A strukturális rasszizmus nyomában: mítosz vagy valóság?

Strukturális, intézményes, avagy szisztematikus rasszizmus – lényegében ezzel mentegeti a progresszív baloldal az Amerikában randalírozó és fosztogató antifa-csőcseléket. A magyarázat szerint George Floydnak a rendőrséget átható intézményes rasszizmus miatt kellett meghalnia, a feketéket pedig folyamatosan hátráltatja az egész amerikai társadalmat átható strukturális rasszizmus. 

Az ENSZ-ben több afrikai ország is lobbizott azért, hogy az Emberi Jogi Tanács vizsgálja ki az Egyesült Államokban és más országokban is tapasztalható „szisztematikus rasszizmust” és rendőri erőszakot.

amely szörnyű helyzetben tartja a feketéket, szinte áthatolhatatlan akadályt képezve számukra, továbbá Amerikában kibírhatatlanul nagyok az egyenlőtlenségek. 

Mindezt úgy, hogy Donald Trump elnöksége alatt, a koronavírus-járvány előtt 5 százalékra csökkent a feketék munkanélküliségi rátája, ami a valaha volt legalacsonyabb arány; a feketék szegénységi mutatója pedig 21 százalékra csökkent, ami úgyszintén történelmi siker.

2019-ben az amerikaiak 45 százaléka úgy gondolta, még bőven van mit tenni a faji különbségek terén, 39 százalék gondolta úgy, hogy a helyzet éppen jó, és 15 százalék látta úgy, hogy Amerika túl messze ment. Ugyancsak rossznak látja a többség a „fajok közötti” kapcsolatokat. Az amerikaiak 60 százaléka gondolja úgy, hogy az egykori rabszolgaság még ma is hatással van a feketék helyzetére, és mind a feketék, mind a fehérek többsége szerint kevésbé fair módon kezeli az igazságszolgáltatás és a rendőrség a feketéket.

Függetlenül attól, hogy mindez igaz-e, vajon van-e rendszerszintű rasszizmus egy országban, ahol ilyen fokú a társadalmi tudatosság és problémaérzékenység?

Vajon igazak-e a strukturális rasszizmusról szóló progresszív szólamok, vagy inkább baloldali mítoszról beszélhetünk? Avagy: mit tett Amerika a feketékért a déli szegregáció vége, a hatvanas évek óta? 

Amiről szó lesz:

- strukturális rasszizmus egykor: rabszolgaság és szegregáció;
- a rendőrségnél nincs rendszerszintű rasszizmus;
- a baloldal mai szólamai a hatvanas évek óta divatban vannak;
- Amerika a hatvanas évek óta rengeteget invesztált a szegényekbe, köztük a feketékbe;
- a feketél helyzete a hatvanas évek közepéig folyamatosan javult; utána viszont romlott;
- mindez nagyrészt a jóléti transzfereknek és a követelmények, büntetések enyhítésének köszönhető;
- köszönhető az áldozati kultúrának is, ami a rendszert szidja az egyéni erőfeszítések támogatása helyett;
- valamint a Demokrata Párt függési politikájának;
- a baloldal a problémákat mégis igyekszik a rasszizmus egyre nehezebben kimutatható fajtáinak betudni.
 

Rendőrségi rasszizmus: nem létezik

A rendőrséggel kapcsolatos statisztikák egyértelműen cáfolják, hogy a testületet áthatná a rasszizmus. Heather Mac Donald és mások kutatásaiból egyértelmű, hogy a Black Lives Matter pofonegyszerű csúsztatással igyekszik igazolni állítását: azt hangoztatja, hogy a rendőrök nem népességarányosan lépnek fel a feketék ellen, és arányuknál jóval többen vannak börtönben a feketék. Ez azért csúsztatás, mert ennek nem az állítólagos rendőrségi rasszizmus az oka, hanem az, hogy a feketék körében valóban ennyivel magasabb a bűnelkövetés aránya.

A 328 millió lakosú Egyesült Államok lakosságának 76,5 százaléka fehér, 13,4 százaléka fekete és számos más kisebb arányt képviselő csoport lakja még. Az, hogy a feketék körében sokkal magasabb a bűnözés aránya, nyilvánvalóan elsősorban a szegény környékeken, azt jelenti, hogy

A többiek normális, törvénytisztelő állampolgárok. A feketék közül sokan laknak gettókban és szegény környéken, nagyobb arányban, mint a fehérek, de a többségük nem. Ugyanaz aránybéli különbségek nagyok, de a népességen belül mind a fehérek, mind a feketék esetében egy apró kisebbségről beszélünk. Ráadásul mivel Amerika lakosságának többségét a fehérek adják, ezért számszerűleg a legtöbb probléma több fehéret érint, mint feketét. Érdekesség, hogy a bebörtönzött feketék száma 2006 óta harmadával csökkent, s ezzel csökkent a bebörtönzött fehérek és feketék közti arány is.

