Ifjabb Somogyváry Gyula: Gyula diák centenáriuma – Egy élet Magyarország szolgálatában. Magyar Nemzet, 1995. 58. évf. 300. sz. 9. o.

[81] Gáll Sándor: Gyula diák Magyarország szolgálatában. Krisztus Fénye, 2022. 23. évf. 2. sz. 23. o.

[82] Kurcz Béla: Gyula diák gyötrelmes útjai. Magyar Nemzet, 1992. 55. évf. 40. sz. 7. o.

[83] Szentiványi Lajos (1883–1956): Ügyvéd, politikus, főispán, országgyűlési képviselő. Budapesten szerzett jogi diplomát. 1904-től Hunyad vármegyében közigazgatási gyakornok, később főispáni titkár. 1918-ban Hunyad vármegye utolsó magyar főispánja. 1921-ben a megszálló románok kiutasították Romániából, és Budapestre menekült, ahol a Nemzeti Hitelintézet tisztviselője, illetve az Országos Kisgazda- és Földmíves Párt tagja lett. Az 1930-as évek elején csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz (FKgP), melynek előbb titkára, 1935-től igazgatója lett. 1939-ben parlamenti képviselő. 1944-ben a Gestapo Mauthausenbe hurcolta, ahonnan 1945-ben tért haza. 1948-ig a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, majd az FKgP alelnökévé, 1948-ban társelnökévé választották. 1948-tól haláláig az Országos Vízgazdálkodási Hivatal elnöke.

[84] Bosin Endre (eredetileg: András Ernő) (1894–1980): Újságíró, szerkesztő. 1933-tól hírszerkesztő a Magyar Rádióban, a német megszállásig osztályvezető-helyettes. 1945-től az ’50-es évekig különböző beosztásokban tevékenykedett a rádiónál.

[85] Somogyváry Gyula a rádió igazolóbizottsága előtt. Világ, 1945. 1. évf. 150. sz. 4. o.

[86] Szakasits Árpád (1888–1965): Újságíró, szerkesztő, politikus, Budapest törvényhatósági bizottsági elnöke. A két világháború között az MSZDP vezető politikusa, a Népszava munkatársa. 1945 után a párt elnöke, majd a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) egyik vezetője. 1948–49-ben a Magyar Köztársaság elnöke, 1949–50-ben a Népköztársaság Elnöki Tanácsának első elnöke. 1950-es koncepciós perében életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1956-ban szabadult, és rehabilitálták. Haláláig a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának tagja.

[87] Halász Géza: Gyula diák, a diktatúrák áldozata. Magyar Nemzet, 2021. 84. évf. 31. sz. 7. o.

[88] Kurcz Béla: Gyula diák gyötrelmes útjai. Magyar Nemzet, 1992. 55. évf. 40. sz. 7. o.

[89] Vámos György: Bűnösök és bűnbakok a Magyar Rádióban 1945 után. Eszmélet, 2012. 24. évf. 96. sz. 92. o.

[90] Három évre eltiltották Somogyváry Gyulát a nyilvános szerepléstől. Kossuth Népe, 1948. 4. évf. 31. sz. 2. o.

[91] Blasszauer Róbert: Egy nem regisztrált halott. Magyar Napló, 2007. 19. évf. 5. sz. 41. o.

[92] Napcsi: A Napóleon arany közkeletű elnevezése, itt a kifejezés ironikus formában az aranyárfolyamra utal.

[93] Kórodi és tusnádi Kóródy Béla (1898–1944): Író, újságíró. Eleinte a Pesti Napló, a ’30-as, ’40-es években a Friss Újság munkatársa. Később helyettes szerkesztő, regényeit is lap jelentette meg. A második világháborúban tartalékos hadnagyként szolgált, és előbb a keleti hadszíntéren, majd a haditudósító század budapesti törzsénél működött. Utóbbi beosztásában háborúellenes propagandát folytatott, és együttműködött a Bajcsy-Zsilinszky-féle nemzeti felkelési bizottság katonai vezetőivel. Árulás miatt a nyilasok 1944-ben elfogták, és kivégezték.

