Törvény és rend?

„LAW AND ORDER” – Donald Trump amerikai elnök régóta hangoztatja, hogy az USA-ban törvényre és rendre van szükség, a George Floyd halála után kitört erőszakos tüntetéshullám kezdete óta pedig egyre többször tette meg ezt a felhívást. Úgy gondolom, hogy a mindennapi életüket felforgató zavargások miatt felháborodott állampolgároknál, akik reményeim szerint a csendes, de józan többséget teszik ki az amerikai társadalomnak, rezonál ez a követelés. Sajnos azonban az USA jogász társadalmának progresszív része éppen ennek a felhívásnak a gyakorlati megvalósulása ellen tevékenykedik a „társadalmi igazságosság” (social justice) eszméjének nevében. Természetesen a világon mindenki szeretne igazságos társadalomban élni, azonban a „haladóknál” ez sokkal inkább az emberi jogi fundamentalizmus jegyében az „elnyomottak” felszabadításának harcáról szól, mindennel szemben, amit a józan ész diktál. A cikksorozat ezen részében bemutatjuk, hogyan vonták magukhoz az USA-ban a bírók és az ügyészek egyes területeken a jogalkotást. 

Demokráciában a hatalom forrása a nép, mely a legtöbb esetben (népszavazás kivételével) közvetett úton gyakorolja a hatalmat, választott képviselők útján. A legitimációt elnyert törvényhozók a szuverenitás legfőbb letéteményesei, akik felhatalmazást nyernek a társadalom működésének alapjául szolgáló normák alkotására. Ideális esetben tehát a választott képviselők hozzák meg a jogszabályokat helyi, országos, vagy ahogyan az USA-ban is, szövetségi szinten. A gyakorlatban azonban azt láthatjuk, hogy gyakran társadalmilag fontos, politikai kérdésekben a végső szót mégsem a közvetlen demokratikus legitimációval rendelkező törvényhozás mondja ki, hanem olyan bírói fórumok, melynek tagjait nem a nép választotta meg, hanem valamely kinevezési eljárás során kapták megbízatásukat. Elmondható tehát, hogy bizonyos mértékű, közvetett legitimációja van a bíróságoknak, azonban a legfőbb problémát az jelenti, hogy nem elszámoltathatóak azokért a döntéseikért, melyek bírói jogfejlesztésnek tekinthetőek valódi jogértelmezés helyett. Ezt a jelenséget hívjuk a döntéshozatal kiszervezésének.

Kiváló példa erre az, ahogyan az USA-ban szövetségi szinten bevezették az azonos neműek házasságát 2015-ben. Ugyanis nem az állampolgárok szavaztak róla népszavazáson, illetve nem a Kongresszus döntött róla, hanem a Legfelső Bíróság (Supreme Court) döntése nyomán vált lehetővé a homoszexuálisok házasságkötése. Arra hivatkoztak, hogy az Alkotmány Tizennegyedik Kiegészítése értelmében az azonos nemű pároknak alkotmányos joga a házasságkötés attól függetlenül, hogy az egyes államokban milyen szabályozás van érvényben: mindenhol engedélyezni kell és el kell ismerni a más államban kötött frigyet is. 
A Bíróság döntéséhez csatolt ellenvéleményében Antonin Scalia konzervatív bíró figyelmeztetett: a homoszexuális házasság legalizálásának módja fenyegetést jelent az amerikai demokráciára nézve, azt bírósági puccsnak nevezte. Scalia szerint a Legfelső Bíróság olyan szabadságot hozott létre, amit nem említ az alkotmánykiegészítés, ugyanis amikor azt 1868-ban ratifikálták, nem volt kétséges, hogy a házasság egy férfi és egy nő között jön létre, ez tehát kiterjesztő jogértelmezésnek minősül.