A feketék körében tapasztalható, viszonylag nagyarányú szegénységnek további oka a feketék nagyvárosi urbanizációja. A kisebb településeken ugyanis nincsenek olyan problémák, mint a nagyvárosokban. A gettósodás nagyvárosi jelenség. A gettóbeli elvárások mások, mint a társadalmi normák, viszont igen nehéz kilépni a gettó világából, az ugyanis szociális halált jelent, mivel a gettóban felnőtt ember szűk környezete kirekeszti a normakövetővé váló egyéneket. Így pénzügyi és társadalmi ösztönzőkkel nem sokra megy a kormányzat. Mindehhez hozzájárul a rendőrséggel élesen szemben álló hiphopkultúra is.

Fontos tény az is: az abortusszal naponta több mint ezer fekete magzatot ölnek meg.

A feketéket elnyomó rasszizmus egykor

Kétségtelen, hogy a feketék az 1960-as évek közepéig, a polgárjogi mozgalom győzelméig erősen hátrányos helyzetben voltak az Egyesült Államokban.

1860-ban, a rabszolgaság virágzásakor az amerikai Délen négymillió rabszolga volt. Ők azonban a nyolcmillió déli fehér 4,9 százalékának voltak a tulajdonai, s ha ennek a 4,9 százaléknak a családtagjait is beszámoljuk, akkor a déli fehérek negyedének volt rabszolgája. A többieknek nem volt.

A rabszolgákat azonban valakik eladták: mégpedig a törzsfőnökök. 800 és 1700 között

Az amerikai Alkotmány, tehát a szövetségi állam létrehozásáról tárgyalásokon nagy ültetvényekkel rendelkező gyarmatok, Georgia, Észak- és Dél-Karolina nem volt hajlandó elfogadni a rabszolgaság azonnali betiltását, és jelezték, ha a kongresszus komolyan veszélyezteti a rabszolgaság intézményét, távoznak képviselőik a tárgyalásokról. Így született meg a háromötödös szabály által, amely szerint a rabszolgatartó államok rabszolgái a szavazáskor háromötöd részben számítanak bele a népességbe.

Ez a háromötödös szabály azonban megszűnt a rabszolgák felszabadításával és a polgárjogok (elvi) megadásával: 1865-ben szünteti meg a 13. alkotmánymódosítás a rabszolgaságot; az 1866-os, 14. alkotmánymódosítás kimondja, hogy aki az USA területén született, az automatikusan állampolgár (tehát az egykori rabszolgák állampolgárok), és megszünteti a háromötödös szabályt; az 1869-es 15. alkotmánymódosítás pedig megtiltja, hogy valakitől a választójogot fajra, bőrszínre vagy korábbi rabszolga állapotára való hivatkozással megtagadják. 

Ezt követően a déli szegregáció a 19. század végén teljesedik ki. Ennek alapelve a Legfelsőbb Bíróság által szentesített „separate but equal”, miszerint ha egyenlő minőségű szolgáltatásokat biztosítanak nekik, akkor el lehet rendelni, hogy a feketék és fehérek külön szolgáltatásokat kapjanak. Persze ez nem volt igaz, a feketéknek nyújtott szolgáltatások mindig rosszabb minőségűek voltak.

Kialakult a Jim Crow-rendszer, a szegregáció  Ez azt jelentette, hogy tulajdonképpen teljes mértékben elkülönítették a fehérek és feketék által látogatható helyeket és használható alkalmatosságokat: a tömegközlekedést, iskolákat, lakhatást, könyvtárakat, színházakat, később mozikat, kávéházakat és éttermeket, a közmosdókat, még az ivócsapokat is; külön orvosa, fogorvosa, fodrásza, kórháza, ügyvédje és papja volt fehéreknek és feketéknek. Betiltották a „fajközi” házasságot. (Ezek az ötletek a déli államok egyébként az északiaktól vették át, amelyekben a polgárháború előtt hasonló törvények voltak érvényben.)

A  feketék (és a szegény fehérek) szavazását kreatív módokon igyekeztek megakadályozni: szavazati adó, alkotmányértelmezési követelmények, az írni-olvasni tudás megkövetelése, adófizetés vagy tulajdoni cenzus, helyben lakási elvárások jelentek meg a déli tagállami törvényekben, és persze az erőszakkal való elrettentés is az eszköztárba tartozott. Ezek lényege a 14. és 15. alkotmánymódosítás megkerülése volt: elvben nem csak a feketékre vonatkoztak, hiszdn általános követelményeket fektettek le, és a törvényhozók azt sem bánták, ha mellékhatásként sok (számszerűleg a feketéknél több) fehér is a hatályuk alá esik. 