[94] Dr. Sibelka Perleberg Artúr (írói álnevén: Tempefői, Lénárd János) (1901–1991): A Tanácsköztársaság bukása után érettségizett, majd a Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult tovább. Ledoktorált, 1926–32 között a Statisztikai Hivatal segédfogalmazója és a Magyarság újságírója. 1932-től a Földművelésügyi Minisztérium tisztviselője, 1941–42-ben átmenetileg a Közélelmezési Minisztérium propaganda osztályának vezetője. 1938-tól a Magyar Nemzet állandó munkatársa, és több lapban is rendszeresen publikált. 1945-ben a szovjet hatóságok elhurcolták. 1946-tól 1948-ig az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete magyar bizottságának főtitkára. 1948 nyarán letartóztatták, összeesküvés vádjával elítélték. 1953-ban szabadult. Fuvarozóként, majd a Vas- és Edénybolt Vállalat adminisztrátoraként dolgozott. 1957-től az Országos Tervhivatal munkatársa, később az Élelmezésügyi Minisztérium dokumentációs osztályát vezette 1976-os nyugdíjazásáig.

[95] Tempefői (Sibelka Perleberg Artúr): Kétféle mértékkel. Világ, 1945. 1. évf. 170. sz. 4. o.

[96] Millok Sándor (eredetileg: Molnár) (1887–1959): Újságíró, politikus. A Déli Vasútnál volt munkás, majd tisztviselő, 1914-től az MSZDP tagja. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, 1924 végén tért haza. 1944-ben a németek elfogták, és a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan 1945-ben hazajött. 1948-ban munkásegység-ellenes magatartása miatt kizárták az MSZDP-ből. Visszavonult a politikától, és Szigethalmon telepedett le.

[97] Kínok útja: Millok Sándor: A kínok útja – Budapesttől Mauthausenig – Élményregény. Müller Károly Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1945.

[98] Egészítsék ki a fasiszta könyvek jegyzékét! Magyar Alföld, 1946. 2. évf. 25. sz. 3. o.

[99] Könyvszeretet és fasizmus. Független Nép, 1946. 2. évf. 14. sz. 2. o.

[100] Az inkriminált orgánum a Polgári Demokrata Párt lapja, a Világ, a szóban forgó tárca pedig az 1947. december 3-ai lapszám 2. oldalán, Szabó József tollából látott napvilágot. A Szabad Szó élcelődése elsősorban a valóban nem túl sikerült – Somogyváry művészi színvonalát meg sem közelítő, az egyértelműen 1944-ben játszódó, ám valószínűleg szerkesztési vagy nyomdahiba miatt 1941-re datált és ezzel teljesen hiteltelenített – írás pacifista, a magyar katonákat végső soron pozitív fényben lefestő végkicsengésének szól, még ha ezt nem is írja le nyíltan a szerző.

[101] Tom Mix, más néven Thomas Edwin Mix (eredetileg: Thomas Hezikiah Mix) (1880–1940): Amerikai filmszínész, a korai westernfilmek sztárja 1909–35 között.

[102] Tárgyi tévedés, a tizedes a hadnagyát lövi le a történetben.

[103] Somogyváry Gyula feltámadt? Szabad Szó, 1947. 49. évf. 277. sz. 5. o.

[104] Somogyváryt kérjük... Magyar Szó, 1948. 5. évf. 102. sz. 4. o.

[105] Gárdos Miklós (1920–1998): Újságíró, író, lapszerkesztő. Pályáját a Tiszántúli Független Újságnál kezdte. A második világháború alatt zsidó származása miatt munkaszolgálatra vitték, majd átszökött a szovjet hadsereghez és csatlakozott a partizánokhoz. Hamarosan elfogták, és Németországba deportálták. 1945-ben a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborból szabadult. 1946-ban visszatért Magyarországra, és az Igaz Szó, a Szabadság, a Világosság, az Esti Budapest, a Magyar Nemzet és a Népszava munkatársa lett. 1964–84 között a Magyarország hetilap főszerkesztő-helyettese. 1979-ben Rózsa Ferenc-díjjal tüntették ki.

