New York Times-os történelemhamisító kapta a Pulitzer-díjat

Nikole Hannah-Jones nyerte az idei Pulitzer-díjat az Egyesült Államokban a New York Times úgynevezett 1619 Projectjének nyitóesszéjéért – szóltak a hírek a napokban.

Mint azonban arra többen felhívták a figyelmet, a nyertessel van egy probléma: a díjazott esszét vezető történészek kritizálták, mivel át akarja írni a történelmet, maga a New York Times is kért tőlük szakértői állásfoglalást, csak épp figyelmen kívül hagyta azt.

De mi a fene az az 1619 Project? 

A bevett amerikai felfogás szerint az Egyesült Államok története 1776-tal kezdődik, azaz a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával és a függetlenségi háborúval (ami angolul nem háború, hanem „forradalom”: „american revolution”). Ekkor egyesült ugyanis a 13 észak-amerikai brit gyarmat III. György királlyal szemben. 

Nem csak az amerikai felfogás tartja ezt az időpontot az amerikai történelem kezdetének, hanem tulajdonképpen az egész nyugati történetírás. Játszhatnának egyébként más dátumok is. 1777-ben fogadták el és 1781-ben ratifikálták az első alkotmányt, a „Konföderációs Cikkelyeket”, amely már „örök unióról” szólt; vagy épp lehetne az alapítást az 1787-es Alkotmányhoz is kötni. Mindenesetre a Függetlenségi Nyilatkozat említi először „Amerika egyesült Államait”, de itt ez még nem országnév; a Konföderációs Cikkelyek viszont már azt írja I. cikkelyében: „A konföderáció Neve legyen: Az Amerikai Egyesült Államok.” 

Akárhogy is van jogilag, a független és egyesült 13 gyarmat története a Függetlenségi Nyilatkozattal indul. Ha az Egyesült Államok előtörténetét, a gyarmatok történetét nézzük, akkor pedig két időpont játszik, mint kezdet: 1607-ben alapították a virginiai, azóta elpusztult Jamestownt; és 1620-ban kötött ki a Mayflower Cape Codnál, s alapították meg az első puritánsok a későbbi Plymouth-ot. Nos, ha az USA kezdete a bevett számítás szerint 1776, akkor a gyarmatok történetének kezdete a bevett számítás szerint 1620; de játszhatna még 1607 is. 

Szóval lenne pár viszonylag érthető alternatíva arra, hogy mikor kezdődik az amerikai történelem illetve az Egyesült Államokat mikor alapították, és ezek mellett még lehetne is érvelni.

Ehhez képest a New York Times 1619 Projectje szerint az amerikai történelem 1619-ben kezdődik, mivel ekkor érkeztek az első rabszolgák Jamestownba. A dátumválasztás nem véletlen: Nikole Hannah-Jones szerint Amerika demokratikus és szabadságpárti elvei valójában hazugságok voltak, és csak a feketék váltották őket valóra. 

Eme narratíva keretében Hannah-Jones amellett érvel, hogy a függetlenségi háborút csak azért vívták a gyarmatok, mert Nagy-Britannia veszélyeztette a rabszolga-ellátmányukat.

A történészek tiltakoznak

Leslie M. Harris, a Northwestern University afroamerikaiak történelmére szakosodott (fekete és nő) történésze ugyan határozottan cáfolta ezt az állítást, amikor a New York Times felkérte a szakmai kontrollra, de figyelmeztetéseit figyelmen kívül hagyta a lap (véleményét a baloldali Politicón tette közzé.)

Ezután öt történész írt a lapnak olvasói levelet, leszögezvén, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy milyen narratívát vagy „keretezést” használunk, hanem bizony kemény történeti tényekről, a történelmi megértést pedig Hannah-Jones ideologikus állításokra cserélte le. A New York Times azonban beleállt az ügybe, és Jake Silverstein főszerkesztő nyilvánosan védelmezte az 1619 Projectet. Pár hónappal később egy szerkesztőségi cikk úgy fogalmazott, hogy egyesek a rabszolgaság fennmaradásáért harcoltak a függetlenségi háborúban, de Gordon Wood történész szerint még ez az állítás is cáfolható, minthogy Nagy-Britannia nem veszélyeztette a rabszolgaságot. 

