Iskolai mobilozás: valaki magyarázza már el nekem, miért és hogyan kellene a tanárnak versenyeznie a TikTok rövidvideóival!

Óriási vihart kavart az elmúlt napokban az iskolákban a mobiltelefonokkal kapcsolatos új jogszabály, aminek első próbája éppen szeptember másodika, az évnyitók napja lett. Érdemi vita helyett azonban ismét az indulatok szabadultak el, egyesek odáig jutottak, hogy – a diákság jó részének támogatása és egy kis punkoskodás mellett –

mások eközben már a körmösöket sírják vissza az iskolákból. A zöm azért, mint látjuk, inkább középen áll, és korlátozáspárti; józan ésszel a megfelelő használatra való korlátozás – és nem a teljes tiltás! – mellett jóval több érv sorakoztatható fel, mint ellene.

Azért elöljáróban megjegyezném, a Madách Imre Gimnázium igazgatójának esetét sajnálom – a „ius murmurandi”, a morgás joga mindenkit meg kell hogy illessen, a kritikának bőséggel lett volna és van helye – egy törvény előre be nem tartásának előre – és nyilvánosan – bejelentett krónikája egy iskolaigazgatótól viszont nehezen végződhetett volna másként, mint ahogy végződött (hogy eleinte is politikai okai voltak részéről ennek, vagy utóbb fogadta el ezt a megfelelő körökben poztitív olvasatot, talán már nem lényeges, szerencsére tanárként továbbra is a diákok szolgálatában áll, mobillal vagy anélkül).

Az iskolai mobilozás szent tehene

ilyen a jogszabály bevezetését megelőző előkészítés elégtelensége, jelesül például nem minden iskolának van kapacitása biztonságosan és jól azonosíthatóan tárolni a mobileszközöket. Azokban az iskolákban megvan az ehhez szükséges gyakorlat, ahol már régebb óta kötelező volt leadni a portán az okostelefonokat, vagy betenni egy-egy zárható kis szekrénybe – másutt viszont liberálisabb szemlélet dívott, és idő, amíg kitalálják mindennek a mikéntjét. Az, hogy a rendelet augusztus 8-án jelent meg, a nyári szabadságok közepén, nem segítette elő az alkalmazás részletkérdéseinek kidolgozását.

Hogy csak a legplasztikusabb példákkal éljek: kinél kell leadni a telefont, milyen metódus szerint? Most akkor négyszáz kisdiák áll a portánál, a portás bácsi meg keresgéli a telefonokat, bízva abban, hogy nem a telefonja lenyúlásával akarják megheccelni a kis Pistikét, vagy be kell szerezni szekrényeket? S hogyan tud kommunikálni a gyerek és a szülő – természetesen tanórán kívül –, ha valami váratlan helyzet adódik? Mi legyen azzal, aki megszegi a házirendet, eleve hogyan lehet megelőzni, hogy a diák két telefont vigyen be, és az egyiket leadva a másikkal vígan elszórakozzon? Mi a helyzet akkor, ha éppen olyan tanórára kerülne sor, amikor jó lenne használni a mobilt, mert van egy-egy nagyon hasznos kis applikáció Nagy Sándor életéről, a kovalens kötésről vagy különösen az idegen nyelvek megtanulását segítendő – minden egyes diáknál rögzíteni kell a Krétában minden ilyen alkalom előtt, hogy miért, mire, meddig és hogyan lehet használni az eszközt? A digitális kompetenciák fejlesztése kormányzati célkitűzés, sőt éppen most indul az új digitális állampolgárság program – hogyan van ez összhangban azzal, ha az ehhez szükséges legfőbb eszköz a nap nagy részében alapvetően hozzáférhetetlen a diákok számára?

Mivel ilyen rövid idő alatt valószínűleg sok iskolában nehézséget okozott mindezen részletkérdések szabályozása, vagy a jogszabályi előírásokhoz való alkalmazkodás, vélhetően a tanév kezdetén nagyon sokféle megoldást láthatunk majd, a teljes szabotázstól (elvégre nincs kapacitás ellenőrizni) a kényszermegoldásokon át akár az olajozott működésig – bőséges lehetőséget teremtve arra, hogy azok, akik ebből politikai tőkét, kattintást, szereplési lehetőséget remélnek, a jogszabály alapvető célját is megpróbálják delegitimálni.