[106] Jellemző adalék, hogy a német nevet szinte egyik cikkíró sem volt képes helyesen papírra vetni, a megnevezés volt Kreisberger, Freiszberger, Freisberger, sőt még Freinestberger is. De néha a magyarosított neve végén álló y-nal is meggyűlt a baja az őt tollhegyre tűző vörös sajtómunkásoknak, bár ez a gúny jellemző eszköze is volt akkoriban. Az idézetek során ezt, számtalan egyéb helyesírási és sajtóhibával együtt, az érthetőség kedvéért minden esetben javítottuk.

[107] Gárdos Miklós: Horthy Miklós matrózokat korbácsol, forradalmárokat végeztet ki, azután „őfelsége a császár nevében” átveszi a Nemzeti Hadsereg főparancsnokságát. Igaz Szó, 1946. 2. évf. 24. sz. 5. o.

[108] Hayden Iván Mátyás (1890 – n. a.): Asztalossegéd, szélhámos, katonaszökevény. 1907 és 1918 között többször elítélték betörésért és különböző csalások miatt. Siófokon magát őrmesternek és a katonai rendőrség bűnügyi nyomozójának kiadva a Nemzeti Hadsereg főfoglárjaként teljesített szolgálatot, ahonnan megszökött. A különítményes kegyetlenségekről interjút adott a Népszavának. Ezt követően visszakerült Siófokra, ahonnan másodszor is megszökött. Azt híresztelte, hogy felesége öngyilkos lett a különítményesek kínzásai miatt, ám ez nem volt igaz. Saját állítása szerint Romániában, illetve a Szovjetunióban élt emigrációban, ahonnan 1939-ben tért haza. 1941-ben szélhámosság, csalás, lopás, közokirat-hamisítás és szemérem elleni erőszak miatt három év szigorított dologházra ítélték. Később ezt, illetve egyéb köztörvényes ügyeit politikai üldöztetésként állította be, és azt állította, hogy a dachaui koncentrációs táborba hurcolták. A Horthy-korszak több vezető egyénisége elleni népbírósági perekben tanúskodott. 1945 után Siófokon telepedett le, és felvásárlási megbízottként dolgozott, ám újabb visszaélései miatt ismét börtönbe került. Ezt követően éjjeliőrként alkalmazták. Saját állítása szerint részt vett az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében.

[109] Haydent és feleségét állítólag az Ostenburg-különítmény emberei fogták el, de egyes közlések szerint az amerikai antantmisszió vette őrizetbe és szállította vissza őket Siófokra. Forrás: Az amerikai misszió letartóztatta a Népszava hősét. Virradat, 1919. 2. évf. 18. sz. 3. o.

[110] Charles Arthur (eredetileg: Böhm): Tüzér főhadnagy, tábori pilóta. A korban híres Charles-féle vándorcirkusz igazgatójának fia, légtornász. Az első világháborúban előbb tüzérként, majd vadászpilótaként szolgált, hősiességéért többször kitüntették. A világháborús összeomláskor a nyugati harctérről repülőgéppel tért haza Budapestre, ahol egy nemzetőr különítmény parancsnoka lett. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a Vörös Hadseregben harcolt. A tiszai fronton feljebbvalói egy részével ő is Szegedre szökött. A Nemzeti Hadseregben sofőrszolgálatot látott el. Saját bevallása szerint a siófoki különítményes túlkapások miatt dezertált, és Bécsbe szökött, ahol interjút adott Az Embernek. További sorsa ismeretlen.

[111] Ezalatt elsősorban az olyan, Bécsben és a trianoni magyar határokon, illetve a tengerentúl működő, magyar nyelvű szociáldemokrata és kommunista lapokat kell érteni, mint Az Ember, a Bécsi Magyar Újság, a Kassai Újság vagy az Előre.

[112] Gárdos Miklós: Tizenkét holttest Gyula diák hálószobája falán, avagy „néphangulatot tanulmányoztat” Horthy. Igaz Szó, 1946. 2. évf. 26. sz. 7. o.

