Ha Isten jó és mindenható, miért engedi a rosszat a világban?

Vajon miért engedi Isten a rosszat a világban, ha jóságos, igazságos és mindenható? A kérdésfelvetésre adott klasszikus válasz az ókor, leginkább Szent Ágoston óta az emberi szabad akarat: az ember szabadon választja a bűnt, a rosszat. Eme érvelés modern képviselője például Alvin Plantinga kálvinista teológus és Richard Swinburne ortodox vallású apologéta (hitvédő), nyugalmazott oxfordi filozófus. 

J. L. Mackie szerint viszont Isten megtehette volna, hogy csak olyan teremtményeket teremt, akik csak a jót választják. Plantinga szerint azonban ez logikai ellentmondás. Swinburne ugyanígy érvel: 

De hát nem azt jelenti a mindenhatóság, hogy Isten tud teljesen szabad és csak a jót választó lényeket teremteni? A filozófusok szerint nem. Ugyanis a mindenhatóság a logikailag lehetségesre terjed ki, a logikailag nem lehetségesre nem, Isten tehát nem tud négyzet alakú kört teremteni például. Ahogy C. S. Lewis írta a fájdalomról szóló munkájában: 

De akkor talán – állítja például Stephen Davis – Istennek mégsem kellett volna szabad akaratot adnia teremtményeinek, hogy ne legyen rossz a világban.

John C. Peckham teológus, a hetednapi adventista Andrews Egyetem teológusa Theodicy of Love: Cosmic Conflict and the Problem of Evil (A szeretet teodíceája: kozmikus konfliktus és a rossz problémája, Baker Academic, 2018) amellett érvel: Isten azt szeretné, ha teremtményei, mármint az emberek szabadon választanák az ő szeretetét, és ehhez szükséges a szabad akarat, ami viszont magában hordozza minimum a rossz választásának, Isten elutasításának a lehetőségét. Egy automata világot – írja Peckham – nem érte volna meg megteremteni. Isten sosem szeretné a rosszat. Istent felelősnek lehet tekinteni a rossz lehetőségéért, de nem a megvalósult rosszért. A rossz lehetősége pedig a jót, a szeretet szabad választását szolgálja. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem.

A katolikus Katekizmus ugyanígy érvel: „a bűn visszaélés azzal a szabadsággal, melyet Isten a teremtett személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást.”

De mi van a természeti katasztrófákkal? Azokat mi okozza? Plantinga és Swinburne amellett érvelnek, hogy éppenséggel azokat is okozhatják a bűnbeesés miatti rossz emberi döntések valamiféle misztikus módon, illetve okozhatják akár gonosz szellemi lények, a bukott angyalok, tehát a démonok is. Emellett érvel Peckham is.

Nézzük, hogy:

• van-e szabad akarat, és miért van rá szükség?
• miért van áteredő bűn?
• mi az a kozmikus konfliktus?
• mik azok a mennyei tárgyalások?
• miért nem használhatja Isten pusztán mindenható hatalmát?
• hogyan győzedelmeskedik Isten?
• hol a helye mindebben a karácsonynak?

Van-e szabad akarat, ami a rossz forrása?

Itt azonban, mielőtt tovább lépünk, egy kis kitérőt kell tennem a szabad akarat ügyében, amit a tudomány berkeiben egyre inkább nemlétezőnek tartanak. A kortárs, természettudományos–mechanisztikus–materialisztikus elméletek azon vannak, hogy az öntudatot az evolúnothció és a neuronok működéséből magyarázzák meg, tehát öntudatunkra és cselekedeteinkre szerintük agyi folyamataink adnák meg a választ. Eszerint mi is állatok vagyunk, akiket a gének, a hormonok, a biológia és a neuronok irányítanak (evolúciós pszichológia), és ezek segítségével lehet megmagyarázni a morál, az öntudat, a szimbólumok jelenségét is, mindazt, ami nem összeköt, hanem elválaszt minket az állatoktól. 

Ennek az elméletnek az eredménye az, amit angol szerzők „nothing-butism”-nak neveznek, miszerint a történelmet vagy az embert „semmi más, csak…”; semmi más, csak az önző gén, a hatalom, a pénz vagy bármi más hasonló ösztön hajtja.  Ez a materialista megközelítés azonban téves felfogás: csak a „hogyan” kérdésére válaszol, a működésre, nem arra, hogy mi hozza létre az öntudatot, a szimbólumokat, a morált és a személyes szabad akaratot.

A hagyományos keresztény álláspont a szabad akarat tekintetében lényegében libertárius (ez a szabadakarat-pártiak címkéje a filozófiában, szemben az azt tagadó deterministákkal és még pár egyéb – szerintem önellentmondásos – opció híveivel) habár korlátozó tényezőket elfogad, tisztában van vele, hogy szabad akaratunk romlott, és sok minden befolyásol minket. 

