Amerika: jóléti politikák a hatvanas évektől

Mi mindenben segítettek az amerikai szegényeknek, köztük a feketék jelentős részének az amerikai szövetségi kormány jóléti, esélyegyenlőségi és szociális politikái a hatvanas évek óta a nyolcvanas évekig?

Az példák forrásai:
Charles Murray: Losing Ground: American Social Policy, 1950-1980
Thomas Sowell: Affirmative Action Around the World
Thomas Sowell: Discrimination and Disparities
(A nyitóképen: Lyndon B. Johnson aláírja a Social Security Actot 1965-ben.)

A jóléti politikák összességében

1950-ben 45 millió amerikai, a lakosság 30 százaléka volt szegény. Ekkoriban hárommilliárd dollárt költött a szövetségi kormány jóléti programokra. Az ötvenes évekig senkinek nem jutott eszébe, hogy szövetségi szinten hirdessen kiterjedt jóléti programokat, és a szegénység elleni küzdelmet sem kormányzati felelősségnek gondolta a társadalom. John F. Kennedy viszont aztán meghirdette, hogy küzdeni kell az állami függés, a fiatalkori bűnözés, a családok szétesése, a házasságon kívüli születések, a rossz egészségügyi helyzet és a hátrányos helyzet ellen. A cél a társadalom integritásának és a családok egységének megőrzése lett volna.

Charles Murray arra mutat rá Losing Ground című, az amerikai jóléti intézkedések kudarcát bemutató munkájában: 1968-ban, amikor Lyndon B. Johnson elnöksége véget ért, az amerikaiak 13 százaléka volt szegény (a hivatalos definíció szerint). 
Johnson Great Society- és War on Poverty-programja keretében a washingtoni törvényhozás nem csak polgárjogi törvényeket hozott, hogy véget vessen a szegregációnak, hanem segítette az egészségügyi ellátáshoz jutást (Medicare, Medicaid), a lakhatási problémák megoldását, az oktatást és a munkaerő-képzést. A következő 12 évben a jóléti kiadások négyszeresükre nőttek. 

Még szembetűnöbb a dolog, ha az 1950-1980 közöti időszakot nézzük, a kettő közt ugyanis a növekmény hússzoros. A szövetségi kormány jóléti kiadásai a következőképp többszöröződtek meg: az egészségügyi kiadások meghatszorozódtak, a köztámogatások (public assistance) megtizenháromszorozódtak, az oktatási kiadások a huszonnégyszeresére, a társadalombiztosítási kiadások huszonhétszeretése nőttek, a lakhatási jóléti kiadások pedig egyenesen 129-szeresére. Ugyanazon a dollárértéken számolva a jóléti kiadások meghúszszorozódtak 1950-1980 között, miközben a lakosság a felével nőtt (151 millióról 226 millióra). 

1980-ban ennek ellenére a szegény aránya Amerikában továbbra is 13 százalék volt, akárcsak 1968-ban. 
Mindezek a programok, kiadások a feketéket is segítették. Thomas Sowell afroamerikai közgazdász szerint 1940-ben a fekete családok 87 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt, ami 1960-ra 47 százalékra csökkent – s ez a hatalmas csökkenés a polgárjogi mozgalom győzelme előtt ment végbe, mégpedig úgy, hogy hárommillió fekete északra költözött, és megcsinálta a szerencséjét. A feketék helyzetének javulása az 1964-es polgárjogi törvény után is folytatódott. Viszont a hetvenes években, amelyet a jóléti intézkedések sora jellemzett, pusztán egy százalékponttal, 30-ról 29-re csökkent a szegények aránya a feketék körében. 

1980-ban 19,7 millió fehér élt a szegénységi küszöb alatt, ami számszerűen a velük egy kategóriában lévő feketéknek a 2,3-szorosa. 

Munka és munkanélküliség

Van egy csoport, akiknek a helyzetén nem lehet segíteni pusztán gazdasági növekedéssel – a munkanélkülieké. Ha nincs munka, hiába minden jóléti program, támogatás. Az amerikai jóléti programok beindulásakor a munkahelyteremtés központi jelentőségű volt. A hatvanas évek első felében még félmilliárd dollárt költöttek szövetségi szinten képzési programokra és más munkahelyteremtő kezdeményezésekre. 1980-ra ez 76,7 milliárd dollárra nőtt. 1963-1980 közt 32,6 millióan vettek részt benne, elsősorban szegény és hátrányos helyzetű tizen- és huszonévesek. 1980-ban a résztvevők 61 százaléka volt 21 éves vagy fiatalabb, és 36 százalékuk volt fekete (azaz népességarányosukhoz képest a feketék több, mint kétszer annyian vettek részt benne). Azaz a 16-24 éves feketéknek a kétötöde részt vett a programban. A programok egyik fő célcsoportja épp a pályakezdő feketék voltak.