[113] A Kis Újság vonatkozó évfolyamában nem található ilyen nyilatkozat. Az Igaz Szó itt vagy tévesen jelöli meg az orgánumot, vagy politikai okokból akarta belerángatni az ügybe a kisgazdák lapját, amellyel a teljes kommunista sajtó állandó csatározásokat folytatott a korszakban. De eleve az sem vehető készpénznek, hogy Somogyváry tényleg nyilvánosságra hozta a helyreigazítási kérelmét. A kifogásolt „megtorló eljárás” szóhasználat egyébként sem az ő stílusára vall, illetve az is árulkodó jel, hogy ezt a későbbiekben nem olvassák a fejére az Igaz Szó munkatársai.

[114] Vitéz Freissberger-Somogyváry Gyula helyreigazít: A lexikon vádol! Igaz Szó, 1946. 2. évf. 27. sz. 7. o.

[115] Akinek a nevét az eredeti szövegekben szintén képtelenek következetesen használni az Igaz Szó munkatársai, és gyakran Istvánként hivatkoznak rá. Mentségükre szolgáljon, hogy a szélhámos karrierje során számos alkalommal szerepelt ezen a néven.

[116] A kitiltott szélhámos és templomrabló. Somogyi Hírlap, 1911. 8. évf. 141. sz. 5. o.

[117] Böjtöltet a rendőrség. Somogyi Napló, 1911. 2. évf. 144. sz. 4. o.

[118] Veszedelmes szélhámos elfogadása Pécsett. Dunántúl. 1913. 3. évf. 147. sz.

[119] Elítélt katonaszökevény. Somogyvármegye, 1914. 10. évf. 29. sz. 3. o.

[120] A talmi tűzmester. Pesti Hírlap, 1916. 38. évf. 51. sz. 16. o.

[121] A szélhámos álhősök megszöktek az ügyészség fogházából. Soproni Hírlap, 1916. 13. évf. 231. sz. 4. o.

[122] Gondnokság. Budapesti Közlöny, 1918. 52. évf. 230. sz. 7. o.

[123] Az amerikai misszió letartóztatta a Népszava hősét. Virradat, 1919. 2. évf. 18. sz. 3. o.

[124] Földesi Ferenc (szerk.): A kommunisták uralma Veszprémben. Írta: Dr. Gutheil Jenő. Veszprém, Egyházmegyei Könyvnyomda, 1920. Újrakiadás: Veszprém, Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány, 2025. 208. o.

[125] A siófoki fehér terroristák foglárja. Népszava, 1919. 47. évf. 193. sz. 3. o.

[126] Itt nem valamiféle hivatalos iratról van szó, Hayden Feljegyzéseim 1919. augusztus 26-tól szeptember 24-ig címmel írta meg az időszakra vonatkozó emlékeit. Erről és a siófoki gyilkosságról dr. Gutheil Jenő A kommunisták uralma Veszprémben című könyve 2025-ös újrakiadásában olvasható bővebb, naprakész összefoglaló. Forrás: Földesi Ferenc (szerk.): A kommunisták uralma Veszprémben. Írta: Dr. Gutheil Jenő. Veszprém, Egyházmegyei Könyvnyomda, 1920. Újrakiadás: Veszprém, Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány, 2025. 208–209. o.

[127] A Népszava 1919. október 4. számáról van szó, amelyben A siófoki fehér terroristák foglárja címmel, a 3. oldalon jelent meg Hayden nyilatkozata. Ebben egyébként a szökött szélhámos jelentős tárgyi tévedéseket vét, többek között úgy beszél Freissberger Gyuláról, mintha ő is különítményes vezér lett volna, ami semmilyen viszonylatban nem állja meg a helyét. Forrás: A siófoki fehér terroristák foglárja. Népszava, 1919. 47. évf. 193. sz. 3. o.

[128] Tótprónai és blatniczai Prónay Pál (1874–1946): Magyar királyi alezredes, lajtai bán, politikus, a Rongyos Gárda egyik vezetője. Az első világháborút huszártisztként szolgálta végig. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Bécsbe, majd Szegedre ment, és tiszti különítményével részt vett az ellenforradalomban. 1921-ben a nyugat-magyarországi felkelés fővezére volt, amelynek során kikiáltotta a Lajtabánság nevű miniállamot. Ezt követően kegyvesztett lett. 1938-ban részt vett a Rongyos Gárda újjászervezésében. Budapest második világháborús ostroma idején újabb különítményeket szervezett, amelyekkel részt vett a Vörös Hadsereg elleni harcokban. 1945-ben a szovjet katonai hatóságok elhurcolták. Távollétében lefokozták és kizárták a Honvédségből. 1946-ban a Szovjetunió Állambiztonsági Szerveinek Különleges Tanácsa kémkedés és szabotázs vádjával 20 év kényszermunkára ítélte. Ismeretlen helyen halt meg.