És amennyiben a természetes teológia eszközeivel igazoltuk az egy, igaz Isten létét, és hogy a kereszténység a vele való kapcsolat megfelelő módja, akkor igazoltuk a szabad akaratot is, függetlenül más tudományok ezzel kapcsolatos meglátásaitól. A teológia felsőbbrendűbb más tudományoknál, a természettudománynál is. (Vannak nem hagyományos teisták, akik a szabad akarat más koncepcióit vallják, ezért fogalmaztam úgy, hogy „hagyományos keresztény álláspont”). (Emellett ajánlom a szabad akarat ügyében Bernáth László filozófus Létezik-e szabad akarat? című munkáját.)

A Szentírás tanúságot tesz róla, hogy a szeretetet szabadon adjuk és kapjuk. A szeretet öncél. Azonban ha szabadon adjuk és kapjuk, Isten mindenhatósága ellenére sem tudja determinálni, hogy szeressük őt. A valódi szeretet megköveteli a valódi szabad akaratot. Peckham amellett érvel, hogy 

 és a szerző ezt a Szentírással is alátámasztja.

Isten emellett – egyes felvetésekkel szemben – nem „élvezte szadisztikusan” Fia szenvedését a kereszten; ez az önfeláldozás a gyógyító isteni akarat megnilvánulása volt az üdvterv szélesebb kontextusában.

A rossz pedig az, ami ellentétes Isten akaratával. Isten nem mindig „kapja meg”, amit úgymond szeretne, de biztosan megvalósítja mindent átfogó gondviselésszerű célját (gyógyító akaratát).

Jól mutatja ezt a búzáról és konkolyról szóló példabeszéd:

„Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés szárba szökkent, és kezdett kalászt hozni, látható lett a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és ezt mondták neki: Uram, te jó magot vetettél a földedbe. Honnan került hát bele a konkoly? Ő pedig így felelt: Valamelyik ellenségem tette ezt! A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy elmenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is.30Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és majd az aratás idején szólok az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek be csűrömbe!”

Az áteredő bűn

A kereszténység hagyományosan vallja az áteredő bűn tanát, miszerint Ádám és Éva bűne az egész emberi nem természetét megrontotta. Peckham nem téri ki rá érdemben, de a teljesség kedvéért mi megtesszük (az áteredő bűnnel kapcsolatban kiváló átfogó összefoglaló Tatha Wiley 2002-es könyve). Hogy ez mennyire érinti a szabad akaratot, afelől megoszlanak a felekezetek álláspontjai, jellemzően a protestánsok a borúlátóbbak. A szabad akarat teljes megszűnését azonban nehéz volna konzisztensen vallani. 

A modernitásban megkérdőjeleződtek a Teremtés (Ádám és Éva) történetének szó szerinti értelmezései, ahogy Szent Ágoston klasszikus tana is az áteredő bűn biológiai továbbadásáról. Akárhogy is, a katolikus Katekizmus, megengedve a Teremtés könyvének szimbolikus-mitologikus értelmezését, a következőképp fogalmaz: „A bűnbeesés története (Ter 3) képes beszédet használ, de egy őseseményt ír le, mely az ember történelmének kezdetén játszódott le. A kinyilatkoztatás megadja nekünk a hitbeli bizonyosságot, hogy az emberiség egész történelmére rányomja bélyegét az áteredő bűn, melyet ősszüleink szabad akarattal követtek el”, habár a kígyó, azaz a Sátán kísértésére válaszul.

De vajon miért kell mindenkinek bűnhődnie az ősszülők bűnei miatt? A Katekizmus úgy foglalja ezt össze (alighanem ökumenikus jelleggel):

„Ádám bűne hogyan vált minden leszármazottjának bűnévé? Az egész emberi nem úgy van Ádámban, ‘mint egyetlen ember egyetlen teste’. ‘Az emberi nem ezen egysége’ miatt minden ember benne foglaltatik Ádám bűnében, mint ahogy mindannyian benne foglaltatnak a Krisztus igazságában. 

A kinyilatkoztatás által azonban tudjuk, hogy Ádám az eredeti szentséget és igazságot nemcsak önmaga, hanem az egész emberi természet számára kapta: Amikor Ádám és Éva engedett a kísértőnek, személyes bűnt követtek el, de ez a bűn az emberi természetet érinti, melyet bűnük után bukott állapotban adnak tovább. Olyan bűn ez, mely nemzés által az egész emberiségre átszármazik; tudniillik egy olyan emberi természet továbbadása által, mely meg van fosztva az eredeti szentségtől és igazságtól. Ezért 

Az áteredő bűn, jóllehet mindenki sajátja, Ádám egyetlen leszármazottjában sem személyes bűn. Megfosztottság az eredeti szentségtől és igazságtól, de az emberi természet teljesen nem romlott meg: természetes erői megsebesültek, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá és hajlik a bűnre (e rosszra való hajlandóságot nevezzük ‘concupiscentiának’). A keresztség Krisztus kegyelmének életét ajándékozva eltörli az áteredő bűnt, és az embert ismét Isten felé fordítja, de a meggyöngült és rosszra hajló természetet sújtó következmények megmaradnak az emberben, és lelki harcra hívják.”

