Világnézeti harc az amerikai nagypolitikában

Mikor e sorokat olvassák, már csak pár nap van hátra az Egyesült Államokban a választás napjáig. A „marxista” jelző nagyon sokáig szitokszónak számított az amerikai politikában. Még ma is az, annak ellenére, hogy a kulturális marxizmus jelentős mértékben beépült a tengerentúli társadalom szövetébe, az irányzat követői az országos politikában inkább véka alá rejtenék ideológiájuk természetét. A független – de eddig kétszer a Demokrata Párt elnökjelöltségéért ringbe szálló – vermonti szenátor, Bernie Sanders mellett csak kevesen merik kitűzni a „demokratikus szocializmus” zászlaját. Joe Biden, a demokraták elnökjelöltje, aki 47 éves washingtoni karrierje során kezdetben a liberalizmus, majd a neoliberalizmus hívei közé tartozott, semmiképpen sem marxista. Jelenti-e mindez azt, hogy idén még nem kell tartani egy szélsőbaloldali fordulattól az amerikai nagypolitikában? Sorozatunk befejező részében erre a kérdésre keressük a választ.

Az Egyesült Államok majd’ negyed évezredes történelmében természetesen nem ritkán volt feszült a viszony a különböző politikai táborok és ideológiai irányzatok között. Azonban a teljes 20. században és a 21. század elején is, egészen a 2016-os elnökválasztásig, a Republikánus és a Demokrata Párt között a világnézeti ellentmondás lényegesen kisebb volt, mint azt politikai csatározásaikból gondolnánk, és elenyészett a mai feszültségekhez képest. A múlt században mindkét tábor a tág értelemben vett liberalizmus által szabott ideológiai keretrendszeren belül maradt, és a legfontosabb ellentét abban a kérdésben jelentkezett, hogy mennyire szólhat bele az állam a gazdasági folyamatokba. A Republikánus Párt az alacsonyabb adók és kisebb államszervezet talaján állt, míg a demokraták a magasabb adók mellett egy gondoskodóbb állam képét vetítették választóik elé.

A hidegháborúban aratott győzelem után a politikai harc a két tábor között fokozódott ugyan, de paradox módon ez a világnézeti különbségek majdnem teljes eltűnésével párosult. Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama, mindhárman neoliberális, globalista politikát folytattak. Igaz ez még akkor is, ha Bill Clinton már élt az identitáspolitizálás eszközével, Bush társadalompolitikájában voltak konzervatív jegyek és Obama szíve szerint sokkal baloldalibb kormányzást folytatott volna, ha a washingtoni elit engedi. Gondoljon csak a kedves olvasó a neveikhez fűződő botrányokra – egyiknek sem volt világnézeti vetülete. Ha a szerepvállalásuk közötti különbségeket keressük, lényegi eltérést csak a kommunikáció szintjén találunk: Barack Obama sokkal szívhez szólóbb beszédekben készítette elő a líbiai beavatkozást, mint tette azt Bush elnök Irak esetében.

Persze, mint eddigi cikkeinkből kiderült, a kritikai elméletek és a posztmodern filozófiák összefonódása, azaz a kulturális marxizmus mindeközben végig jelen volt az amerikai társdalomban. Azonban a nagypolitika helyett az oktatás, a kultúra és a joggyakorlás területeire fókuszált. Megjelent ugyan a helyi szintű politikában, és évszázadunk elejétől kezdve egyre több szélsőbaloldali politikus indult és nyert a nagyvárosok polgármester-választásain, de országos szinten kevés témában érvényesült a nyílt neomarxista hatás. Kivételként lehet említeni a keresztény utalások száműzését a közbeszédből („háború a karácsony ellen”), illetve az abortuszvitát. Összességében a neoliberálisoknak megfelelt az a hipertolerancia és szélsőséges politikai korrektség, amit a neomarxisták ráerőltettek az amerikai közbeszédre, a kulturális marxistáknak pedig jól jött az amerikai politikai elit által folytatott globalista politika. Nem csak azért, mert megkönnyítette a szélsőbaloldali ideológia terjedését, de azért is, mert a globalizmus a nemzetállamok lebontásával kecsegtetett. 

Így a neoliberális túlsúly kihívója nem a politikai baloldalról érkezett, hanem a jobboldalról, a Trump által képviselt világnézet formájában. Ezt az elemzők előszeretettel hívják „nemzeti populizmusnak”, és mi is használhatjuk ezt a kifejezést, de értenünk kell, mit is jelent pontosan. A „nemzeti” jelző az amerikai kontextusban annyit tesz, hogy az ország nemzeti érdekei elsőbbséget élveznek a politikai döntéshozatalban. A „populista” kitétel pedig igencsak különbözik a szó hétköznapi jelentésétől. Nem arról van szó, hogy a csillagokat is odaígéri egy politikus a választási versenyben, majd győzelme esetén fittyet hány az ígéreteire, hisz ez inkább a neoliberális politikusokra jellemző magatartás.

mely képviselőket választ magának, és ezeknél a választott vezetőknél van a politikai hatalom, nem pedig a szakértőknél és a technokratáknál. Pláne nem nemzetek fölötti szervezeteknél és civilnek mondott csoportoknál. Ez egy merőben konzervatív világnézet, mely összeegyeztethetetlen a neoliberalizmus „szakmaiságba” és „technokrata kormányzásba” vetett hitével, és azzal a gazdaságpolitikai meggyőződésével, mely a parttalan globalizációt látja megoldásnak minden bajra.