Az alkotmány félremagyarázása

Hannah-Jones emellett – összegez a The Federalist – beleszáll az amerikai alkotmányba is, ami szerinte direkt a rabszolgaság megőrzésére törekedett, anélkül, hogy használta volna a „rabszolgaság” fogalmát. 

Ez azonban félrevezető magyarázat. Az alkotmány három módon érintette a rabszolgaságot: a háromötödös szabály által, amely szerint a rabszolgatartó államok rabszolgái a szavazáskor háromötöd részben számítanak bele a népességbe; azáltal, hogy elrendelte a szökött rabszolgák visszajuttatását uraiknak; illetve hogy elrendelte a nemzetközi rabszolgakereskedelem betiltását. 

A rabszolgaság bújtatva ugyan, de azért került bele az alkotmányba, ráadásul mint tagállami jog, amibe nem igazán van szövetségi beleszólás, mert a déli államok máshogy nem léptek volna be az államszövetségbe. Georgia, Észak- és Dél-Karolina nem volt hajlandó elfogadni a rabszolgaság azonnali betiltását, és jelezték, ha a kongresszus komolyan veszélyezteti a rabszolgaság intézményét, távoznak képviselőik a tárgyalásokról. 

Ez tehát egy politikai kompromisszum volt –a politika már csak ilyen. Ha a rabszolgatartó államokat kihagyták volna az unióból, akkor azok alkothattak volna egy külön szövetségi államot, aminek a teljes területén érvényes a rabszolgaság, s akkor a rabszolgasaság nem az 1860-as években szűnt volna meg, hanem ki tudja, mikor. (Fun fact: Lincolnt nem érdekelte a rabszolgaság, saját bevallása szerint az unió megőrzéséért küzdött, „rabszolgasággal vagy anélkül”, és egy követe tanácsára adta ki a felszabadító rendeletet, taktikai okokból.)

A háromötödös szabály furcsának tűnhet, mondhatnánk, szó szerint nem kezeli teljes embernek a rabszolgákat. Azonban tudnunk kell, hogy a rabszolgáknak nem voltak jogaik, nagyrészt tulajdonnak számítottak, egyben valamiképp némileg jogképes személynek is, de inkább tulajdonnak, s természetesen így választójoguk sem volt. A rabszolgatartó államok viszont azt szerették volna, ha a szavazáskor és a kongresszusi helyek elosztásakor beleszámítanának a népességbe. A nem (pontosabban kevésbé) rabszolgatartó államok azonban felháborítónak tartották, hogy olyanokat akarnak beleszámolni a politikailag számító népességbe, akiknek nincsenek politikai jogaik. Ebből a bírkózásból született meg kompromisszum gyanánt a háromötödös szabály. Azaz ez a szabály csökkentette a rabszolgatartó államok súlyát, nem pedig növelte, így történelmileg a rabszolgaság megszűnésének lassú folyamatához járult hozzá. 

Ironikus esete a történelemnek, hogy miután a polgárháború alatt felszabadítják a rabszolgákat, és azok szabad feketék lesznek, viszont idővel kirekeszti őket a szegregáció intézménye, a háromötödös szabály eltörlődik, s miközben a déli államok különös trükkökkel megoldják, hogy a feketék lehetőleg ne szavazzanak (ezzel pedig a fehér népesség jelentős részét is kirekesztik a szavazásból), a kongresszusban már minden állampolgáruk teljes jogúnak számít, tehát a rabszolgaság eltörlése éppenséggel növelte a déli államok súlyát, már ami a népességet illeti. 

