Egyoldalúan és látványosan az Egyesült Államoknak kedvező kereskedelmi megállapodást kötött Washington és Brüsszel: Donald Trump nyertesként mehetett haza, Európa nemzetei és gazdasági szereplői pedig elkezdhetnek gondolkodni, hogyan teljesítik a feltételeket.
„Azt hiszem, Trump nagyon jó megállapodást kötött” – értékelte múlt héten az MCC Feszten az Európai Unió és az Egyesült Államok közti kereskedelmi megállapodást Saskia Ludwig, a vezető német kormánypárt, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) képviselője. Csalódottsága nem ok nélkül való: bár Friedrich Merz kancellár kollegialitásból pozitívan nyilatkozott párttársa, az Európai Bizottságot vezető Ursula von der Leyen dealjéről, az EU és az USA kereskedelmének jövőbeli kereteit megadó megállapodás messze van a Merz által szorgalmazott kölcsönös 0 százalékos vámtól.
Von der Leyen és Trump megállapodásának szíve közepe egy, az Európai Unió kárára aszimmetrikus vámalku. Az Amerikai Egyesült Államok mostantól vámmentesen fér hozzá az EU piacához, ami különösen az amerikai iparcikkek, halászati termékek és mezőgazdasági termékek exportját serkentheti, Von der Leyen pedig az unió részéről elfogadott egy 15 százalékos amerikai „vámplafont”.
Az európai bizottsági kommunikációban használt vámplafon kifejezés azt implikálná, hogy lesznek majd olyan termékkategóriák, amelyeket ennél alacsonyabb tétellel sújt az Egyesült Államok, ám ez láthatóan nincs így, egyedül az európai repülőgép- és repülőgépalkatrész-ipar, valamint bizonyos vegyipari termékek és generikus gyógyszerek gyártói örülhetnek annak, hogy számukra visszaáll a Trump előtti tarifa. Mindenki másra a maximális 15 százalékos vámot veti majd ki az USA. Nem kegyelmeznek az autóiparnak sem, a 15 százalékos mérték legfeljebb a Trump hivatalba lépése után nem sokkal bejelentett általános 25 százalékos autóipari vámhoz képest előrelépés, valójában sokat ront az egyébként is gyengélkedő európai autóipar amerikai pozícióin. Az egyoldalúan bejelentett 25 százalékos tételt ugyanis a piac nem tekintette tartósnak, a legfelsőbb szinten megkötött amerikai–európai kereskedelmi egyezménnyel bevezetett 15 százalékos vámmal viszont már nyugodtan kalkulálhatnak a szereplők minimum a második Trump-elnökség 2029-es végéig, de inkább tovább.
Ehhez képest már pimf dolog, hogy az Európai Unió a számára eleve kedvezőtlen vámmegállapodásért még védelmi pénz megfizetését is vállalta: Von der Leyen három évre 750 milliárd dollár értékben ígérte meg Trumpnak amerikai energiahordozók vásárlását. Ez abszurd szám annak ismeretében, hogy 2024-ben – amikorra számos tagállam már amerikai lng-re cserélte az orosz vezetékes gázt – az EU összesen 64 milliárd dollár értékben vásárolt kőolajat, cseppfolyós gázt és szenet Amerikából. Ezt a megállapodás teljesítése érdekében meg kellene négyszerezni, ami – ha a fizikai kivitelezhetetlenségétől eltekintünk is – 85 százalékban az USA-tól tenné függővé az Európai Uniót e három energiahordozó tekintetében, dacolva minden biztonsági, illetve diverzifikációs törekvéssel. Emellett az EB elnöke ígért még minimum 600 milliárd dollárnyi európai befektetést az USA gazdaságába, illetve 40 milliárd euró értékben MI-csipek vásárlását. Amerikai befektetési vagy egyéb ígéreteket a megállapodás nem tartalmaz.
Lehetetlen mindezt úgy olvasni, hogy az az Európai Unióra nézve bármilyen mértékben előnyösnek tűnjön: az szinte esélytelen, hogy ne csökkenjen az EU 2024-ben 236,7 milliárd dolláros árukereskedelmi többlete az USA-val szemben. Az Egyesült Államokkal fennálló 75,6 milliárd dolláros szolgáltatáskereskedelmi hiányunk mérséklésére viszont semmilyen lépés nem történt. Ráadásul az EU és az USA közötti tárgyalások másik fontos ágán, a NATO-ban előírt katonai költések ügyében is engedtünk az amerikai álláspontnak, s ha nem is 5, de 3,5 százalékos GDP-arányos költési szintet vállaltunk. Azaz az Egyesült Államok mindkét vágya egyszerre teljesül, közelebb kerül az egyensúlyhoz az európai kereskedelmének a mérlege, és a kontinens védelmére is kevesebbet kell költenie majd.
Európa a folyamatban semmilyen ütőkártyát nem játszott ki, pedig vannak neki.
A szolgáltatáskereskedelmi mérlegen sokat lehetne faragni az amerikai techcégek erősebb európai szabályozásával, amely egyúttal lehetőséget teremtene arra, hogy a gyerekcipőben járó európai digitális iparból is kifejlődhessen egy-egy versenyképes óriás. A másik nagy ütőkártya pedig az EU–Kína kapcsolat lehetne, ha az Európai Bizottság nem dolgozna szisztematikusan a tönkretételén. Rászoríthattuk volna az USA-t arra, hogy válasszon egyet vagy maximum kettőt három fontos politikai célja, a külkereskedelmi mérleg megváltoztatása, az Európa védelmének finanszírozásából való kivonulás, valamint az EU és Kína szétválasztása közül. Mivel azonban az amerikai keménykedésre adandó logikus reakcióval, a Kína felé való nyitással a brüsszeli politikai elit nem tud hihetően fenyegetni,
Washington egyszerre eléri minden célját, mi pedig semmit nem kapunk cserébe.
