A Szent Péter téren alig lézengett valaki, s ezzel együtt eltűnt az „aquamanek” („one euro, aqua, water, one euro, aqua, water…”) erőszakos serege, kipurgálták a kis árusító kocsik kilencven százalékát, a Trevi-kútnál sem kellett könyökharcokat folytatni, kisebb csoport talán csak a Piazza del Popolón az obeliszk mellett felállított EB-kivetítőknél volt – és körülbelül ennyi.
Ami viszont még élesen feltűnt, hogy mennyire koszos is lett ez a város az elmúlt két évben: mintha az ezredforduló Tiranájában járt volna az ember, csak girhes kóbor kutyák nélkül. Háztartási hulladék az utcára ömölve, kartondoboz-dobozok a járda közepén, rothadó gyümölcsmaradványok elszórva, üvegek mindenhol szétdobálva, igaz, a Tevere partján most is pont annyi szemetes volt, mint mindig (kilométerenként egy, talán). Korábban mintha ezt sikerült volna megoldani valahogy, pedig akkor a két és félmilliós várost éppen duplájára duzzasztotta a turistaáradat.
S még valami: az embersokasággal együtt a mosolyok is eltűntek.
Persze, a maszkhordás kötelező volt az utcán, és ezt meglepő fegyelmezettséggel majdnem a rómaiak fele be is tartotta – főleg az idősebbek, akiknek igazán volt félnivalója, s látható is volt a félelem csillanása a szemükben, amikor meghallották, hogy nem olaszul beszélünk.
Ha nem is rángatta meg őket jobban a járvány, mint minket, de mindenesetre előbb kezdték, s az egész város valahogyan belecsüggedt mindebbe, s noha már majdnem beértek minket az oltások, s csaknem a nyitások terén is, még mindig magán viselte az átélt traumák utóhatásait. Persze a kedvességük nem enyészett el teljesen, csak éppen az utcai átlagember fáradt lett látványosan nyájasnak lenni, eltűntek a kedvesen nyávogó ciaók, elhalkultak a dudák. Valahogy megcsendesült, önmagába fordult az egész város, szegény olyan tépettnek tűnt, mint aki most jött ki a kórházból, s még alig áll a lábán.