[129] Halász Lajos (1893–1919): Munkás, takarékpénztári igazgató, siófoki lakos.

[130] Bocskai József: Vöröstengerész. 1919 augusztusában Szentkuthy Gyula egy másik tengerésztársával együtt átadta Bibó Dénesnek Siófokon. A Prónay-különítmény tagjai ezt követően minkét férfit kegyetlen módon meggyilkolták.

[131] Sebesi Gyula: 1919-ben csendőr őrmesterként szolgált, később földműves lett.

[132] Az áldozatok között nem szerepel cseh őrnagy. Az egyetlen, említésre méltó utalás ezen kívül külföldi tisztek kivégzésére Az Ember 1919. november 20-ai számában olvasható, amelyben egy névtelen nyilatkozó – nem zárható ki, hogy Hayden Iván – arról tesz említést, hogy „Freissberger személyesen végezett (sic!) ki egy román tisztet és egy cseh alezredest”. Forrás: Egy fehér tiszt vallomása a siófoki borzalmakról. Az Ember, 1919. 3. évf. 2. sz. 10. o.

[133] Köves János (1885 vagy 1887 – 1919): Magánhivatalnok, KMP-párttag, Lenin-fiú.

[134] László Andor (eredetileg: Lőwi) (n. a. – 1919): Simontornyai születésű, tartalékos árkász főhadnagy, termelési biztos és direktóriumi tag. A kommünben játszott szerepe miatt a Madary-különítmény tagjai elfogták. 1919. augusztus 30-án Som községben kétszer is megpróbálták felakasztani, amikor ez nem sikerült, puskatussal agyonverték.

[135] Vádat emelünk vitéz Somogyváry-Freissberger Gyula ellen. Igaz Szó, 1946. 2. évf. 28. sz. 3. o.

[136] Gárdos Miklós: Az Igaz Szó cikksorozata alapján letartóztatták Freissberger századost, a tömeggyilkos siófoki térparancsnokot. Igaz Szó, 1946. 2. évf. 32. sz. 3. o.