A déli államokon kívül azonban a huszadik században nem voltak ilyen megalázó szabályozások, ámbár máshol sem volt fényes a helyzet, például a feketék és fehérek külön környékeken laktak máshol is, és az informális szegregáció (azaz intézményes rasszizmus) északon is jelentős volt.  Mindenesetre

Másrészt Délen a feketék párhuzamos társadalmat építettek ki, saját értelmiséggel és üzleti elittel.

A polgárjogi mozgalom Washingtonban demonstrál

A strukturális rasszizmus megszűnése

De mindennek véget vetett a hatvanas években győzedelmeskedő polgárjogi mozgalom. Henry S. Truman elnök 1947-ben létrehozta a Polgárjogi Bizottságot. 1957-ben Eisenhower javaslatára a kongresszus megszavazta azt a Civil Rights Actot, amely létrehozta a Civil Rights Commissiont, és azzal együtt felhatalmazta az Igazságügyi Minisztériumot, hogy nyomozzon a szavazati jogok megsértése ügyében. 

1963 augusztusában kétszázezer ember menetelt Washingtonban a feketék diszkriminációja ellen, negyedük fehér volt. 

Lyndon B. Johnson elnöksége alatt, 1964-ben megszületett a Civil Rights Act, ami

a munkahelyeken, és betiltotta a szegregációt a közintézményekben, munkahelyeken, iskolákban. 1965-ben megszületett a Voting Rights Act, a szavazati törvény, amely betiltotta a kreatív szavazásellehetetlenítési technikákat. A Legfelsőbb Bíróság később kimondta, hogy a deszegregáció a gyakorlatban valódi integrációval kell járjon. 

Ezzel győzött a polgárjogi mozgalom. 

Ekkortól kezdve azonban egy fontos dilemma határozta meg az amerikai közéletet:

A formális egyenlőség, a Martin Luther King által preferált színvak társadalom önmagában még nem kompenzálta a feketéket. Részben erre voltak hivatottak a hatvanas években megjelenő jóléti intézkedések, amik elsősorban a szegény rétegek felemelését szolgálták, de ez egyben a feketék segítését is jelentette.

A polgárjogi törvényalkotásokat egyékbént az amerikaiak többsége támogatta (habár arról a mai napig vita van, hogy nem értelmezték-e túl tágan és konkrétan az egyenlőséget, mintha a munkahelyek és iskolák személyi állományának a társadalmi arányokat kellene leképeznie). 

Mit értek el a feketék?

1965-ben nem volt fekete politikus a szenátusban, és nem voltak fekete kormányzók sem. A képviselőháznak csak hat tagja volt fekete. 2019-ben a feketék képviselete sokkal erősebb – 52 képviselő fekete volt és kilenc fekete szenátor szolgált a szenátusban. Nemrég három államnak volt fekete kormányzója. A lényeg, hogy a feketéknek ma jelentős ereje van a politika minden szintjén – hívja fel a figyelmet Walter. E. Williams, a George Mason University fekete közgazdász professszora. Például régóta fekete a Konföderáció egykori fővárosának, Richmondnak a polgármestere.

Etta Willis, Mississippi fekete szülötte 1994-ben tért haza, 46, Kaliforniában töltött év után, s azt találta mondani: „már nincs az a rasszizmus itt, ami annak előtte volt”; sőt: „kevesebb rasszizmust tapasztaltam itt, mint San Franciscóban”. 

Ha Amerikának a DNS-ébe van kódolva a rasszizmus, akkor feltehető a kérdés: hogy lehet, hogy a fehér többségű Amerika megválasztotta, majd újraválasztotta Barack Obamát? Hogy lehet, hogy a déli államokban 1967-ig illegálisnak tartott fekete-fehér házasságok aránya 1 százalékról 15 százalékra nőtt? És hogy lehet, hogy

A baloldal ilyenkor előhozakodik azzal, hogy nem a nyílt rasszizmus a meghatározó, hanem a látens és a rendszerszintű rasszizmus; ám a fenti a kérdések még talányosabbak, ha a rasszizmus nem nyílt, hanem látens vagy épp rendszerszintű. És persze az is kérdés, hogy ha a rasszizmus Amerika DNS-ében van, akkor hogy sikerült módosítani az alkotmányt a feketék javára háromszor is az 1860-as években? Hogy sikerült meghozni a polgárjogi törvényeket száz évvel később? Hogy tudott azoknak érvényt szerezni a Legfelsőbb Bíróság? És miért segítik azóta fordított faji alapon a feketéket szociális intézkedésekkel?