Az alkotmányozó alapító atyák tehát tisztában voltak a rabszolgaság problematikus voltával, bár sokuk maga is rabszolgatartó volt, gondoljunk csak a halálával a rabszolgáit felszabadító George Washingtonra vagy Thomas Jeffersonra, aki folyamatosan küzdött szabadságpárti nézetei és rabszolgatartó mivolta konfliktusával. Az alapító atyák egyik történész szakértője, Joseph J. Ellis szerint az ő esetükben inkább azt a tényt kell értékelni, hogy virginiai ültetvényesekként a korszellemmel szemben egyáltalán komolyan elgondolkodtak a kérdésen és kétségek támadtak bennük.

A washingtoni törvényhozás viszont 1808-cal végleg betiltja a külföld rabszolgakereskedelmet, s az északi államokban fokozatosan, felmenő rendszerben eltörlik a rabszolgaságot. Annyira fokozatosan, hogy a „szabad” államokban még az 1830-as években is van több, mint háromezer rabszolga. 

Afrikai rabszolgaság

Mindezek mellett Hannah-Jones két másik tényezőről is elfeledkezik: a rabszolgakereskedelemben nem csak „áru” és vevő van, hanem eladó is. A rabszolgakereskedőknek nem feltétlen kellett erőszakkal összefogdosniuk a portékának szánt embereket; a törzsfőnökök ugyanis előszeretettel adták el nekik a rivális törzsekkel való háborúskodásokban elfogott foglyokat. A huszadik századig nem létezett semmiféle pánafrikai tudat.

Amikor a portugálok Afrikába értek, és elindították a koraújkori, nyugati rabszolgakereskedelmet, már régóta működő rabszolgapiacokra bukkantak. A Szaharán át a II. század óta folyt a rabszolgakereskedelem. S „az afrikai rabszolgaárusoknak mindegy volt, hogy kinek adják el az embereket; éppen olyan boldogan kiszolgálták a brit rabszolga-kereskedőket, mint a portugálokat, vagy ha már itt tartunk, régi arab megbízóikat” – írja Niall Ferguson (Civilizáció). 

Adataink szerint „800 s 1700 között a Közel- és Közép-Keletre, illetve az Indiai-óceán nyugati medencéjébe évente átlagosan körülbelül háromezer rabszolgát szállítottak”, és Afrikából a „19. században összesen körülbelül 900 ezer rabszolgát hurcoltak Ázsiába” – írja J. D. Fage és W. Tordoff (Afrika története). 

De az afrikai törzsek egymás közt is adták-vették a rabszolgákat, nem csak hadifogolyként; a rabszolgaság lehetett büntetés, illetve létezett az adósrabszolgaság is. Az afrikai társadalmak számára a rabszolgaság teljes mértékben elfogadott és bevett intézmény volt a nyugatiak rabszolgák iránti érdeklődése nélkül is – ami persze nem menti fel a nyugati rabszolgakereskedőket, akiknek a kedvéért igyekeztek növelni a kínálatot az eladók, de azért mindez erősen árnyalja a képet. 

A belső afrikai rabszolgakereskedelem még a huszadik század elejére sem halt ki.

Egyébként Jamestownba a hollandok vitték az első húsz rabszolgát 1619-ben egy csatahajó fedélzetén, nem a gyarmati lakosok és nem a britek. Holland gyarmatosítók 1626-ban vették meg Manhattan szigetét az indiánoktól, és a Holland Nyugat-Indiai Társaság még ebben az évben vitt tizenegy afrikai rabszolgát New Amsterdamba  – a város pár étvized múltán már a New York nevet viselte.

Fekete rabszolgatartók

Az 1621-ben Jamestownban rabszolgának eladott afrikai fekete, Anthony Johnson önállóan művelhetett egy farmot, részben azért, mert segítette a gyarmatot az indiánok ellen vívott harcban. Nagyjából húsz évvel azután, hogy partra szállt, szabaddá vált és kapott egy kis földet, és később sikeres ültetvényessé vált, akinek saját rabszolgái voltak.