Az ötvenes évek elején ugyanakkora a fekete fiatal férfiak foglalkoztatási rátája, mint a fehéreké, és ez az évtized vége felé kezd változni, rossz irányba – jelentős részben azért, mert a fejlődés következtében sorra szűntek meg Délen a mezőgazdasági munkakörök. A hatvanas évekre a fekete fiatal férfiak negyede volt tartósan munka nélkül – és a Johnson-kormányzat épp emiatt aggódott, és emiatt is indította le a munkaprogramokat. A programok elindulásának pillanatában azonban a csoport munkanélküliségi rátája tovább nőtt, és nem is csökkent a hetvenes években sem. Viszont a 35-nél idősebb feketék körében sikert értek el ugyanezek a programok. Ugyanazon 15 év alatt a 25 év feletti fekete férfiak körében nőtt a foglalkoztatottság, a 25 év alattiak körében pedig csökkent. A fehéreknél viszont nem figyelhető meg ilyen tendencia. 

Pedig ebben az időszakban voltak a velük kapcsolatos kormányzati erőfeszítések a legkiterjedtebbek és legdrágábbak, nem csak a munkaügy, hanem az oktatás, az egészségügy, a polgárjogok és más jóléti aspektusok területén is – miközben a gazdaság is fejlődött. A dolog nem írható az automatizáció, egyes iparágak tönkremenetele vagy és az alulképzettség számlájára. 

1954-ben a 16 évnél idősebb fekete férfiak 85 százaléka dolgozott, ami azonos arány a fehérekével. Nagyobb különbség a feketék hátrányára először 1966-ban jelentkezett, és ez 1976-ra, 7,7 százalékpontra nőtt. Eközben egész Amerika és a trend-előrejelzések is épphogy a munkaerőpiaci részvétel növekedését prognosztizálták. A különbséget magyarázza az, hogy a „különbözet” iskolába ment, mert nem ment iskolába (a fehérek körében sincs összefüggés a kettő között, ráadásul a munkaprogramban részt vevők gyakran azzal párhuzamosan jártak iskolába). A másik szokásos magyarázat, hogy ha nincs munka, az emberek feladják – de Murray szerint ez nem magyarázat egy hosszú távú trendre gazdasági növekedés idején; a különbség akkor nőtt a leginkább, amikor miden józan számítás szerint a legkevésbé kellett volna nőnie. 

Mindezzel együtt 1950-80 közti időszakban a feketék helyzete jelentősen nőtt ami a munkaköreiket, a különböző területeken való számarányukat és ami a fizetésük nagyságát illeti. Az 188O-193O-as évek közötti időszak azt mutatta meg, hogy a feketék gyorsabban zárkóznak fel jóléti programok nélkül, mint az őket célzó „jóléti” programokkal. 

Oktatás

A feketék oktatásügyi helyzete és az oktatásban részt vevő feketék száma az ötvenes évektől kezdve egyszerre javul a fehérekével. 1950-63 között 76 százalékkal nőtt a feketék beiskolázottsága.1950-ben négyből egy fekete ment középiskolába, 1980-ban pedig már csak 18-ból egy.

A hatvanas évekig folyamatosan nő a felsőoktatásban részt vevő feketék aránya, ám épp 1967-ben, amikor az első szövetségi támogatások elérhetővé váltak, a feketék körében felére esett vissza ez a szám. 1965-re két százalékpontra csökken a feketék és fehérek arányszáma közti különbség a felsőoktatásban. 1972-ben 32 százaléknyi elsőéves kap ösztöndíjat, ezen belül a feketéknek az 53 százaléka. 1977-ben pedig már a fekete és fehér 20-24 éveseknek ugyanúgy a negyede volt főiskolás. 
1980-ban azonban az Amerikában használt, iskolai „SAT-teszteken” jelentősen rosszabbul teljesítenek a feketék, s ez a különbség a nagyon szegények szegmensében keletkezik.

Azaz az iskolák minősége rohamosan romlik, az írástudás aránya a harmincas évek alá zuhan. Beilleszkedés helyett a radikalizációt sajátítják el a fekete diákok.

Bűnözés

A feketék körében mindig magasabb volt a letartóztatottak aránya, mint a fehérekében (ami még nem jelent elítélést). Ugyanakkor ez az arány csökkent: 1954-ben az erőszakos bűncselekményekért letartóztatottak 57 százaléka volt fekete, 1974-ben már csak 52 százaléka. 

A hatvanas évektől mind a feketék, mind a fehérek körében nő a bűnözés aránya, de a feketék körében sokkal nagyobb mértékben. 1965-70 közt a feketék körében a bűnözés hétszerese a fehérekének. 1960-80 közt a növekedés a feketék körébena 91 százalék, fehérek körében pedig 29 százalék.