Thomas Sowell afroamerikai közgazdász szerint 1940-ben a fekete családok 87 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt, ami 1960-ra 47 százalékra csökkent – s ez a hatalmas csökkenés a polgárjogi mozgalom győzelme előtt ment végbe, mégpedig úgy, hogy hárommillió fekete északra költözött és megcsinálta a szerencséjét. A feketék helyzetének javulása az 1964-es polgárjogi törvény után is folytatódott. Viszont a hetvenes években, amelyet a jóléti intézkedések sora jellemzett, pusztán egy százalékponttal, 30-ról 29-re csökkent a szegények aránya a feketék körében. 

Walter E. Williams arra is felhívja a figyelmet: az amerikai feketék összességében a világtörténelmet tekintve példátlanul rövid idő alatt értek el példátlanul nagy mértékű eredményeket.

Persze az Egyesült Államok a legtöbb mérce szerint jóval előrébb van, az első és a 13. hely között.

A afroamerikaiak közül számosan ott vannak a világ legismertebb személyiségei között, legyen szó művészekről, színészekről vagy akár üzletemberekről, politikusokról. Miközben a baloldal a republikánusokat rasszistának tartja, tény, hogy az amerikai történelem első fekete külügyminisztere, Colin Powell George W. Bush kormányzata alatt  szolgált. Őt pedig az első fekete női külügyminiszter, Condoleezza Rice követte, úgyszintén George W. Bush kormányzatában. 

Williams szerint a fő kérdés az, hogy a feketék negyedét érintő szegénységet miképpen kezeljék. „Míg senki nem tagadhatja, hogy elvétve még létezik a rasszista diszkrimináció, az mégsem olyan nagyobb probléma, ami sújtaná a feketék nagy részét. A fő probléma az, hogy egyes politikai intézkedések a függést és felelőtlenséget jutalmazzák. Ezek közt a legfontosabb a jóléti állam, ami elősegítette, hogy a feketék körében a gyermekek 75 százaléka házasságon kívül szülessen, megtizedelte a fekete családokat. 1940-ben ez az arány 11 százalék volt, és a legtöbb fekete gyermek kétszülős családban nőtt fel. Ma a fekete szegények negyedét az egyszülős családok adják. A kétszülős fekete családok körében a szegénység két évtizede tartósan egy számjegyű. (….) Sajnos a fekete többségű iskolákban elfogadott lett az önpusztítás.”

Miben álltak ezek a jóléti intézkedések? A látens rasszizmus téves elképzelésének bemutatása után erről tudhat meg többet.

A látens vagy tudatalatti rasszizmus léte a kortárs amerikai baloldal egyik alapmeggyőződése, mely egy IAT-ként emlegetett (Implicit Association Test) kutatásnak köszönheti „népszerűségét”. Anthony Greenwald és Mahzarin Banaji arra alapozta vizsgálatát, hogy először fekete és fehér arcokat mutatott egy képernyőn, amelyeket az i és e billentyűvel kellett rassz szerint besorolni. Ezután jó vagy rossz hangulatú kifejezéseket mutatott, amelyeket ugyanazon billentyűkkel kellett besorolni jóként vagy rosszként. Később a gombokat megcserélték.

A vizsgálat szerint az alanyok 95 százaléka látens rasszista volt. A látens rasszizmussal azóta számol a jogtudomány, a munkáltatók és persze a szövetségi kormány is. A két tudós eredményeit Blindspot: Hidden Biases of Good People című könyvében népszerűsítette.

Egy baj van: hogy az IAT-teszt semmire sem jó. A megbízhatósága feleakkora, mint ami még „elmegy” a tudományban. Magyarán nagyon nagy az esélye, hogy ugyanaz az alany, aki egyszer így nyomott gombot, máskor majd úgy fog. Ráadásul Greenwald és Banaji ellentétes viselkedéseket is a látens rasszizmus bizonyítékának könyvelt el az IAT-tesztek során. A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy ezredmásodperces különbségek gombnyomásban igazából semmit nem jelentenek: ez a dolog teljesen esetleges, és a való világban semmilyen következménye nincs.

