Az egykori gyarmatok szép lassan ideológiailag visszagyarmatosítják a Nyugatot – itt tartunk most

A gyarmatosítás, amit a Nyugat véghez vitt, a mi fogalmaink szerint igazságtalan, kegyetlen dolog volt. (Nem a „fehér” és pláne nem a „keresztény” európai ember a felelős a gyarmatosításért, hanem kifejezetten a nyugati; azzal a gondolkodásmóddal, amely úgy véli, uralhatja, birtokolhatja – habere, have, haben – a világot.

Aki pedig ezt nem követi, azt megbünteti, esetleg kiirtja.)

A Nyugat gazdagságát is az Amerika meghódításával kezdődő kolonializmus alapozta meg, amibe az idegen földrészek kifosztása, politikai rendszerének meghatározása, az őslakosok elleni erőszak, illetve a rabszolgaság mind belefért.

Természetesen meg lehet magyarázni ennek előnyeit is, hiszen a Kolumbusz előtti Amerika népessége és gazdasági ereje össze sem hasonlítható a későbbivel, kérdés, mai szemmel ez még vállalható-e;

Kétségtelen, hogy az afrikai rabszolgák elhurcolása miatt ma esetleg kártérítést követelő, hőbörgő leszármazottak lényegesen jobb körülmények között, magasabb életszínvonalon élhetnek, mint ha őseik földjén maradtak volna. Ezt azonban nincs jogunk megítélni, hiszen rengeteg egyéb szempont létezik, és

Hasonlóan ellentmondásos a Monty Python filmjében (Brian élete) John Cleese által felvázolt dilemma, a „Mit adtak nekünk a rómaiak?”, ami azt sugallja, hogy a magasabb civilizációs fokon állótól szívesség és felemelő gesztus a leigázottak megjutalmazása saját vívmányaival. A nézőt természetesen a szatirikus hangvétel a rómaiak tevékenysége mellé állítja, de ne feledjük, hogy ezt a filmet britek készítették, akik ebbe a gegbe saját gyarmatosító felsőbbrendűségük igazát rejtették el.

A huszadik század második felétől megfordult az irány, és immár nem a fehér keresztény nyugatiak áramoltak a gyarmatokra leigázni, kifosztani és észt osztani, hanem a gyarmatok népe előbb csak segédmunkásként, majd lassacskán döntéshozó pozíciókba kerülve elkezdte a maga értékrendjét meghonosítani. Előbb csak kuriózumként, aztán szép lassan a normál ügymenet részeként a hajdani kolóniák leszármazottai fontos helyeket szereztek meg:

(„Felköttetem a lord-majort”; nehogy áldozatául essen a rasszista gyűlöletbeszéd-gyűjtőknek irodalmunk egyik gyöngyszeme…), iszlám családból származó, bár magát a buddhizmushoz közelebb érző egyenlőségért felelős biztosa az Európai Bizottságnak. A legújabb hír szerint pedig New Yorkban egy iszlám hitű, indiai, elkötelezett palesztinbarát lehet a Demokrata Párt jelöltje a polgármester-választáson.

Ezek az emberek ráadásul többnyire gyűlölik azt az államot, azt a rendszert, amelynek felemelkedésüket, jólétüket, esélyeiket köszönhetik, és ügyesen kihasználva a szellemileg és kulturálisan kiüresedő Nyugat gyengeségét,

Mi ezt az egészet a kívülállók derűs nyugalmával szemlélnénk, ha időnként a George Floydok és BLM-ek nyomán haladó woke liberális művészeken és politikusokon át nem gyűrűzne be hozzánk is, revolverezve bennünket egy olyan témában, amihez semmi közünk. De sajnos túlságosan rossz helyen vagyunk, és 

Különösképpen, hogy a Nyugat – dacára a nyilvánvaló eredménynek, amihez ez a mentalitásuk vezetett – továbbra is azt hiszi, hogy kioktathat, lenézhet más népeket, s miközben odahaza végső haláltáncát járja a túlélés szempontjából meglehetősen korlátozott kilátásokkal, még utolsó erejével

***

(A nyitóképen: Zohran Mamdani; forrás: Madison Swart/Hans Lucas/AFP)