Gondolom ezt úgy, hogy nevelünk egy kamaszt, hogy akad jó pár tanár barátom, ismerősöm, s hogy vannak még bőven emlékeim arról, milyen logika szerint éltük túl az iskolát még gimnáziumban.

Rendőrt hívni a gyerekre?

Vannak a jogszabály megalkotásának körülményeit illetőek. Például az, hogy nem volt előtte egyeztetés, „meg sem kérdezték róla a tanárokat”. 

szóval nem a rendeletből értesülhettek elsőként az intézmények arról, hogy valamiféle korlátozás készül. Hogy a készülő jogszabályokba milyen mértékben volt beleszólásuk a feleknek, azt nem tudhatjuk, így marad a találgatás kinek-kinek a szájíze szerint. Az is igaz, hogy ezzel együtt is még mindig nagyon szűkre szabott határidőt kaptak, ami garantálta, hogy sok helyen a jogsértés-elnézés-kitrükközés kellemetlen légkörével induljon a tanév.

Mert biztosan vannak olyan intézmények, ahol eddig a közfelháborodástól vagy más problémáktól tartva nem mertek fellépni – ezek jellemzően nem a Madách-hoz hasonló belvárosi elitiskolák lehetnek, legalábbis abból kiindulva, amit a Telex a gyermekek elleni agresszív, autoriter fellépés szimbólumaként lobogtatott, jelesül, hogy a tiltott tárgyak behozatala és átadása megtagadásának esetén „akár rendőrt is hívhatnak”.

Ide kapcsolódik, noha nem tudom már, kinél olvastam, miszerint a korlátozás elmélyíti a társadalmi különbségeket, hiszen a kevésbé szerencsés környékeken élők számár a mobiltelefon az egyetlen információszerzésre alkalmas eszköz, érvelnek –

Aki a hátrányos helyzetű térségekben kizárólag csillogó szemmel Wikipédiát forgató kis zseniket lát, akiket most ettől az egy eszköztől megfosztva nyom vissza a csúnya (többségi, polgári, konzervatív, megfelelő „szitokszó” aláhúzandó) társadalom a mocsárba, az igencsak messze jár a valóságtól, és a legtöbbet éppen ennek a rétegnek árt – akiknek aztán elérhető különórák és korrepetálások híján, gyakran otthoni támogató közeg nélkül aztán tényleg mindennél nagyobb szükségük lenne arra, hogy az iskolában a tanulással foglalkozhassanak.

Az elsőre nagyon könnyű válaszolni: attól még, hogy valami az én magántulajdonom, nem használhatom mindenhol – nem parkolhatok tilosban az autómmal, és fegyvertartási engedély birtokában sem lövöldezhetek az utcán; az előbbi esetben az autó kerekére kerül ugyanis bilincs, az utóbbiban meg a csuklómra. Nem az nevel diszfunkcionális felnőttet, aki ezeket a korlátozásokat bevezeti és betartatja, hanem az, aki a magántulajdont abszolutizálja – 

Ami a bizalmatlanságot illeti, abszolút megalapozott: a gyerekek jelentős része függő, és kész.

Nem ők tehetnek róla, a technológiai változás gyorsasága mindenkit magával sodort, az utolsó utáni pillanatban próbálnak a felnőttek éppen rendet tenni, többek között a vita tárgyát adó jogszabály segítségével. Mindezen nem segít, ha a felnőttek sem mutatnak egészséges példát, de erre hivatkozva tiltakozni a korlátozások ellen olyan, mintha egy dohányos szülőnek nem lenne joga igyekezni úgy nevelni a gyerekét, hogy az ne szokjon rá a bagóra – ő már elrontotta, a gyereknek se legyen jobb?

Digitális kompetencia vagy digitális detox?