A fehér bűntudatról és fehér privilégiumokról szóló narratívákban a fehérek könnyek közt sorolják fel, mi mindent tehetnek meg, amit a feketék nem. Például elmehetnek boltba úgy, hogy nem követi őket a biztonsági őr a boltban, nem kell előre fizetniük az étteremben. A látens rasszizmusnak ilyesfajta jelenségek is a bizonyítékai lennének. Csakhogy ezek mítoszok, a feketék tömegei fizetnek utólag az étteremben, és nem követi őket a biztonsági őr a boltban – írja Charles Love a City Journalon.  
 

A jóléti intézkedések mérlege, 1960-80

1950-ben 45 millió amerikai, a lakosság 30 százaléka volt szegény. Ekkoriban hárommilliárd dollárt költött a szövetségi kormány jóléti programokra. Az ötvenes évekig senkinek nem jutott eszébe, hogy szövetségi szinten hirdessen kiterjedt jóléti programokat, és a szegénység sem volt téma. John F. Kennedy viszont aztán meghirdette, hogy küzdeni kell a függés, a fiatalkori bűnözés, a családok szétesése, a házasságon kívüli születések, a rossz egészségügyi helyzet és a hátrányos helyzet ellen. A cél a társadalom integritásának és a családok egységének megőrzése lett volna.

Charles Murray arra mutat rá Losing Ground című, az amerikai jóléti intézkedések kudarcát bemutató munkájában: 1968-ban, amikor az első, nagyszabású jóléti intézkedéseket meghozó Lyndon B. Johnson elnöksége véget ért, az amerikaiak 13 százaléka volt szegény (a hivatalos definíció szerint). Johnson Great Society- és War on Poverty-programja keretében a washingtoni törvényhozás segítette az egészségügyi ellátáshoz jutást (Medicare, Medicaid), a lakhatási problémák megoldását, az oktatást és a munkaerő-képzést.

de ha  az 1950-1980 közöti időszakot nézzük, a növekmény hússzoros.

A szövetségi kormány jóléti kiadásai a következőképp többszöröződtek meg: az egészségügyi kiadások meghatszorozódtak, a köztámogatások (public assistance) megtizenháromszorozódtak, az oktatási kiadások a huszonnégyszeresére, a társadalombiztosítási kiadások huszonhétszeretése nőttek, a lakhatási jóléti kiadások pedig egyenesen 129-szeresére. Ugyanazon a dollárértéken számolva a jóléti kiadások meghúszszorozódtak 1950-1980 között, miközben a lakosság a felével nőtt (151 millióról 226 millióra). 

1954-ben a 16 évnél idősebb fekete férfiak 85 százaléka dolgozott, ami azonos arány a fehérekével. Nagyobb különbség a feketék hátrányára először 1966-ban jelentkezett, és ez 1976-ra, 7,7 százalékpontra nőtt. A feketék oktatásügyi helyzete és az oktatásban részt vevő feketék száma az ötvenes évektől kezdve egyszerre javul a fehérekével. 

Sowell szerint 1967-1992 közt feketék 20 felső százaléka húzott hasznot az esélyegyenlőséget elősegítő kormányzati programokból, felzárkózva a fehérek felső 20 százalékához, a feketék alsó 20 százaléka viszont még rosszabbul járt, mint addig. 

1980-ban  19,7 millió fehér élt a szegénységi küszöb alatt, ami számszerűen a velük egy kategóriában lévő feketéknek a 2,3-szorosa volt.

2014-ben ez az arány 14,8 százalék: 10,1 százalék a fehérek körében és 26,2 a feketék körében. 2018-ban 11,8 százalék volt a szegények aránya, ami 38,1 millió embert jelentett. Ekkor volt először alacsonyabb a szegénységi ráta, mint 2007-ben, a válság előtt.

Bővebben az amerikai jóléti politikákról itt olvashat.

A „fehér törékenység” elképzelése 

Fehér törékenység: miért oly nehéz a fehéreknek beszélni a rasszizmusról? – ez a címe Robin DiAngelo kaliforniai szociológusnő 2018-as kötetének, amely meghonosította Amerikában a „fehér törékenység” fogalmát (a kifejezést a szerző már 2011-ben bevezette). Ez azt jelenti, hogy ha szóba kerül a rasszizmus, akkor a fehérek, mivel megtámadva érzik magukat, mindenféle védelmi mechanizmust vetnek be: mérgesek lesznek, félelmet mutatnak, vagy épp vitatkozni kezdenek, esetleg tagadnak. Ez a „faji stressz” megnyilvánulása, ami csak az addigi „faji egyensúly” helyreállásával múlik el, azt pedig a „strukturális rasszizmus” jellemzi, aminek fenntartásához így hozzájárul a „fehér törékenység”.

