Hogyan támadja a kulturális marxizmus a gyerekeket?

Sorozatunk talán legszomorúbb fejezetéhez érkezve megvizsgáljuk, miképp forgatja fel a kulturális marxizmus a gyermekek ártatlan világát. A kritikai elméletek és a posztmodern összefonódásának végső célja a kapitalizmuson alapuló polgári demokratikus rend megdöntése. Sajnos kézenfekvő, hogy ennek egyik leghatásosabb módja az, ha elérik, hogy a most az iskolapadokat koptató gyermekek olyan állampolgárokká cseperedjenek, akik idegennek és igazságtalannak érzik a hagyományos társadalmi berendezkedést. Ennek érdekében a neomarxisták már a legfiatalabb gyerek lelkében is igyekeznek elhinteni az identitáspolitika és a gender-ideológia magvait – láthatjuk ezt a nemrég hazánkban megjelent, mesekönyvnek álcázott LMBTQ propaganda-kiadvány példáján. Ezzel párhuzamosan igyekeznek elvágni minden olyan szálat, mely a fiatalokat hazájuk történelmi lelkiismeretéhez kötné.

Különösen áldatlan állapotok uralkodnak az Egyesült Államokban, ahol a társadalmi feszültségek mára nyílt erőszakba torkollottak, és az amerikai történelem egyik legfelfokozottabb hangulatú elnökválasztása zajlik. Sorozatunk első cikkében megvizsgáltuk, miként tört utat magának a kulturális marxizmus az amerikai felsőoktatásban. Annak a folyamatnak elkerülhetetlen következményeként ma ez az ideológia már dominánssá vált az oktatás alsóbb szintjein is. A mai amerikai tanárok és óvodai, bölcsödei dolgozók mindegyike úgy került ki az egyetemekről, hogy temérdek kritikai elméletekre alapuló tárgyból kellett vizsgázniuk – nem meglepő, hogy többségük tudatát megfertőzte ez a kártékony ideológia. Egyedül kritikai pedagógia szakon több, mint 200 mesterképzés zajlik jelenleg is a tengerentúli egyetemeken. A tanárképzés során a diákok kötelező olvasmányként találkoznak Robin DiAngelo White Fragility (A fehérek törékenysége) című könyvével (melyről a Mandiner itt és itt írt). Ebben a szerző - aki „szakértelmét” arra a húsz évnyi tapasztalatra alapozza, amit „sokszínűségi” érzékenyítési tréningek szervezése során szerzett – többek között azt állítja, hogy a rasszizmus és fehér felsőbbrendűségi érzés már hároméves fehér gyermekeknél is kimutatható. 

Az egyik cél az, hogy a gyermekek önazonosságát úgy formálják, hogy azok idejekorán elhelyezzék önmagukat valamely „elnyomott” identitáscsoportban, felismerjék helyüket a csoporton belül és azonosítsák azokat is, akik „elnyomják” őket. Kézenfekvő ehhez a gyermekek etnikai hovatartozását felhasználni, éppen ezért a sorozatunkban már többször említett kritikai rasszelméletet igyekeznek az általános iskolai tanterv részévé tenni. Ennek alapgondolata az, hogy az amerikai társdalom „a fehérek felsőbbrendűségére épül” és ebben a rendszerben minden fehér akarva, vagy akaratlanul résztvevő és cinkostárs. Egy másik megoldás arra, hogy gyermekekben létrehívják az „elnyomott” kisebbségek iránti szolidaritást, nem más, mint a különböző szexuális kisebbségek iránti érzékenyítés. Teljesen bevett dolog, hogy középkorú férfiak nőnek öltözve „mesedélutánokat” tartsanak óvodás kisgyerekeknek a genderfluiditásról – ami az a posztmodern elképzelés, mely szerint a nem pusztán társadalmi képződmény és szabadon megváltoztatható, sőt váltogatható. Az Egyesült Államokban a pedagógusoknak azt tanítják, – és ezt többségük el is hiszi – hogy a gyermekeknek nincs kialakult nemük. Nincsenek tehát kisfiúk és kislányok, csak gyermekek, akik még nem is tudhatják magukról, hogy kicsodák. Mindezzel nem pusztán újabb „elnyomott” kisebbségek illúzióját keltik a kicsikben, de olyan traumát is okozhatnak nekik, amivel egész fejlődésüket is hátrányosan befolyásolják.

