Az orosz–amerikai csúcstalálkozók anatómiája

„Aki ma a feltételes módban készülő budapesti csúcstalálkozóra tekint, óhatatlanul történelmi visszapillantó tükörbe néz. A II. világháború végétől napjainkig ívelő amerikai–szovjet, majd amerikai–orosz államfői diplomácia a legkevésbé sem a fényes pillanatok és a nagy kézfogások sorozata. Feszült jelenetek, félbeszakadt egyeztetések, és sok „se hús, se hal” zárónyilatkozat is éppen úgy hozzátartozik a csúcstalálkozók krónikájához, mint az áttörő jellegű sikerek. A rendelkezésre álló összegzések szerint a teljes korszak – a korai második világháborús katonai-politikai együttműködéstől egészen 2025-ig – 74 államfői találkozót számol, amelyek kimenetele beszédes: 57 »vegyes«, 14 »siker«, 3 »kudarc«.

Ennek a 74 esettanulmánynak egész sor igen fontos tanulsága van. Az egyik, hogy a „siker” mindig ritka kivétel, semmiképpen sem szabály. A másik, hogy a siker tipikusan nem a nagy konfliktusok forrpontján születik, hanem gondos előkészítés, technikai egyeztetések és jól körülhatárolt témakörök nyomán. 

A diplomácia nem romantikus műfaj, hanem a jól átgondolt és precízen felépített apró legókockák felhőkarcolója.

Időrend és ritmus: amikor a történelem lélegzik

Az államfői csúcstalálkozók gyakorisága korszakonként erős hullámzást mutat. A II. világháború és a közvetlen utóidőszak (1943–1945) a hadi koordinációról és az új világrend körvonalairól szólt. A korai hidegháború (1955–1967) idején a nagypolitika idegrendszere pattanásig feszült. A látványos botlások, mint például a U–2 incidens miatt széteső 1960-as párizsi csúcs, igen hosszú árnyékot vetettek maguk elé. A détente, azaz az enyhülés (1972–1979) ezzel szemben „szerződéses aranykorként” emelkedik ki a vizsgált esetek közül. Sok formális csúcstalálkozóval és nem kevés átütő eredménnyel. A késői hidegháború (1985–1991) ismét felpörgette a tempót, Reagan és Gorbacsov személyes kémiája fontos áttöréseket hozott.

A posztszovjet évek (1992–2000) is meglepően sűrű menetrendet produkáltak a maguk huszonhárom találkozójával, amelyek főként a partnerségi keretek és a támogatási mechanizmusok körül forogtak. A 2001–2014 közötti időszak is sok sikeres tárgyalást mondhat magáénak – főként a fegyverzet-ellenőrzés terén. 2015-től napjainkig a strukturált csúcspolitika újra elvékonyodott, 2017 és 2025 között mindössze öt vezetői találkozót jegyezhetünk fel.

A ritmus tehát önmagában nem tekinthető a béke barométerének. Inkább azt jelzi, mikor és hogyan képesek a felek egy-egy szűkre szabott témában megállapodni, beletörődve abba, hogy a geopolitika tektonikus törésvonalai ritkán zárulnak össze egyetlen ülés alatt.”

Nyitókép: ANDREW CABALLERO-REYNOLDS / AFP