Ilyen pedigrével valóságos „merjünk kicsik lenni”-hozzáállásnak hat, ha magunkra nézve a kultúrkereszténységet tekintjük az elérhető maximumnak.
Világos: a kultúrkereszténység messze jobb a semminél.
Sőt: átfogó keretrendszerként, a „relativizmus diktatúrájával” szembeni megtartó alapként kifejezetten üdvös és elengedhetetlen, nem is kérdés.
Mégis, mintha a magát kultúrkereszténynek vallót az egyén szintjén nem kevésszer átjárná valamiféle méltatlan középszerűség: bő ezeréves államot ünneplünk, amelyet a Szent Adalbert által pallérozott Szent István (Boldog Gizella férje, a Szent Gellért által tanított Szent Imre apja) alapított (a Szent Asztrik által hozott Szent Koronával a fején), és ahol Boldog Batthyány-Strattmann László, Boldog Salkaházi Sára és Boldog Brenner János kaliberű keresztények egész sora demonstrálta a XX. században is, miként lehet a megkeresztelt magyar ember bármilyen életállapotban és élethelyzetben „a föld sója” és „a világ világossága” –
ilyen pedigrével valóságos „merjünk kicsik lenni”-hozzáállásnak hat, ha magunkra nézve a kulturális kereszténységet a végállomásnak,
a tőlünk elvárható maximumnak, nem pedig valamiféle kiindulópontnak, támogató háttérnek, dobbantónak tekintjük. Ha – miközben határozottan valljuk, hogy fontos értékekről van szó, amelyeket nem szabad veszni hagyni – mi inkább csak „a magunk módján” vagyunk keresztények, nehogy ki kelljen lépnünk a komfortzónánkból. Ha felháborodunk és szégyenletes dekadenciát kiáltunk, amikor egy élelmiszerbolt szórólapjáról leretusálják a keresztet, de közben észre sem vesszük, milyen műgonddal próbáljuk eltávolítani a saját konkrét életünkből ugyanazt.
Hisz valahol mégiscsak az egyénen múlik a dolog, akár egészen apró kérdésekben is.
Ha valamelyik évben véletlenül pont minden katolikus azt mondaná magában, hogy hőség van, meg egyébként is tele más programokkal is a város, vagy egyszerűen most „nincs olyan hangulata”, úgyhogy kihagyja a Szent István-napi ünnepi misét és körmenetet, majd biztos mennek helyette mások, akkor bizony az ateisták okkal örömködnének, hogy ennyit a keresztény kultúráról.
Hogy lám, a hálaadó Szent Jobb-körmeneten üres a placc, míg a tűzijátékon megy a tolongás. És fordítva: ha vasárnap betévedt volna egy ismeretlen nálunk a minden korosztály képviselőivel zsúfolásig telt templomba, kifejezetten hátrahőkölhetett volna, hogy nocsak, ez itt mintha valami egészen élő, egészen működő, hovatovább egészen vonzó dolog lenne.
Nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy adott országban keresztény hagyomány és kultúra addig van igazán, amíg kellő számú keresztény nem „a maga módján” drukkol a háttérben, hanem odamegy és részt vállal.
Különös tekintettel a (kultúr)keresztény szülőkre – nincs azzal baj, ha augusztus huszadika az utolsó nagy balatoni csobbanás ideje, és senki nem írja elő, hogy időnként akár nyaralás közben is megemlékezzünk a gyerekekkel valamiképpen Szent Istvánról, de ne a dekadens Nyugatot és a hódító iszlámot hibáztassuk, ha megfelelő konkrét saját emlékek és élmények híján az unokák számára augusztus huszadika már maximum az új kenyér és a drónshow ünnepét jelentené.
Lásd a kezdeteket: hogyan lett ebből az országból keresztény ország?
Úgy, hogy István megparancsolta: a tűz őrzőinek kivételével azokat, akik nem mennek vasárnap misére, „verjék meg, és nyírják le”, aki pedig a templomban pusmog és másokat zavar, azt – az idősek kivételével – „mindenki szeme láttára kötözzék meg, s ostorozással és hajuk lenyírásával fenyítsék meg”
Sejthetjük, hogy ilyen törvények mellett messze nem mindenki azért sietett a latin nyelvű misére, mert a keblét feszítő élő hite hétről hétre hajtotta, hogy találkozzon Krisztussal. De elment, ott volt, és már bele is tette a maga kis építőkövét a keresztény kultúrába. Lehet, hogy lassanként személyesen őt is átformálta a rítus, lehet, hogy nem; de ha mást nem nyert vele, akkor is hetente egyszer békében elücsörgött egy kicsit egy közös erővel megteremtett keresztény kultúrkörnyezetben, egy fedél alatt barátaival és haragosaival egyaránt. Hol van ehhez képest az a kulturáltsági szint, amikor valaki vasárnap délelőtt pizsamában kommentelgeti ellenoldali ismeretleneknek, hogy „jó vergődést”? Vagy a harmadik parancsolat megszegése közben kéri számon másokon a nyolcadikat?
Ha abban az eleve meglehetősen egymásra utalt társadalomban Istvánnak fontos volt, hogy a falvak közösen templomokat emeljenek és a közösség apraja-nagyja minden vasárnap összegyűljön egy közös misén,
akkor mit gondoljunk, a mi individualizált világunkban nincs-e vajon legalább ugyanannyira létjogosultsága a kereszténység közösségi gyakorlásának?
