Haszontalan matekórákat minden kamasz bölcsészjelöltnek! – válasz Kohán Mátyásnak

(Nyitókép: Iris van den Broek / ANP MAG / ANP via AFP)

Mindig üdítő az olyan pillanat, amikor a kínosan színvonaltalan Puzsér-szappanopera két epizódja között és/vagy egy elitcsaládból származó negyvenes EP-képviselő/pártelnök „bibibá, bubúú, az én irodám a tizenkettedik emeleten van, míg a fideszeseké csak a harmadikon” tartalmú épületes megnyilatkozása mellett gondolatébresztő tartalomba fut bele az ember – mint amilyen az a felvetés, hogy

Amin aztán addig morfondíroztam, amíg megfogalmazódott bennem a tán az eredetinél is merészebb tézis: mostanság kellene csak igazán megóvni a gimnazistát attól, hogy minél fókuszáltabban azt tanulhassa, amire igazán késztetést érez.

Nézzünk egy példát. Noha az utolsó mohikánok egyikeként okostelefonom nincs,

Azaz: ahelyett, hogy tősgyökeres budapesti létemre a körtelevélbolhával ismerkednék Bozsik gazda rovatában, katolikusként valamely vidéki evangélikus közösségbe nyernék betekintést a vallási félórában, vagy a Rádiószínház tolmácsolásában Jókai egy számomra teljesen ismeretlen regényéből kapnék ízelítőt, satöbbi (mikor épp mi van műsoron a rádióban), inkább egy általam célzottan választott vagy az algoritmus által elémtolt beszélgetést hallgatok. Az érdeklődési köreimnek megfelelőt, kvázi. Ilyen-olyan budapesti politológusokat, jóféle katolikus tartalmakat, magamfajta európai konzervatívokat.

A múltkor a változatosság kedvéért rákerestem egy börzsönyös kisfilmre, azóta a csapból is a Börzsöny folyik. Míg a rádió hajnalban a Rábaközbe visz el, délelőtt meg már a Viharsarokba, az algoritmusnak eszébe nem jut, hogy lassacskán megkínáljon egy kis Cserháttal vagy némi Pilissel. Nyílegyenes út ez a beszűküléshez és a tájékozatlansághoz – állapítottam meg, majd vissza is kapcsoltam a konyhában a rádiót, amely

Engem, a bölcsészt. Simán kinézte belőlem, hogy az n-sokaság irányába még tágíthatja egy kicsit a látókörömet, bírni fogom. Hogy a szó szoros értelmében menni fog ez a dimenzióugrás.

A maga haszontalannak tűnő információival nem épp attól válik-e hasznossá ez az eklektikus, biológiával, irodalommal és matematikával tűzdelt műsorfolyam, hogy egy kis időre kimozdít a lejátszási listák szellemi kényelméből? Az persze nyilvánvaló, hogy egy unalmasan felolvasott kvantummechanika-előadásról átkapcsolnék – de nem azért, mert kvantummechanika, hanem mert unalmasan olvassák fel.

Letűnt a kor, amelyben még fizikailag fellapoztuk az Országh Lászlót vagy a Halász Elődöt, ha angol vagy német szövegünkben ismeretlen szóra bukkantunk – a megfelelő szócikk hosszas keresése közben pedig óhatatlanul ráleltünk a fél szócsaládra (tudat alatt szép lassan elsajátítva az adott nyelv szóképzési szabályait), valamint szembesültünk az összes különböző jelentéssel, amelyek közül aztán a saját kis logikánk segítségével kiválasztottuk az épp megfelelőt.

A nyelvtanár számára remek agytorna ilyenkor visszafejteni, hogy mit is akart lefordítani a költő és miért is dobta az app azt, amit; de a cél mégiscsak az lenne, hogy a diák tanuljon meg elnavigálni a számos különböző jelentés között. Ahhoz viszont látnia kell a többit is.

Ha már navigálás. Megkockáztatom:

– a mindennapos tájékozódáskor jó esetben az 5-6 hüvelykes mobilkijelzőre ráférő szelvényt látja belőlük, de leginkább azt se, csak a GPS rendületlenül előrefelé mutató nyilát. Simán elég lehet ez a boldoguláshoz, nem tagadom (bár az Alpokban sajnálatosan nő azon halálos áldozatok száma, akik papíralapú térkép és iránytű nélkül indultak neki a hegyeknek, mert majd a mobil megoldja),

Szerencsés esetben persze az efféle alapismeretek már általános iskolában elsajátíthatók; tény azonban, hogy ez messze nem mindig sikerül (főleg, ha az általános iskola évekig a kisgyermekkori mobilozásból eredő lemaradások pótlásával van elfoglalva).

Budai gimnazisták réme vagyok azzal, hogy amikor a nyelvórán előkerül például Bécs neve, kinyitom a világatlaszt egy megfelelő oldalon, és

Félelmetes elveszettségeknek lehet tanúja ilyenkor az ember – apró részletek megvannak, a ragozás egész ügyesen megy, a szótanuló alkalmazásban csak úgy gyűlnek a pontok, a nagykép viszont tökéletesen hiányzik. Németórán földrajzzal előhozakodni, hát milyen gonoszság az? Nyelvvizsgázni akarok én, nem geográfusnak menni!

Amikor aztán jön az a nyelvvizsgafeladat, hogy egy grafikon alapján írjon pár sort az adott társadalmi jelenségről, érkezik a következő pánik (nemcsak magyarországi, hanem Nyugat-Európában élő diákoknál is):

Gyanús tehát, hogy az irány, amerre ebben az okostelefonos, apróképernyős korban érdemes lenne gimnáziumi szinten elmozdulni, épp az okostelefon által nem biztosított kizoomolás: a tantárgyak közötti szelektálás helyett a minél több területen átívelő, mégoly felszínes rálátás és összefüggés-keresés, a szellemi komfortzónából való rendszeres kimozdulás.

– csak alakuljon ki a fejében valamiféle összkép és mozgassa át minél több irányból az agyát, mielőtt átadná magát az algoritmusoknak.

Ha pedig valamely tanóra mégis teljességgel haszontalannak tűnne, az idő megfelelő hasznosításához szerencsére semmiféle mobilkészülékre nincs szükség: kevés hasznosabb és hiánypótlóbb tevékenysége van egy XXI. századi kamasznak, mint hogy fogja magát, és kreativitásserkentő, valamint rezilienciaerősítő jelleggel üresen nézzen ki a fejéből offline.