A Legfelső Bíróság tagjait nem a nép választja, a kilenc tag véleménye nem reprezentatív az amerikai társadalomban. A Bíróság elnöke, John G. Roberts főbíró arra is rámutatott különvéleményében, hogy a közéletben hosszú ideje folyt a vita a homoszexuális házasságról, de a társadalmi párbeszédet elfojtotta a bíróság véleménye, rákényszerítve öt bíró véleményét az USA népére (a döntést ugyanis 5-4 arányban fogadták el). Teljesen más, ha egy ilyen mérvű változás az állampolgárok akaratából megy végbe, vagy közvetlenül, népszavazás útján, vagy választott képviselőik révén. A politikát tehát a döntést megszavazó bírók eljogiasították, kivonták a kérdést a közélet köréből tágan vett jogértelmezésükkel. Mindebből világosan megérthető, miért kardoskodik a Demokrata Párt az ellen, hogy Donald Trump új főbírót jelöljön a Ruth Bader Ginsburg halálával megüresedett helyre a Legfelső Bíróság testületébe. Az elnök ennek ellenére bejelentette, hogy Amy Coney Barrett bírónőt javasolja új tagnak, aki konzervatív nézeteket vall.  A demokraták pedig rettegnek attól, hogy az átpolitizált testület konzervatív irányba billenjen, hiszen egy fontos eszközüket veszítenék el, melyben még akkor is bízhattak, ha a választásokat elveszítették. 

Akkor sem maradnak azonban teljesen fegyvertelenül a demokraták, ha a Szenátus bizalmat szavaz Amy Coney Barrettnek: még mindig bízhatnak az ügyészekben és kerületi ügyészekben, akik helyi szinten tudják befolyásolni az igazságszolgáltatás rendszerét. A Demokrata Párt abban érdekelt, hogy minél progresszívebb nézeteket valló jogászok foglalják el az ügyészségeket országszerte, hogy rajtuk keresztül megreformálják a büntető igazságszolgáltatást. Az USA-ban ezen tisztségek betöltésére közvetlen választással kerül sor, a jelöltek ugyanúgy kampányolnak, mint a politikusok. A demokraták pedig nem sajnálják a pénzt a kampányukra, különösen, hogy bizonyítékokkal alátámasztható, hogy a milliárdos spekuláns, Soros György is szívesen beszáll a progresszív jelöltek győzelméért folytatott győzelembe pár ezer dollárral. Az általuk támogatott jelöltek általában ellenzik a halálbüntetést, dekriminalizáció útján csökkenteni akarják a bebörtönzések arányát és igazságtalannak tartják a magas, készpénzben leteendő óvadékot. 

A reform útja tehát minél több ügyészi és kerületi ügyészi mandátum elnyerése a demokrata jelölteknek, hiszen így belülről tudják megváltoztatni a rendszert, a törvényhozás megkerülésével. Ugyanis az ügyészek döntik el, hogy milyen bűncselekmények elkövetése esetében emelnek vádat, senki sem utasíthatja őket, ha úgy döntenek, hogy nem teszik. Ezt felismerve a baloldali „társadalmi igazságosság” harcosai felismerték, hogy a társadalom átalakításának leghatékonyabb eszköze az ügyészség „foglyul ejtése” és felhasználása saját céljaik érdekében. Olyan átalakításról van tehát szó, amit nem a jog, a józan ész, organikus fejlődés vagy kutatások igazolnak, hanem kulturális marxista narratívák. Az amerikai baloldal szerint ugyanis a büntető igazságszolgáltatás rendszere és a bűnüldöző szervek a – Gramsci fogalmával élve - „felépítmény” (superstructure) részei, és amelyek megtestesítik az USA-t teljesen átható rasszizmust, xenofóbiát és az elnyomás más formáit. 

A massachusettsi Suffolk megye kerületi ügyésze, Rachel Rollins közelről ismeri az igazságszolgáltatást, nemcsak azért, mert jogász, hanem mert két testvére is börtönben van. A hölgy hivatalba lépésének napján feljegyzést küldött az irányítása alá tartozó 300 ügyésznek 15 olyan bűncselekményről, amelyek esetében nem emelhetnek vádat, például birtokháborítás, bolti lopás, marihuána birtoklás és 250 dollárt meg nem haladó értékű lopás esetén. A bűnüldöző szervek erre a lépésre felháborodással reagáltak, és figyelmeztettek, hogy a bűnözéssel szembeni megengedő magatartás káoszhoz vezet, és veszélyezteti a rendőröket is. Portland nemrégen megválasztott ügyésze a május óta tartó erőszakos zavargások során letartóztatott „tüntetőkkel” szemben tagadta meg a vádemelést, arra hivatkozva, hogy azok „mélységesen frusztráltak a társadalom szövetébe beivódott strukturális egyenlőtlenség miatt, és ez a frusztráció olyan szintre emelkedhet, hogy miatta megsértik a jogot”. Hiába nyilatkozta a helyi rendőrfőnök, hogy a bűnelkövetés nem egyenlő a tüntetéssel, a demokraták és ügyészeik a fülük botját sem mozdítják. Folytatják a bűnügyi igazságszolgáltatás „reformját”.