Óriási fordulat: Balatoni József „Jocó” bácsi irgalmatlanul rendet rakott oktatásügyileg a WMN-en – de annyira, hogy azóta se találunk semmit

(Nyitókép: képernyőfotó)

A becsöngetés örömére cikkben fordult Balatoni József „Jocó” bácsi a WMN közönségéhez, „Ezekre a taposóaknákra számíthatsz a tanévkezdés káoszában” címmel, izgatottan láttam is neki az olvasásnak:

Hogy (hacsak nem toporzékol érte) semmiféle különangolra nem kell beíratni a kiskamasz Marcit ahhoz, hogy vigye valamire az életben; hogy bár Emma irtó cuki lenne balettruhában, és az Instán is sokat hozna (szigorúan hátulról fotózva!), talán járassuk inkább kosárlabdára, ha testfelépítése és személyisége ott nagyobb valószínűséggel segíti elő a sikerélményt és a mozgás örömének megérzését; vagy hogy figyelem, win-win alapon és visszaélés nélkül ér megkérdezni egy magát akár feleslegesnek is érző, esetleg gyerektelen megbízható ismerőst/rokont, hogy

(a házi feladatban Skype-on is kiválóan lehet segíteni, például). Ilyesmik.

Ehelyett néhány valóban hasznos, bár kissé megkésett alapvető tipp után (augusztus 30-án már nemigen lehet elkezdeni a bioritmus fokozatos, lassú visszaállítását) rá is kanyarodunk az iskolai mobiltelefon-elvétellel kapcsolatos paráztatásra (lásd: „A cukorbeteg gyermekeknél mindenképpen ott kell lennie a telefonnak, hisz a szenzor küldi a mérési adatokat és jelez… akkor ők kivételek?” – igen, természetesen ők kivételek,

hogy aztán kiemelt mondatként ott álljon a panasz: „Az már csak hab a tortán, hogy a pedagógusok mobiltelefon-használatát is korlátozni akarják, hogy a dolgozatok íratása közben is kizárólag az iskolai dolgokkal foglalkozhassanak.”

A felvetés valószínűleg könnyedén bekerülne egy „Tíz mondat, amellyel csökkentheted a tanári szakma presztízsét és rátehetsz egy lapáttal a káros sztereotípiákra” című összeállításba: az Aldi-pénztáros például joggal lepődhetne meg, hogy

De nézzük meg a mondatot részleteiben. A meglátás valami olyasmi, hogy a diákok okostelefontalanításában még csak-csak lenne valami ráció, de hogy egyidejűleg a tanárok se pörgethessék a gyerekek jelenlétében a hírfolyamokat, és még csak egy banki tranzakciót se bonyolíthassanak le, amíg a padokban folyik a munka, az már túlzás.

A felvetéssel a szerző már eleve cáfolja azt az érvet, amely szerint a rendelkezésre szükség sincs, sőt, hogy a jogalkotó egyenesen megalázó módon feltételezi, hogy létezne az országban tanár, aki „a tanórai és egyéb foglalkozások ideje alatt, valamint tanulói felügyelet ellátása során” a veszélyhelyzet kivételével bármikor is magáncélból mobilozna.

– tömegesnek szerencsére valóban nem mondható az a jelenség, amikor az udvari ügyeletes annyira belefeledkezik valamely izgalmas alkalmazásba, hogy észre se veszi, mekkorát és milyen szerencsétlenül esett az egyik kisdiák, ezért pedig egy figyelmesebb kollégája kénytelen helyette (is) intézkedni; de hogy akadt ilyenre precedens, azt kár lenne tagadni.

Érthetetlen továbbá, hogyan merül fel egyáltalán egy liberális sztárpedagógusban a „Quod licet Iovi, non licet bovi” elv –

Ha a javarészt az internet előtti korban szocializálódott, őt oktató-nevelő felnőtt nem képes analóg módon lekötni magát a tanórán, akkor nyilvánvalóan nem várhatnánk el ugyanezt a még iránymutatásra és mintákra szoruló alfa-generációs kiskorútól.

Nem mintha nem lenne eleve öngól azt sugallni, hogy a tanárok számára a témazáró íratásával töltött tanórák nagyjából egyenlőek a szabadidővel, amikor gyötrelmes kényszer számukra, hogy találjanak maguknak valami iskolai teendőt, amivel foglalkozhatnak (a rendelkezés ugyanis „neveléssel-oktatással összefüggő célokra” bármely pillanatban engedélyezi a mobilhasználatot is). Ezerszer megénekelt probléma, hogy rengeteg az adminisztrációs feladat, hogy éjszakába nyúlóan kell dolgozatokat javítani és órákra készülni –

Mintha valamiféle szerzett jog és általános gyakorlat lenne, hogy a pedagógus pénteken 10.10 és 10.40 között a Temut böngészgeti, míg a hetedik bé mondatokat elemez. Joggal kérhetné ezt ki magának lelkiismeretes pedagógusok egész sora, akik nemhogy iskolaidőben nem maszekolnak (még egy kisebb szendvics elfogyasztásához is három-négy szünetben kell ügyesen megragadniuk azokat a pillanatokat, amikor a kezük is és a szájuk is egyidejűleg szabad), de

Ha pedig valami ritka kegyelmi állapot folytán úgy adódna, hogy a pedagógusnak tényleg semmi elmaradása vagy készülnivalója nincs, a diákok tolla pedig csak úgy serceg a terem minden pontján, ahogy egytől egyig saját kútfőből és pisszenés nélkül ontják magukból a számonkért tudást, akkor már csak pedagógiailag is kiváló alkalom kínálkozna annak bizonyítására, hogy

Nem állítom, hogy az olvasás népszerűsítése érdekében szét kellene trollkodni a témazáróírást azzal, hogy a tanerő jóízűen fel-felkacag, kezében egy figyelemfelkeltő borítójú könyvvel, de mégiscsak hozzátehet valamit a hitelességhez és a tekintélyhez, ha a nyelvtanár például passzióból idegen nyelven olvasgat, de ráadásul úgy, hogy amikor a diák oda-odasandít, látja, ahogy folyamatosan és gond nélkül halad az oldalakkal. Sőt, ha már, akkor micsoda népszerűségnövelő faktor is rejtőzhet az extra képességek megcsillogtatásában, ha

vagy esetleg ördöglakatokkal szöszmötöl.

***