Ha akkoriban, amikor áram híján nem volt szokás éjszakába nyúlóan tevékenykedni és pótcselekvésekkel időt elütni, és utazáskor sem igen tett lehetővé a közlekedés tempója és a médiakínálat mást, mint a csöndes szemlélődést, a szent király társadalmilag hasznosnak tartotta, ha minden vasárnap megáll az élet, mindenki szusszan egyet és a lelkével foglalkozik, akkor 2025-ben nem lenne-e vajon már csak mentálhigiénés szempontból is minimum ugyanennyire kifizetődő, ha legalább a magukat kultúrkereszténynek tartók megszentelnék valamilyen módon a hetedik napot? Vagy első körben legalább az ünnepeket?
Ezerévesen vagyunk már annyira érettek, hogy semmi szükség ne legyen ostorozásra vagy kopaszra nyírásra; a szabad akaratunkkal dönthetünk arról, hogy ápoljuk-e és továbbadjuk-e személyesen is legalább a kultúrkereszténységünket, vagy hagyjuk, hogy lassanként benője a parlagfű.
Már csak azért is, hiszen a „kultúra” szó a colo, colere igéből származik, ami ugye művelést jelent – ha nem ritka, hogy a gyakorló hívő nagyi unokája már csak kultúrkeresztény, akkor azért ne legyünk olyan biztosak abban, hogy a ma kultúrkeresztényének lemenői megmaradnak minimum kultúrkereszténynek, míg világ a világ. Különösen, ha közben a csapból is a relativizmus „erkölcse” ömlik rájuk.
Joggal állította idei tusványosi beszédében a miniszterelnök (talán Ratzinger nyomán is), hogy a kultúrkereszténység és a zérókereszténység közötti „átbillenési pont”, azaz amikortól kezdve „a kereszténység mint kultúra sem szolgál többé kód- vagy koordinátarendszerként, és egész egyszerűen kiszorul az országok életéből”, az a pillanat, amikor (a bibliai antropológián alapuló modellel szemben) törvényerőre emelik, hogy férfi férfival, nő nővel is házasodhat –
csakhogy ez például pont olyan kérdés, ahol az egyén ernyedt kultúrkereszténysége már egy-két generáción belül zérókereszténységbe torkollhat.
A „Budapest Pride” szervezőinek kutatása szerint e téren a magyar fiatalok továbbra is átlagon felüli mértékben konzervatívok, ugyanakkor az is látszik, hogy a „maguk módján vallásosak” messze nagyobb arányban értenek egyet az azonos neműek házasságával, mint a gyakorló hívők – ami arra utal, hogy a magukat kultúrkereszténynek vallók jelentős része csak „a maga módján” kultúrkeresztény; házasság-ügyben nem gondol érdemben mást, mint egy vallástalan.
„Meg tudjuk-e vetni a lábunkat ott, ahol vagyunk [ti. a kultúrkereszténységnél], vagy vissza tudunk-e kapaszkodni az élő hit megtartó erejének világába, ezekre a kérdésekre én nem tudom a választ. De azt tudom, hogy ez csak rajtunk múlik meg a fiatalokon, a gyerekeinken, akiket mi neveltünk” – hangzott el idén a miniszterelnök tusványosi beszédében. Néhány faluval arrébb és néhány héttel korábban, a csíksomlyói búcsú szentbeszédében kaptunk is ehhez némi iránymutatást, kezdve a Szent István intelmeire rímelő alapokkal:
„Gyermekeiteket ne küldjétek a templomba, hanem együtt menjetek. Az imát nem magyarázni kell, hanem imádkozni. (…) Tanítsátok meg gyermekeiteket imára kulcsolt kézzel élni”.
Hogy se ők, se mi ne csupán kiüresedő kultúrkeresztények legyünk, hanem minél inkább, minél többen, legalább a törekvés szintjén „tiszták, hősök, szentek”. Hazánkat így mentsd meg!
Nyitókép: MTI/Lakatos Péter
Döbbenet, a miniszterelnök tendenciákról és földrajzi bontásról beszél! Pedig mennyivel előremutatóbb kiposztolni egy fél füllel hallott téves adatot és szörnyülködni rajta egy sort. Francesca Rivafinoli írása.
Ma együttesen emlékezünk mindazokra a névtelen és ismert szentekre és boldogokra, akik magyar földön éltek – és hősies fokon gyakorolva az erényeket, tanúságot tettek Jézus Krisztusról. Vágvölgyi Gergely írása.
Döbbenetes érdekességet mutattak be Amerigo Vespucciról.
Fiatalok beszélgettek a kereszténységről, közösségükről, Európa jövőjéről.
Egek, a magyar miniszterelnök firkál! Csakúgy, mint Churchill, Eisenhower vagy Bill Gates tette. Francesca Rivafinoli írása.
Márton a legnépszerűbb szentek egyike, némely számítások szerint az ő tiszteletére szentelték világszerte a legtöbb templomot. Na de miért eszünk az emléknapján libát? Vágvölgyi Gergely írása.
Az autóban utazó hat fiatal közül egy 18 éves lány élte túl a balesetet, de ő is súlyos sérüléseket szenvedett.
A tavaly megszavazott migrációs paktum szerint Magyarországnak egy 30 ezer illegális bevándorlót befogadó tábort kellett volna építenie.
