Keresztény kultúra addig van, amíg kellő számú keresztény nem „a maga módján” drukkol a háttérben, hanem odamegy és részt vállal

Világos: a kultúrkereszténység messze jobb a semminél.

Mégis, mintha a magát kultúrkereszténynek vallót az egyén szintjén nem kevésszer átjárná valamiféle méltatlan középszerűség: bő ezeréves államot ünneplünk, amelyet a Szent Adalbert által pallérozott Szent István (Boldog Gizella férje, a Szent Gellért által tanított Szent Imre apja) alapított (a Szent Asztrik által hozott Szent Koronával a fején), és ahol Boldog Batthyány-Strattmann László, Boldog Salkaházi Sára és Boldog Brenner János kaliberű keresztények egész sora demonstrálta a XX. században is, miként lehet a megkeresztelt magyar ember bármilyen életállapotban és élethelyzetben „a föld sója” és „a világ világossága” –

a tőlünk elvárható maximumnak, nem pedig valamiféle kiindulópontnak, támogató háttérnek, dobbantónak tekintjük. Ha – miközben határozottan valljuk, hogy fontos értékekről van szó, amelyeket nem szabad veszni hagyni – mi inkább csak „a magunk módján” vagyunk keresztények, nehogy ki kelljen lépnünk a komfortzónánkból. Ha felháborodunk és szégyenletes dekadenciát kiáltunk, amikor egy élelmiszerbolt szórólapjáról leretusálják a keresztet, de közben észre sem vesszük, milyen műgonddal próbáljuk eltávolítani a saját konkrét életünkből ugyanazt.

Hisz valahol mégiscsak az egyénen múlik a dolog, akár egészen apró kérdésekben is.

Hogy lám, a hálaadó Szent Jobb-körmeneten üres a placc, míg a tűzijátékon megy a tolongás. És fordítva: ha vasárnap betévedt volna egy ismeretlen nálunk a minden korosztály képviselőivel zsúfolásig telt templomba, kifejezetten hátrahőkölhetett volna, hogy nocsak, ez itt mintha valami egészen élő, egészen működő, hovatovább egészen vonzó dolog lenne.

Különös tekintettel a (kultúr)keresztény szülőkre – nincs azzal baj, ha augusztus huszadika az utolsó nagy balatoni csobbanás ideje, és senki nem írja elő, hogy időnként akár nyaralás közben is megemlékezzünk a gyerekekkel valamiképpen Szent Istvánról, de ne a dekadens Nyugatot és a hódító iszlámot hibáztassuk, ha megfelelő konkrét saját emlékek és élmények híján az unokák számára augusztus huszadika már maximum az új kenyér és a drónshow ünnepét jelentené.

Lásd a kezdeteket: hogyan lett ebből az országból keresztény ország?

Sejthetjük, hogy ilyen törvények mellett messze nem mindenki azért sietett a latin nyelvű misére, mert a keblét feszítő élő hite hétről hétre hajtotta, hogy találkozzon Krisztussal. De elment, ott volt, és már bele is tette a maga kis építőkövét a keresztény kultúrába. Lehet, hogy lassanként személyesen őt is átformálta a rítus, lehet, hogy nem; de ha mást nem nyert vele, akkor is hetente egyszer békében elücsörgött egy kicsit egy közös erővel megteremtett keresztény kultúrkörnyezetben, egy fedél alatt barátaival és haragosaival egyaránt. Hol van ehhez képest az a kulturáltsági szint, amikor valaki vasárnap délelőtt pizsamában kommentelgeti ellenoldali ismeretleneknek, hogy „jó vergődést”? Vagy a harmadik parancsolat megszegése közben kéri számon másokon a nyolcadikat?

Ha abban az eleve meglehetősen egymásra utalt társadalomban Istvánnak fontos volt, hogy a falvak közösen templomokat emeljenek és a közösség apraja-nagyja minden vasárnap összegyűljön egy közös misén,

Ha akkoriban, amikor áram híján nem volt szokás éjszakába nyúlóan tevékenykedni és pótcselekvésekkel időt elütni, és utazáskor sem igen tett lehetővé a közlekedés tempója és a médiakínálat mást, mint a csöndes szemlélődést, a szent király társadalmilag hasznosnak tartotta, ha minden vasárnap megáll az élet, mindenki szusszan egyet és a lelkével foglalkozik, akkor 2025-ben nem lenne-e vajon már csak mentálhigiénés szempontból is minimum ugyanennyire kifizetődő, ha legalább a magukat kultúrkereszténynek tartók megszentelnék valamilyen módon a hetedik napot? Vagy első körben legalább az ünnepeket?

Már csak azért is, hiszen a „kultúra” szó a colo, colere igéből származik, ami ugye művelést jelent – ha nem ritka, hogy a gyakorló hívő nagyi unokája már csak kultúrkeresztény, akkor azért ne legyünk olyan biztosak abban, hogy a ma kultúrkeresztényének lemenői megmaradnak minimum kultúrkereszténynek, míg világ a világ. Különösen, ha közben a csapból is a relativizmus „erkölcse” ömlik rájuk.

Joggal állította idei tusványosi beszédében a miniszterelnök (talán Ratzinger nyomán is), hogy a kultúrkereszténység és a zérókereszténység közötti „átbillenési pont”, azaz amikortól kezdve „a kereszténység mint kultúra sem szolgál többé kód- vagy koordinátarendszerként, és egész egyszerűen kiszorul az országok életéből”, az a pillanat, amikor (a bibliai antropológián alapuló modellel szemben) törvényerőre emelik, hogy férfi férfival, nő nővel is házasodhat –

A „Budapest Pride” szervezőinek kutatása szerint e téren a magyar fiatalok továbbra is átlagon felüli mértékben konzervatívok, ugyanakkor az is látszik, hogy a „maguk módján vallásosak” messze nagyobb arányban értenek egyet az azonos neműek házasságával, mint a gyakorló hívők – ami arra utal, hogy a magukat kultúrkereszténynek vallók jelentős része csak „a maga módján” kultúrkeresztény; házasság-ügyben nem gondol érdemben mást, mint egy vallástalan.

„Meg tudjuk-e vetni a lábunkat ott, ahol vagyunk [ti. a kultúrkereszténységnél], vagy vissza tudunk-e kapaszkodni az élő hit megtartó erejének világába, ezekre a kérdésekre én nem tudom a választ. De azt tudom, hogy ez csak rajtunk múlik meg a fiatalokon, a gyerekeinken, akiket mi neveltünk” – hangzott el idén a miniszterelnök tusványosi beszédében. Néhány faluval arrébb és néhány héttel korábban, a csíksomlyói búcsú szentbeszédében kaptunk is ehhez némi iránymutatást, kezdve a Szent István intelmeire rímelő alapokkal:

Hogy se ők, se mi ne csupán kiüresedő kultúrkeresztények legyünk, hanem minél inkább, minél többen, legalább a törekvés szintjén „tiszták, hősök, szentek”. Hazánkat így mentsd meg!

Nyitókép: MTI/Lakatos Péter