DiAngelo elképzelését számos kritika érte. Jonathan Church közgazdász például arra mutatott rá, hogy DiAngelo a feketék és fehérek közti gazdasági különbségekből elhamarkodottan következtet a strukturális rasszizmus létére, és nem bizonyítja a kettő közti kapcsolatot. Pszichológiai védelmi mechanizmusok persze léteznek, ez azonban közhely, melyet DiAngelo a „hamis tudat” marxista koncepciójának segítségével próbál túlmagyarázni. Ráadásul a „fehér törékenység” elképzelésének kritizálását DiAngelo a fehér törékenység bizonyítékának veszi, magyarán elzárkózik a kritikák elől, és így koncepciójának érvénye ellenőrizhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy a fehérek túlnyomó többsége már rég nem érzi magát megtámadva a rasszizmus szóba hozásával. 

Régi jelszavak

1964-ben a polgárjogi törvénykezéseket követően fekete „faji zavargás” tört ki Harlemben, amelyet követett számos más város. A zavargás-sorozat évekig tartott, 1967-ben tizenhárom város vált áldozattá. A magyarázat már akkor is az volt, hogy mindez a fehéreknek köszönhető, és ahol nem volt a rasszizmus törvényszintű úgy, mint a Délen, ott is az öntudatlan strukturális rasszizmus, a strukturális szegénység és a fehérek által kiépített rasszista rendszer a hibás. 

Maga Lyndon B. Johnson már a kimeneti egyenlőséget nevezte meg célként a Howard Universityn, azaz azt, hogy a társadalom különféle csoportjainak és tagjainak végső soron azonos kiindulási feltételek mentén azonos életszínvonalat kellene elérniük. 

A társadalom jelentős részében, beleértve az elitet és a kormányzatot is, már ekkor az a szemlélet volt uralkodó, miszerint nem a feketék a felelősek ezekért a zavargásokért, és a „rendszert” ki kell javítani, és a feketéknek igazságot kell szolgáltatni. S ekkor még ez a szemlélet érthető is volt. 

Azaz 

A baloldal magyarázatai szerint a feketék összességében a fehérekénél rosszabb helyzete a strukturális és látens rasszizmusnak köszönhető, amelynek ellensúlyozására nem elég a formális egyenlőség a „színvakság”, hanem a feketéket pozitív diszkriminációban kell részesíteni.

De épp ez mutatja, hogy sem a társadalom, sem a kormányzat nem volt indifferens a feketék és a „strukturális rasszizmus”, „strukturális szegénység” kérdésköre iránt, sőt ezek támadása már ekkor értelmiségi divat volt, amiből kormányzati politika lett. Még az olyan lapok is erről cikkeztek, mint a középosztálybeli, higgadt hangvételű The Saturday Evening Post. Kormányzati körökben is magától értetődőnek vették, hogy a zavargásokért végső soron a fehér rasszizmus a hibás, pedig még csak 1967-et írtak. 

Tévedés a szisztematikus rasszizmusra fogni a dolgokat

Természetesen az, hogy a szövetségi kormány egyre többet költött jóléti és esélyegyenlőségi kiadásokra, még nem jelenti azt, hogy a társadalomból is eltűnt a rasszizmus, és hogy a tagállamok, önkormányzatok szintjén ne lehetne „strukturális rasszizmus”. A valóság azonban az, hogy ilyen strukturális rasszizmus ma már csak nyomokban létezik, ha létezik egyáltalán. 

Sowell viszont arra is rámutat: téves a baloldal azon feltételezése, hogy a teljes esélyegyenlőségnek szükségszerűen kimeneti egyenlőséghez kellene vezetnie. Ahogy

A történelem folyamán a társadalmak különféle csoportjai, beleértve az etnikaiakat is, demográfiai, földrajzi és történelmi okokból mindig is jellemzően eltérő helyzetben voltak. A történelmi norma minden hátrányos megkülönböztetés hiánya esetén is az egyenlőtlenség, nem az egyenlőség. 

Murray szerint valójában arról van szó, hogy a kormányzat új játékszabályainak következtében profitábilissá vált rövid távon hasznot húzni a támogatásokból, és hosszú távon destruktívan viselkedni – magyarán nem élni a lehetőséggel, hanem elparazolni azt: „többet akartunk adni a szegényeknek – és ehelyett több szegényt produkáltunk”. 

Akkor miről van szó?