Charles Murray rámutat: 1966-69 közt történt valami, mivel ekkor hirtelen, gyorsan és előzmény nélkül megnövekszik a feketék körében az erőszakos bűncselekmények száma.

A család szétesése

A Roosevelt-féle New Deal a harmincas években több támogatási programot is létrehozott az önhibájukon kívül munkanélkülieknek, a munkaképteleneknek és a kisgyermekes özvegyeknek (AFDC). Utóbbiból később nagy botrányok lettek: az ötvenes években eme program haszonélvezőinek többsége nem özvegy volt, és eleve meg sem házasodott, és sorra születtek náluk a gyermekek. S a fekete, egyszülős „AFDC-családok” átlagosan nagyobbak voltak, mint a fehérek. 

A házasságon kívül született gyermeket vállaló nők aránya 1960-ban 22, 1980-ban 29 százalék volt – ami nem nagy aránynövekedés, de hatalmas számszerű növekedés. 1960-ban ugyanis ez 224 ezer gyereket jelentett, 1980-ban viszont 665 ezret. 

Úgyszintén szembetűnő a fehérek és feketék közti különbség ezügyben: a fehérek esetében 1950-1980 között 2-ről 11 százalékra nő, a feketék körében viszont 17-ről 48 százalékra. 1980-ban a 15-19 éves fekete nők által világra hozott gyermekek 82 százaléka házasságon kívül születik.

Esélyegyenlőség

Sowell szerint 1967-1992 közt feketék 20 felső százaléka húzott hasznot az esélyegyenlőséget elősegítő kormányzati programokból, felzárkózva a fehérek felső 20 százalékához, a feketék alsó 20 százaléka viszont még rosszabbul járt, mint addig. 
Sowell arra mutat rá: csak egy nemzedékkel a rabszolgaság eltörlése után, a 19. század második felében a feketék körében arányosan többen dolgoztak, mint a fehérek, és többen is házasodtak. Igaz ugyan, hogy a feketék a rabszolgaság és a szegregáció miatt rosszabb helyzetből indultak, de azóta már nem nyomja el őket senki, sőt számos diszkriminációellenes, esélyegyenlőségi és jóléti intézkedés segíti őket. Sowell szerint részben épp ez a baj. 

Fel lehetne hozni, hogy a feketék kevésbé profitáltak eme programokból, csakhogy ez nem igaz. A feketék ugyanúgy profitáltak belőlük, hacsak nem jobban, viszont pont akkor szűnt meg a feketék körében ez a profitálás, amikor a fehérek körében. 

Az esélyegyenlőségi támogatások többségével a feketéket kívánták segíteni, de valójában más „hátrányos helyzetű csoportokhoz” kerültek, például olyan, friss bevándorlók vállalkozásaihoz, akik nyilvánvalóan nem lehettek diszkrimináció áldozatai az Egyesült Államokban, mivel nem korábban nem ott laktak – Virginiában például az eszkimók is jogosultak esélyegyenlőségi támogatásokra.

A jóléti politika mellékhatásai

Charles Murray szerint a szövetségi kormány hatvanas évek óta folytatott jóléti politikájának minden számítás szerint gyakorlatilag meg kellett volna szüntetnie minden szegénységet az Amerikai Egyesült Államokban. Amiért ez nem történt meg, az az, hogy a jóléti politikákat a szegény rétegek túlnyomó többsége, néhány kivétellel rendszerint rövidtávű haszonmaximalizálásra használják, ami a részükről teljesen racionális döntés.

A kvóták épp fordított rasszizmust jelentettek és minőségromlást hoztak.

A fehér elit erodálta azokat a hagyományos elképzeléseket, amelyek szerint mindenki felelős a saját előre jutásáért, így homogenizálta a szegényeket, és a törekvő szegényektől is átcsoportosított erőforrásokat a nem törekvőek számára. Nem feltétlen pénzügyi transzferekről van szó, hanem elismerésről. Ezzel demoralizálta az egyéni erőfeszítések erkölcsösségéről szóló, hagyományos felfogást. Eközben az iskolai követelmények is lazultak, ahogy a büntetésvégrehajtás is enyhébb lett.

Mindezek következtében a hatvanas évek második felében nagyon gyorsan szétestek a családok, a feketék körében sokkal nagyobb arányban, mint a fehérek körében. Az egyszülős családban született gyermekek előtt nincs apaminta, márpedig az apa hatékonyabban rendszabályozza gyermekeit, mint az anya. Megnövekedett a bűnözési arány is, hisz főleg a gettóban szocializálódottak körében az enyhített büntetések miatt vonzóbb lett ez az életforma. 

A jóléti politikák ráadásul azokat is bátorították az állami függésre, akik nem voltak eleve rossz helyzetben.