[137] Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy a különítményes tisztek 1919. augusztus 27-én, hajnali 1 órakor valóban vérfürdőt rendeztek a baloldali foglyok között, és 42-ből 40 embert legyilkoltak a tabi kanyarban. Az incidensnek mindössze két túlélője volt: Klinger Hugó zirci járási megbízott, akit egy katona mentett meg, illetve Kertész Gyula, a veszprémi direktórium volt tagja. A népbírósági vallomások szerint Szentkuthy Gyula térparancsnok is jelen volt az esetnél. Az egykori katonatisztet 1946-ban letartóztatták, és eljárás indult ellene. Ugyanakkor az 1989. május 19-ei Élet és Irodalom 5. oldalán egy igen érdekes – bár az évtizedek emlékezettorzításait egyértelműen magán hordozó – interjú látott napvilágot ezzel kapcsolatban, dr. Varga Lászlóval, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) egykori elnökhelyettesével, aki fiatal ügyvédként Szentkuthy védője volt. Hogy teljesebb képet kapjunk a siófoki esetről, érdemes idézni a perre vonatkozó részt: „Egy asszony azzal jött hozzám, hogy a férjét gyilkossággal vádolják. Hogy 1919-ben Siófok mellett 42 embert meggyilkoltatott, vagy meggyilkolt. Első kérdésem az volt: – Asszonyom, mi az igazság? – Erre azt válaszolta, hogy meg van győződve férje ártatlanságáról, hiszen akkor töltötték mézeshetüket. Igaz, hogy a férje akkor századosi rangban térparancsnok volt, de biztos benne, hogy férjének az ügyhöz nincsen semmi köze. Férjét felkerestem a Markó utcai fogházban, és a vádlott, Szentkuthy Gyula, a feleségéhez hasonlóan adta elő az ügyet. Meggyőződtem róla, hogy védencem ártatlan. Ezután utaztam Siófokra, és a helyszínen is megvizsgáltam a lehetőségeket, amelyek szintén az ártatlanság mellett szóltak. Ez a per még világviszonylatban is azon ritka esetek közé tartozott, hogy a védelemnek nem volt tanúja, ellenben a vádnak két tanúja volt. Az egyik azt állította, látta, hogy a vádlott embereket meggyilkolt. A szerencse, mint sokszor életemben, ebben az esetben is mellém szegődött. Egy másik peres ügyemből ismertem egy detektívet, akit én védtem, és felmentették. Ezért nagyon hálás volt nekem. Siófokon megtudtam, a másik vádló tanú azt állítja, hogy a feleségét is megölték. Olyan véleményeket is hallottam, hogy a »meggyilkolt« feleség nagyon kikapós asszony volt, sőt még ennél is több. Az említett detektívet megkértem, hogy a budapesti rendőrkapitányságon nézze meg az úgynevezett bárcákat. Az én detektívem meg is találta a meggyilkolt feleség 1926-os keltezésű bárcáját, tehát a »kivégzés« után hét évvel kiállított bárcát. A tárgyaláson a vádhatóság tanúja, Hayden Iván eskü alatt vallotta, hogy a feleségét igenis meggyilkolták Siófokon. A tárgyalóteremben óriási zsivajt csapott a kirendelt közönség. Én ekkor felálltam, és a tanácselnöknek azt mondtam: – Tanácselnök úr, ezennel átadom a meggyilkolt feleségnek kivégzése után hét évvel kiállított bárcáját. – Ezzel az ügy lényegében megszüntetendő lett volna, ha nem lett volna a háború utáni légkör olyan, amilyenről beszélt. S így védencemet elítélték tizenkét évre. Gálfalvy tanácselnök a folyosón odajön hozzám, és gratulál. – Mihez gratulál, tanácselnök úr – kérdeztem –, hiszen a védencemet tizenkét évre ítélték. – Jellemző a válasza: – Azért kapott tizenkét évet, mert ártatlan. Ha valamit csinált volna, halálra kellett volna ítélni. – Nos, ilyen volt a légkör. Ezért nem lehetett senkit sem igazságos ítéletben részesíteni. A mesterséges légkört a párt, a sajtó, az ÁVH alakította, és ez a légkör teljes mértékben megakadályozta, hogy igazságos ítéleteket lehessen hozni.” Forrás: Mezei András: Magyarországról Amerikában. Élet és Irodalom, 1989. 33. évf. 20. sz. 5. o.

[138] Blasszauer Róbert: Egy nem regisztrált halott. Magyar Napló, 2007. 19. évf. 5. sz. 43. o.

[139] Ifjabb Somogyváry Gyula: Gyula diák centenáriuma – Egy élet Magyarország szolgálatában. Magyar Nemzet, 1995. 58. évf. 300. sz. 9. o.

[140] Kurcz Béla: Gyula diák gyötrelmes útjai. Magyar Nemzet, 1992. 55. évf. 40. sz. 7. o.

[141] Uo.

[142] Blasszauer Róbert: Egy nem regisztrált halott. Magyar Napló, 2007. 19. évf. 5. sz. 43. o.

[143] Kurcz Béla: Gyula diák gyötrelmes útjai. Magyar Nemzet, 1992. 55. évf. 40. sz. 7. o.

[144] Dr. Héthelyi Tibor (1924–2009): Tüdőgyógyász, a Veszprém Megyei Tbc Gondozóintézet osztályvezető főorvosa, a Veszprém Megyei Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) etikai bizottságának elnöke. 2008-ban a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjével tüntették ki.

[145] Dr. Baranyai Jusztin: Egyetemi tanár, a kántorjog professzora. 1949-ben a Mindszenty-per során 15 évi börtönre és vagyonelkobzásra ítélték, végül 1956 márciusában szabadult.

[146] Gáll Sándor: Gyula diák Magyarország szolgálatában. Krisztus Fénye, 2022. 23. évf. 2. sz. 24. o.