Az amerikai konzervatív ébredés vezető alakja Donald Trump. 2016-ban meglepetésgyőzelmet aratott afölött a Hillary Clinton fölött, aki a neoliberalizmus egyik élharcosa volt. Trump és a nemzeti populista irány győzelme túlzás nélkül sokkolta az amerikai politika világát, hiszen korábban még a Republikánus Párt is lényegét tekintve neoliberális volt. Az elmúlt négy évben komoly átrendeződés történt az amerikai pártpolitikában. A republikánus politikusok többsége, érzékelve a jobboldali szavazók kitörő lelkesedését, beálltak a sorba, és a Republikánus Párt ma már nemzeti populista párt.  A republikánus nagyágyúk egy része azonban nyíltan elfordult Trumptól és saját pártjától – gondoljunk az elhunyt John McCainre, vagy a utahi szenátorra, Mitt Romney-ra. 

A demokratáknál is jelentős átalakulások zajlottak, Hillary Clinton vereségével a neoliberalizmusba vetett hit a párton belül megrendült. Az a kevés demokrata politikus pedig, aki már 2016 előtt is a balszárnyhoz húzott, Bernie Sanders és Elizabeth Warren vezetésével egyre hangosabban kezdte követelni a kapitalizmustól való elfordulást. Ugyanakkor

és 2018-ban közülük többen is bekerültek az amerikai törvényhozásba, az identitáspolitikát középpontba helyező kampányuknak köszönhetően. Alexandria Ocasio-Cortez és a neve által fémjelzett „Csapat” (Squad – róluk itt írtunk bővebben) tagjai leplezetlenül beszélnek arról, hogy a különböző, fajuk, kulturális hátterük, vagy szexuális beállítottságuk miatt „elnyomott” csoportok „felszabadítása” megköveteli az amerikai politikai és társadalmi rendszer teljes átalakítását. A kapitalizmus támadása és az identitáspolitika együtt pedig azt jelenti, hogy a kulturális marxizmus megjelent a nagypolitikában. A gender-ideológia beemelése a demokrata platformba pedig semmilyen ellenállásba nem ütközött, lévén a szexuális kisebbségek jogaiért a neoliberálisok maguk is kiállnak.  

A 2020–as előválasztási kampány előtt úgy tűnt, hogy a neoliberálisok a Republikánus Párt után a Demokrata Párton belül is vereséget szenvedhetnek. Végül azonban nem ez történt. Joe Biden lett a demokraták jelöltje, miután legyőzte azt a Bernie Sanderst, akit az új szélsőbal támogatott. Biden Hillary Clintonhoz hasonlóan 47 éves washingtoni karrierje során végig a liberalizmus és a neoliberalizmus megrögzött híve volt. Az előválasztásokon aratott sikeréhez nagy szükség volt Nancy Pelosi demokrata házelnök hathatós segítségére, a „mérsékelt” demokrata jelöltek koordinált visszalépésére, és Elizabeth Warren „árulására” is. Az is Bidennek kedvezett, hogy a koronavírus-járvány jelentősen megzavarta az előválasztásokat. 

Miért támogatja a Demokrata Párt szélsőbaloldali szárnya Joe Bident, ha nem az ő jelöltjük? Nos, erre talán az a válasz, hogy Donald Trumpot lényegesen károsabbnak tartják, mint Bident. Talán az, hogy úgy érzik, hogy az idő nekik dolgozik, hisz Biden 77 éves, Pelosi pedig 79. De abban is bízhatnak, hogy a Biden-Harris párost a háttérből tudják irányítani. Mindenesetre a demokrata baloldal azért óvatos, amikor a Biden melletti kiállásról van szó, és a sorok között bárki kiolvashatja, hogy a „lekisebb rossz” elve mentén tesznek csak így. Hiszen, ha Joe Biden veszít, akkor a demokrata neoliberális „közép” pozíciója tarthatatlanná válik, ami végső soron az új marxistáknak kedvez.

Nem csupán az a kérdés tehát, hogy Donald Trump maradhat-e az elnök még négy évig, az is kérdés, hogy egyáltalán túléli-e ezt a választást az oly sokáig domináns neoliberális világnézet. Könnyen lehet, hogy Joe Biden veresége egyben ennek az ideológiának a végső vereségét jelentené. Ugyanakkor egy esetleges Biden-győzelem esetén is számítani kell arra, hogy

Sorozatunkat lezárandó, összegzésként álljon most itt egy pillanatfelvétel az amerikai társadalomról és az amerikai politikáról: a kulturális marxizmus mára olyannyira beágyazta magát a társadalomba, hogy elérkezettnek látja az időt arra, hogy nyíltan követelje az amerikai életmód gyökeres átalakítását. Akik ennek ellenállnak, azok elsősorban a vallásba és a saját nemzeti nagyságukba vetett hit talaján állnak. A liberális beállítottságúnak tűnő közép pedig fásultan szemléli a kialakult hideg polgárháborút. Eközben a politikában a neoliberális tábor a túlélésért küzd a nemzeti populista irány ellen, miközben az új szélsőbaloldal arra vár, hogy minden botlását kihasználja és végképp száműzze az amerikai politika világából. Mindez egy vészjósló jövőre utal az Egyesült Államok számára. A közelítő vihar első dörgéseit már halljuk, és az első villámok be is csaptak, de sajnos mindez csak a kezdet. 

Sorozatunk korábbi részei:
9. rész: A Black Lives Matter és a kultúrális marxizmus
8. rész: Hogyan támadja a kultúrális marxizmus a gyerekeket?
7. rész: Marxizmus, feminizmus és az LMBTQ-lobbi
6. rész: Törvény és rend?
5. rész: Az identitáspolitika mint marketingstratégia
4. rész: Ördögi szövetség: a tech óriások és a kulturális marxizmus
3. rész: Az újságírás és a kulturális marxizmus
2. rész: Az egyetemek megszállása
1. rész: A kritikai elméletek és a kulturális marxizmus