Dél-Karolinában a 19. század közepén az egyik legnagyobb rabszolgatartó egy William April Ellison nevű fekete fickó volt. Az 1790-ben született Ellison 26 évesen vásárolta saját, majd pár évvel később családja szabadságát. Ellison a gyapotiparban igen hasznos gyapotmagtalanító gépek fejlesztésében jeleskedett, s ebből is gazdagodott meg. Két rabszolgával kezdte, 1830-ban már négy volt neki, s mikor a polgárháború kitörése után pár hónappal, 1861 decemberében elhunyt, négyszáz hektár földje és 53 rabszolgája volt. A polgárháború kitörése után felajánlotta rabszolgái munkáját a konföderációs hadsereg számára, gyapotültetvényét diverzifikálta és segítette a déli csapatok ellátását, fiai pedig be szerettek volna állni a déli seregbe, de bőrszínük miatt elutasították őket. Így aztán csak pénzzel támogatták a déli ügyet. Ellison lánya, Eliza kétszer ment férjhez. Első férje egy indián, Willis Buckner volt; fiuk, John Wilson Buckner harcolt is a konföderációs csapatok kötelékében. (Lásd: Michael P. Johnson-James L. Roark: Black Masters. A Free Family of Color in the Old South, 1984.)

Az összes rabszolgatartó államot tekintve Carter G. Woodson adatai szerint 1830-ban 3776 feketének volt rabszolgája, összesen 12907. A fekete rabszolgatulajdonos elsősorban városi jelenség volt, minthogy a szabad feketék többnyire városon laktak, és gyakran saját családtagjaikat vásárolták ki, de azért bőven akadtak akik klasszikus módon dolgoztatták rabszolgáikat, elsősorban Louisianában. (Carter G. Woodson: Free Negro owners of slaves in the United States in 1830.)

Az egyes államokban ugyanakkor a rabszolgatulajdonos feketék aránya igen magas volt az összes szabad fekete közt: Dél-Karolinában 43 százalék, Louisianában 40 százalék, Mississippiben 26 százalék, Alabamában 25 százalék, Georgiában pedig 20 százalékn. (Thomas J. Pressly: The Known World' of Free Black Slaveholders.)

A Project 1619 a progresszió taktikája

Mindezzel együtt a New York Times Project 1619-ét több ezer tanár kötelező tananyagnak adta fel. 

Na most: a Project 1619 támogatója a Pulitzer Center volt. Majd a Project 1619 vezéresszéjének szerzője megkapta a Pulitzer-díjat. Igaz, a Pulitzer-díj odaítélői nem a Pulitzer Center alkalmazottai, na de azért mégis furcsa a jelenség. 

Rod Dreher szerint arról van szó, az elitet nem érdekli, hogy ha az újságírás progresszív ideológiai célokat szolgál, vagy épp éppen ez érdekli. 

James Lindsay matematikus szerint azonban az egész project valójában a szélsőbalos SJW-mozgalom akciója, mely elsősorban nem történelem, s így nem is a tényekről szól, hanem a kritikai faji tanulmányok (Critical Race Theory) és más posztmodern diszciplinák felhasználása az amerikai alapítás és történelem kizárólag elnyomók és elnyomottak dichotómiájában való értelmezésére. Az 1619 Projecttel a történelmi tényekről akarják elterelni a figyelmet, és azt szeretnék, ha zavart keltve az erőben, arra kényszeríthetnék az embereket, hogy állást foglaljanak egy mesterségesen kreált dilemma mentén, mely arról szól, hogy az elnyomók vagy elnyomottak pártján állnak. Hogy az egész kérdéskör ennél sokkal bonyolultabb, az nem érdekli őket.

A szerző a cikkhez felhasználta készülő kötete amerikai alapításról és rabszolgaságról szóló fejezeteinek részleteit.