A kereskedelmi megállapodás egyik súlyossága ellenére alultárgyalt momentuma, hogy miután Trump megalázó kereskedelmi peremfeltételeket tolt le Von der Leyen torkán, az Európai Bizottság elnöke még demonstratíve össze is fogott az amerikai elnökkel a kínai alumínium- és acélipari „túlkapacitással” szemben. Azaz miközben az amerikai kereskedelmi feltételei drasztikusan romlottak, az USA kiegyensúlyozására, a rá való nyomásgyakorlásra egyedül alkalmas gazdasági világhatalomtól, Kínától aktívan elszigeteli magát az EU. Az Európai Bizottság amúgy nemrég vont szankciók alá két kínai bankot és vetett ki 45 százalékos vámot a kínai elektromos autókra.
Peking tudja és érti, hányadán állunk, nem csoda tehát, hogy a legutóbbi EU–Kína csúcs- találkozó úgy sikerült, ahogy. Bár a csúcstalálkozókat a diplomáciai szokások szerint váltakozó helyszínen tartják, Hszi Csin-ping kínai elnök – aki tavalyi európai útján Magyarországra, Szerbiába és Franciaországba látogatott – nem volt hajlandó Brüsszelbe jönni, így a semmilyen konkrét eredményt nem hozó találkozóra ismét Pekingben került sor. A kínai főváros repülőterén aztán Ursula von der Leyent nem vörös szőnyeg és VIP-limuzin fogadta, hanem az a Cobus, amellyel a fapados járatok utasait szállítják a kapuhoz nagyobb repülőtereken. Ráadásul Kína a találkozó előtt korlátozta az európai cégek hozzáférését azokhoz a ritkaföldfémekhez, amelyektől a zöldipar, csipipar és egészségipar jelentős része függ.
Megaláztatásról megaláztatásra bukdácsol tehát az EU azon a területen, ahol az egység hiányára semmiféle panasz nem lehet, hiszen az Európai Bizottságnak meg sem kell kérdeznie a tagállami állam- és kormányfőket a helyes kereskedelmi politikáról. Szó szerint arról állapodnak meg a huszonhetek nevében, amiről óhajtanak. Mindez sötét árnyat vet az európai egyesült államok elképzelésére, amely még több területen tenné egyeduralkodóvá az Európai Bizottságot. Nem segít a teljes egység és a gyors döntéshozatal azokon, akik előnytelen döntéseket hoznak – például az ideológiai alapú elszigetelődést az egyik legfontosabb kereskedelmi partnertől, aztán a másik legfontosabb kereskedelmi partnerrel folytatott tárgyalásokon a saját pozíciói rontását a lehetetlenségig.
Az Európai Unió közös piac és vámunió, így kereskedelmi megállapodásokat csak egységesen köthet. Az uniós jog alapján a kereskedelmi megállapodásokat az EU nevében az Európai Bizottság köti, melynek kereskedelemért felelős biztosa Ursula von der Leyen egyik legszorosabb bizalmasa, a szlovák Maroš Šefčovič. Ő egyébként a szlovák Európa-politika talán legnagyobb sikere: 2004-ben országa első EU melletti állandó képviselőjeként került Brüsszelbe, majd 2009-ben Robert Fico első kormánya jelölte biztosnak, akkor a viszonylag súlytalan oktatási, kulturális és ifjúságügyi portfóliót kapta, 2010-ben viszont bizottsági alelnök is lett. Azóta pedig úgy alakultak a dolgok, hogy minden európai parlamenti választáskor Fico pártja volt kormányon, így Šefčovičot folyton újrajelölték: 2014-ben ismét Brüsszelbe küldték, s akkor már a tekintélyes energetikai portfólió lett az övé. 2019-ben a mostani köztársasági elnök, Peter Pellegrini kormányának jelöltjeként újfent bizottsági alelnök lett és egyfajta „bizottsági kancelláriaminiszteri” pozíciót töltött be intézményi együttműködésért felelős biztosként. A mostani ciklusban pedig bár alelnök nem lett, a talán legkeresettebb pozíció, a kereskedelmi biztosság jutott neki „kancelláriaminiszteri” teendői mellett.
Nyitókép: Nem win-win szituáció: Donald Trump és Ursula von der Leyen tárgyalása
Fotó: AFP/Brendan Smialowski
„Mindenki jobban járna, ha Manfred Weber és Ursula von der Leyen inkább kerti törpéket festenének Európa tönkretétele helyett” – jelentette ki Móna Márk, a Mandiner riportere.
Az amerikai elnök látszólag egyáltalán nem foglalkozik Grönlanddal mostanában.
Bármire kész az ukrán elnök, ha Ukrajna uniós csatlakozásáról van szó.
Az egyik ukrán portál tényszerűen számolt be a magyar miniszterelnök véleményéről.
Egyre többen lázadnak fel.
Thierry Breton kendőzetlenül beszélt arról, hogy az Európai Bizottság rossz úton halad.
Sam Harris szerint nem véletlen, hogy egyre nagyobb mértéket ölt az antiszemitizmus világszerte.
The Man-nek láthatóan új célja van. Eddig azt hittük, Orbán Viktort akarja leváltani. Most azonban kiderült: Hont Andrást.