A kompetencia kérdése is felmerült, s valóban, a digitális kultúra (leánykori nevén: számítástechnika) órákon elég életszerűtlen lenne a valóban használt eszközök nélkül dolgozni; ám ezzel már összemosódtak azok a hangok, amelyek a magyar diákok siralmas általános kompetenciái fölött szoktak búsongani, mintha egyik a másikból következne. A helyzet azonban az, hogy a magyar diákok egyáltalán nem rosszabbak, legalábbis a nemzetközi összehasonlítást valamennyire lehetővé tévő PISA-tesztek szerint, mint akár nagyobb, gazdagabb országokból származó kortársaik, másrészt

Ilyen Franciaország, Hollandia, emellett a német Bajorország, a spanyol Madrid és Valencia, ahol központi korlátozásokkal élnek, s van, ahol legalábbis széles körben elterjedt szokás a korlátozás: Írország, Norvégia, Dánia, legújabban Belgium, és a világhíres-neves finn közoktatásban is ezt tervezik – mindahány előttünk jár PISA-pontszámokban; ellenpélda a kicsit lejjebb sorolódott Olaszország és a jóval lejjebb lévő Görögország, de az arányok magukért beszélnek, mégis, most valahogy megszűntek hivatkozási alap lenni, amikor a mobilok iskolai tiltásáról, korlátozásáról van szó.

Amúgy érdemes a szavakkal következetesebben bánni: hazánkban a mobileszközök kapcsán nem kitiltás történik, hanem korlátozás. Az említett dohánytermékek, az alkohol, a szúró- és vágóeszközök, valamint a dobócsillag lett kitiltva példának okáért.

Mert, és azt hiszem, ez egy eléggé központi eleme az egész kérdéskörnek: az iskola elsődleges célja az oktatás.

A TikTok meg az Instagram pörgetése, a Snapchat-üzenetek váltása, a Reddit olvasgatása a pad alatt viszont nem tartozik ebbe a körbe, miközben valószínűsíthető, hogy ez fog történni a telefonokon, ha az óra kamaszfejjel túlságosan unalmasnak bizonyul más ingerekhez képest.

Persze a diák nem fog figyelni, ha unalmas az óra, és ebben nem a telefon dönt – állítják mások. Hiszen igaz, hogy az unatkozó fiatal száz évvel ezelőtt is tudott levelezni, sugdolózni, fúvócsövezni, netán olvasni a padban, enni a könyvbástyák mögött, végső esetben körzőheggyel radírt faragni, keresztrejtvényt fejteni, élelmesebbek a következő órára leckét írni, rajzolni, firkálni,

Nemrég jelent meg a Szent István Intézet gondozásában Krúdy Tamás vezető kutató számos nemzetközi eredményt összegző tanulmánya, amely az okostelefonok és az azokon leggyakrabban futtatott közösségimédia-platformok konkrétan mentálisan megbetegítő jellegét elemezte, megjegyezve, hogy „a közösségimédia-platformok algoritmusai gátlástalanul élnek a modern pszichológia összes eszközével” annak érdekében, hogy függővé tegyék a felhasználót. Mindeközben „az agy jutalmazó-rendszerének a túlstimulálása függőséghez hasonló mintázatokat eredményez”, amellett, hogy egyre jobban rontja a koncentrációs készséget, hiszen ehhez a szintű stimulushoz szoktatja az agyat a like-ok, rövid videók, könnyen befogadható tartalmak segítségével.

És ezzel függ össze a másik észrevétel, hogy az órán a tanárnak „nem tiltani kell, hanem érdekesnek lenni”, meg hogy „a jó tanár fenn tudja tartani a figyelmet”. Igen ám, de

Csak egészen fergeteges alakítással lehet versenyezni a tizenöt másodpercenként adagolt dopaminnal szemben – de ez nem dolga, nem kellene hogy dolga legyen a tanárnak, ahogy egy BL-focimeccset közvetítő óriáskivetítővel vagy egy sztriptíztáncosnővel sem kellene versenyeznie a figyelemért, lévén azoknak sincs semmi keresnivalójuk a tanórán.

Azét, akit a korlátozások örök kritikusai a remek fenti tanácsokon kívül körülbelül semmivel sem igyekeztek eddig mentesíteni.

***