Heather Mac Donald kriminológus, Charles Murray szociológus és a fekete közgazdász, Thomas Sowell szerint is jelentős részben a fekete családok szétesése a felelős a feketék körében tapasztalható, nagyobb mértékű szegénységért és a kiemelkedő bűnözési arányért. A fekete gyermekek 72-75 százaléka házasságon kívül születik, a belvárosokban azonban ez a szám 85-90 százalék. Coleman Hughes, Thomas Sowell és Charles Murray is rámutat:

Az apák jelenléte segíti a családi stabilitást, megtanít az autoritások tiszteletére, hozzájárul a társas viselkedéskultúra elsajátításához, segíti a szabálykövetést, a munka tiszteletét, a nőkkel való bánásmódot és az egészséges önbizalmat is fokozza. Az apák eltűnése a szegény fekete családokból (ahogy fehérekéből is) tehát hozzájárul a szegénységben való megragadáshoz, az elkanászodáshoz, a droghoz való forduláshoz és a bűnözéshez.

Ezt persze a baloldal nem fogja elismerni, mert a baloldal számára minden családmodell egyenlő, és nincsenek nemileg meghatározott szerepek. Pedig vannak. 

Murray szerint mindenesetre kiderült, hogy nem az „elitbölcsességeknek”, hanem a közvélekedésnek volt igaza: az emberek reagálnak az ösztönzőkre és az elrettentésre; az emberek nem eredendően morálisak és nem fognak mindenképp keményen dolgozni, azaz ha megtehetik, kerülik a kemény munkát; és az embereket számon kell kérni cselekedeteikért. Valamint hibás a fehér elit azon szemlélete is, ami homogenizálta a szegényeket, azaz nem tett különbségek a törekvők és nem törekvők között, mondván, hogy a szegénységért úgy, ahogy van, külső tényezők (örökség, környezet, balszerencse, rossz veleszületett tulajdonságok) felelnek. Ezzel ugyanis demoralizálta a tisztes, törekvő szegényeket, akik azt látták, felesleges erőfeszítéseket tenni a felemelkedésért. 

John McWhorter professzor

Az elvárások csökkentése

Jelentős visszahúzó erő viszont az a jelenség, ami a hagyományos társadalmi normákat és elvárásokat fehér elképzeléseknek minősítik, melyeket nem lehet számonkérni a feketéken. Eme nézet szerint a feketék minden hátrányáért ugyanis a rendszer a hibás, amelyet fehérek hoztak létre, így nem lehet szó egyéni felelősségről.

A hatvanas évek közepétől probléma a főleg feketék által látogatott belvárosi iskolák pocsék színvonala. A színvonalcsökkenéshez az is hozzájárult, hogy míg korábban a tanár kiküldhette az osztályteremből a deviáns diákokat, sorozatos szabálysértés esetén pedig az iskola kirúghatta az illetőt, ekkortól kezdve inkább megpróbálták mindenáron az iskolában és az osztályteremben tartani őt, aki így tovább bomlasztott, hátráltatva a gyakran ugyanolyan szegény, ám szorgalmas diákokat. Ez a rossz diák benntartásának társadalmi ára.

Az iskolai követelmények csökkentése mind a teljesítmény, mind a viselkedéskultúra terén nyilvánvalóan hátráltatja az életben való boldogulást és a társadalomba való beilleszkedést, és inkább a radikalizálódást és az önkéntes szegregálódást segíti elő.

Ma a vállalati szférát és az egyetemi világot is teljesen áthatják a progresszív eszmék, amelyek alapján a vállalatok és egyetemek is alkalmaznak sokszínűségi hivatalnokokat, és többféle szempont szerint alkalmaznak kvótákat. Az egyetemek a felvételin is alkalmaznak pontengedményt vagy kvótát a feketék számára. Valójában a dolog odáig fajult, hogy

és ezért jelentősen esik a színvonal. Mindez nem épp a struktúrális rasszizmusról szóló narratívát erősíti.

Közkeletű vélekedés, hogy a feketéknek az egyetemeken el kell érniük a „kritikus tömeget”, amikor már nem szoronganak a fehérek közt. Számos kutatás szerint ez viszont nem igaz. 

John H. McWhorter,  Berkeley fekete professzora szerint sokkal inkább arról van szó, hogy egy antiintellektuális szubkultúra uralja a fekete közösségek jórészét. A jól teljesítő feketékre azt mondják, „acting white”, fehéren cselekszik – azaz a fekete „kritikus tömeg” gyakran inkább visszahúzó erő. A National Bureau of Economic Research kutatása szerint emiatt a visszahúzó erő miatt a több fekete diák kevesebb sikeres feketét jelent. Viszont a nekik megfelelő szintű, akármilyen bőrszínű diákok közé betéve azok felfelé húzzák a tehetséges és szorgalmas feketéket.