Az is világos, hogy az olyan gyerekektől, akik elé transzvesztitákat állítanak pozitív, vagy követendő példaként, aligha várhatjuk el, hogy felnőttként magukra öltsék a hagyományos férfi és női szerepeket. Ez természetesen egy támadás a hagyományos családmodell ellen is. Mint ahogy sok családon belül is súrlódáshoz vezetnek a gyermekek ilyen óvodai és iskolai tapasztalatai, hiszen nehezen fogják megérteni, miért viselkedik édesanya nőként és apu férfiként, ha egyszer az iskola szerint nem ez a normális. Már mindez súlyos beavatkozást jelent a gyermekek egészséges fejlődésébe, de sajnos ennél ma már szörnyűbb dolgok is történnek. Kanadában például, ami pár lépéssel az USA „előtt jár”, egy bíróság úgy döntött, hogy egy 15 éves lány édesapja nem akadályozhatja meg azt, hogy gyermekén „nemváltoztató” beavatkozást hajtsanak végre. A taláros testület még attól is eltiltotta, hogy megpróbálja meggyőzni lányát arról, hogy önként tegyen le az életre szóló beavatkozásról – a bíróság szerint ez családon belüli erőszak lenne. És ez nem egyedi eset. Az egyik kaliforniai tanárszakszervezet már ma amellett lobbizik, hogy az iskolák szülői jóváhagyás nélkül is hormonkezelésben részesíthessék a 12 évesnél idősebb kisdiákokat.

A kulturális marxizmus céljainak eléréshez arra is szükség van, hogy a felnövekvő új generációt elszigeteljék saját hazája történelmi hagyományaitól, a nemzeti lelkiismerettől. Ennek egyik módja egész egyszerűen a silányabb minőségű történelemoktatás. És valóban, a 18-39 éves amerikaiak 60 százaléka ma már azt sem tudja, ki ellen harcolt hazájuk a második világháborúban. De persze, ami megmaradt az iskolai történelemből, azt is érdemes elferdíteni és az új marxizmus szolgálatába állítani. Ezt a célt szolgálja a The New York Times által indított „1619 project”. A projekt lényege az amerikai történelem újragondolása. Az értelmezés szerint az Egyesült Államok történelme 1619-ben indult, amikor megérkeztek az első fekete rabszolgák Afrikából. A függetlenségi háborút Nagy-Britannia ellen másfél évszázaddal később azért vívták a fehér telepesek, mert a britek el akarták törölni a rabszolgatartást. Az egész amerikai civilizáció a feketék vérén és verítékén épült fel. Az amerikai történelem egésze tehát nem más, mint az elnyomás és kizsákmányolás története. Ha az idősebb olvasókban felsejlik, mit tanultak az USA történelméről a kommunista rendszerben, akkor ez nem véletlen.

A cél egyértelmű: a következő amerikai generáció túlnyomó többsége úgy nőjön fel, hogy már egészen korai kortól abban a hitben szocializálódjon, hogy az Egyesült Államok múltja bűnös, politikai rendszere – a képviseletre épülő polgári demokrácia, gazdasági berendezkedése – a szabad versenyre és egyéni teljesítményre épülő kapitalizmus, és egész társadalmi felépítménye rossz és erkölcstelen. Gyermek és család legyen a talpán, aki tud ezzel az árral szemben úszni. És ha sikerül is, a felnőtté váló, gondolkodni tudó, hazáját szerető fiatal elenyésző kisebbségben fogja magát találni.