„Azt hiszem, Trump nagyon jó megállapodást kötött” – értékelte múlt héten az MCC Feszten az Európai Unió és az Egyesült Államok közti kereskedelmi megállapodást Saskia Ludwig, a vezető német kormánypárt, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) képviselője. Csalódottsága nem ok nélkül való: bár Friedrich Merz kancellár kollegialitásból pozitívan nyilatkozott párttársa, az Európai Bizottságot vezető Ursula von der Leyen dealjéről, az EU és az USA kereskedelmének jövőbeli kereteit megadó megállapodás messze van a Merz által szorgalmazott kölcsönös 0 százalékos vámtól.
Von der Leyen és Trump megállapodásának szíve közepe egy, az Európai Unió kárára aszimmetrikus vámalku. Az Amerikai Egyesült Államok mostantól vámmentesen fér hozzá az EU piacához, ami különösen az amerikai iparcikkek, halászati termékek és mezőgazdasági termékek exportját serkentheti, Von der Leyen pedig az unió részéről elfogadott egy 15 százalékos amerikai „vámplafont”.
Az európai bizottsági kommunikációban használt vámplafon kifejezés azt implikálná, hogy lesznek majd olyan termékkategóriák, amelyeket ennél alacsonyabb tétellel sújt az Egyesült Államok, ám ez láthatóan nincs így, egyedül az európai repülőgép- és repülőgépalkatrész-ipar, valamint bizonyos vegyipari termékek és generikus gyógyszerek gyártói örülhetnek annak, hogy számukra visszaáll a Trump előtti tarifa. Mindenki másra a maximális 15 százalékos vámot veti majd ki az USA. Nem kegyelmeznek az autóiparnak sem, a 15 százalékos mérték legfeljebb a Trump hivatalba lépése után nem sokkal bejelentett általános 25 százalékos autóipari vámhoz képest előrelépés, valójában sokat ront az egyébként is gyengélkedő európai autóipar amerikai pozícióin. Az egyoldalúan bejelentett 25 százalékos tételt ugyanis a piac nem tekintette tartósnak, a legfelsőbb szinten megkötött amerikai–európai kereskedelmi egyezménnyel bevezetett 15 százalékos vámmal viszont már nyugodtan kalkulálhatnak a szereplők minimum a második Trump-elnökség 2029-es végéig, de inkább tovább.
Ehhez képest már pimf dolog, hogy az Európai Unió a számára eleve kedvezőtlen vámmegállapodásért még védelmi pénz megfizetését is vállalta: Von der Leyen három évre 750 milliárd dollár értékben ígérte meg Trumpnak amerikai energiahordozók vásárlását. Ez abszurd szám annak ismeretében, hogy 2024-ben – amikorra számos tagállam már amerikai lng-re cserélte az orosz vezetékes gázt – az EU összesen 64 milliárd dollár értékben vásárolt kőolajat, cseppfolyós gázt és szenet Amerikából. Ezt a megállapodás teljesítése érdekében meg kellene négyszerezni, ami – ha a fizikai kivitelezhetetlenségétől eltekintünk is – 85 százalékban az USA-tól tenné függővé az Európai Uniót e három energiahordozó tekintetében, dacolva minden biztonsági, illetve diverzifikációs törekvéssel. Emellett az EB elnöke ígért még minimum 600 milliárd dollárnyi európai befektetést az USA gazdaságába, illetve 40 milliárd euró értékben MI-csipek vásárlását. Amerikai befektetési vagy egyéb ígéreteket a megállapodás nem tartalmaz.
Lehetetlen mindezt úgy olvasni, hogy az az Európai Unióra nézve bármilyen mértékben előnyösnek tűnjön: az szinte esélytelen, hogy ne csökkenjen az EU 2024-ben 236,7 milliárd dolláros árukereskedelmi többlete az USA-val szemben. Az Egyesült Államokkal fennálló 75,6 milliárd dolláros szolgáltatáskereskedelmi hiányunk mérséklésére viszont semmilyen lépés nem történt. Ráadásul az EU és az USA közötti tárgyalások másik fontos ágán, a NATO-ban előírt katonai költések ügyében is engedtünk az amerikai álláspontnak, s ha nem is 5, de 3,5 százalékos GDP-arányos költési szintet vállaltunk. Azaz az Egyesült Államok mindkét vágya egyszerre teljesül, közelebb kerül az egyensúlyhoz az európai kereskedelmének a mérlege, és a kontinens védelmére is kevesebbet kell költenie majd.