Faji preferenciák és kvóták a hatvanas évek óta léteznek a felsőoktatási felvételinél, de nem értek célt. Egy 2012-es tanulmány (az Arcidiacono-kutatás) is arra jutott: az az elképzelés, hogy az alacsonyabb pontszámmal felvett diákok majd felzárkóznak az egyetemi évek alatt, teljesen téves. (Lásd erről: Richard Sander: Mismatch: How Affirmative Action Hurts Students It's Intended to Help, and Why Universities Won't Admit It, 2012.)

Minneapolisban nemré egy főleg fehér, középosztálybeli nők lakta környéken, Powderhorn Parkban a lakók hajléktalanokat invitáltak maguk közé, hogy így csökkentsék „fehér privilégiumukat”, és megállapodtak, hogy nem hívják ki a rendőrséget. Azonnal megnövekedett a bűnözés, autókat lopnak, megjelent a drog. Az egyik lakos kihívta a rendőrséget, s utána alig győzött elnézést kérni, mondván, „zsigerből” hívta a zsarukat. A kortárs progresszív gondolkodás szerint ez a „zsiger”, valamint a magántulajdonról és a rendről való hagyományos gondolkodás is a látens rasszizmus és a fehér privilégiumok, valamint az „acting white” megnyilvánulása.

Kérdés, hogy a hagyományos, középosztálybeli normák elsajátítása nélkül hogyan is emelkedhetnének fel a szegény feketék.

A Demokrata Párt függési politikája

A legveszélyesebb nagyvárosok – St. Louis, Detroit, Baltimore, Oakland, Chicago, Memphis, Atlanta, Birmingham, Newark, Buffalo és Philadelphia, stb. – közös jellemzője, hogy évtizedek óta liberális demokraták vezetik őket. Egyes városok – mind Detroit, Buffalo, Newark és Philadelphia – fél évszázada nem választottak republikánus polgármestert. Mindezek felett ezen városok közül soknak fekete a polgármestere, a gyakran feketék dominálják a közgyűléseket, fekete a rendőrfőnök és az iskolák szuperitendensei is.

 A demokraták által vezetett városokban van a legrosszabb minőségű közoktatás annak ellenére, hogy oktatási költségvetésük hatalmas és növekszik – mutat rá Walter E. Williams. A kiterjedt bűnözés, a rossz iskolák és a kevésbé kellemes környezet miatt eme városok elveszítik gazdasági vonzerejüket és legproduktívabb lakosaikat. Ma egy átlag

mivel ezeken a helyeken messze a legrosszabb a közbiztonság.

Nem segít a dolgon, hanem valóban a leszakadást és szegregációt segíti elő, hogy a demokraták nem arra bátorítják az átlag feketét, hogy tegyen erőfeszítéseket az előrejutásban, hanem azt sugallják neki, hogy ő a rendszer áldozata, nyugodtan szidja csak a rendszert és a fehéreket. 

Az akadémiai liberálisok, a polgárjogi aktivisták és mások ezt a kertvárosi exodust a rasszizmusnak tudják be – ezt hívják „white flight”-nak, aminek szerintük az volt a célja, hogy a fehérek elköltözzenek a feketék közeléből. Csakhogy a feketék egyes városokat még nagyobb arányban hagytak el, mint a fehérek. A white flight oka elsősorban nem a rasszizmus, hanem a jobb életminőség keresése volt.

Mindannak, amiről a fentiekben szó esett, van még egy közös jellemzője. A jóléti politikák, a fordított rasszizmus,  az egyéni felelősség ignorálása, az elvárások csökkentése, a társadalmi normák fehér rasszizmusként való beállítása, a devianciák normalizálása („defining deviancy down”) és a belvárosi állami iskolák hanyatlásának engedése mind a Demokrata Párt választási politikájának része is egyben. A párt ugyanis, ami korábban a szegregáció fenntartásának bástyája volt, így próbálja meg megtartani és függésben tartani fekete szavazóit, mivel nem érdeke, hogy ők saját lábra álljanak.

Összegezve: a feketék egyáltalán nincsenek olyan rossz helyzetben, mint a baloldal állítja, relatíve rossz helyzetük pedig elsősorban a hatvanas évek óta bekövetkezett társadalmi változásoknak és szociális politikáknak köszönhető, melyek következménye a gettósodás, az újraszegregálódás és a radikalizáció. Mindennek pedig élharcosa a Demokrata Párt, mely rossz megoldásokat keresve nem megoldja, hanem fenntartja és újratermeli a megoldani kívánt problémákat.

A mindent átható és a feketéket szörnyű módon hátráltató, rendszerszintű,

ami eltereli a figyelmet a valódi okokról és a valódi megoldásokról.