A kereszténység hangsúlyozza az áteredő bűn Krisztus általi gyógyítását is, legalább akkora, ha nem nagyobb hangsúllyal, mint magát az áteredő bűnt. Persze az áteredő bűn tanát a modernitásban, mint igazolhatatlan bűntudatkeltést, elvetik, a felvilágosodás optimista emberképébe, ami szükséges az emberiség mgejavításához, nem fér bele. Ugyanakkor a történelmi tapasztalatra alapozva azt is mondhatnánk, amit Reinhold Niebuhr amerikai protestáns teológus idézett egyszer a London Times-ból: „az áteredő bűn tana a keresztény hit egyetlen empirikusan igazolható tana”. (Tegyük hozzá: a többi metafizikailag igazolható.)

A kozmikus konfliktus

Térjünk vissza Peckham gondolatmenetéhez. Az egyik legjobban mellőzött bibliai téma az Isten és a hamis istenek vagy démonok közti konfliktus: „valamelyik ellenségem tette ezt”. Isten engedi a rosszat, eközben minimalizálja a járulékos veszteséget, hogy legvégül győzedelmeskedjen. De miért van erre szükség Peckham szerint?

A „sátán” (satanas) ellenséget, a gonosz” (diabolos) rágalmazót, a héberben pedig a „sátán” többek közt vádlót jelent. Egy másik kifejezés, amit a Sátánra használ a Szentírás, az antidikos, ami a bírósági ellenfelet jelenti – írja Peckham. A Biblia tanúsága szerint a Sátánnak csak korlátozott uralma és ideje van evilágon, és teremtett lény, akárcsak minden más démon és angyal.

A bukott angyalok azért rosszak és gonoszak, mert büszkeségükben elutasították Istent és teremtését, és mivel minden tudásuk megvolt ahhoz, hogy véglegesen válasszanak jó és rossz között, állást foglaljanak Isten mellett vagy ellen, ezért döntésük visszavonhatatlan.

Mennyei tárgyalások

Mint a teológus rámutat: a Szentírásban több mennyei bírósági tárgyalási jelenet is szerepel. Jób könyvében van az egyik:

„Egy napon az történt, hogy az Isten fiai fölkerekedtek, és az Úr elé járultak. A sátán is megjelent köztük. Az Úr így szólt a sátánhoz: ’Honnét kerülsz ide?’ A sátán ezt felelte az Úrnak: ’Szerte bebarangoltam a földet és bolyongtam rajta.’ Akkor az Úr így szólt a sátánhoz: ’Felfigyeltél-e szolgámra, Jóbra? Mert nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen, derék ember, féli az Istent és kerüli a rosszat.’ A sátán azt válaszolta az Úrnak: ’Talán bizony ingyen olyan istenfélő az a Jób? Nem magad emeltél-e sövényt köré, háza és minden vagyona köré? Megáldottad keze munkáját, úgyhogy birtoka egyre gyarapszik a földön. Csak nyújtsd ki egyszer a kezedet és nyúlj hozzá egész vagyonához! Szavamra, szemtől szemben fog majd káromolni!’ Az Úr erre azt mondta a sátánnak: ’Nos, kezedbe adom mindenét, amije van. Csak rá magára nem szabad rátenned a kezed.” Erre a sátán eltávozott az Úr színe elől.’”

A másik ilyen jelent Zakariás könyvében található:

„Megmutatta nekem Józsue főpapot, amint az Úr angyala előtt állt. Jobbján a sátán állt, és vádolta. Az Úr angyala ezt mondta a sátánnak: ’Parancsoljon neked az Úr, sátán, parancsoljon neked az, aki kiválasztotta Jeruzsálemet! Nem üszök ő, amelyet kimentettek a tűzből?’ Józsue piszkos ruhába volt öltözve, amint ott állt az Úr angyala előtt. Az angyal megszólalt, és azt mondta az előtte állóknak: ’Vegyétek le róla a piszkos ruhát, és öltöztessétek díszes ruhába! A fejére tegyetek tiszta föveget!’ Fel is öltöztették díszes ruhába, a fejére pedig tiszta föveget tettek. Az Úr angyala ott állt előtte és azt mondta neki: ’Látod, levettem rólad bűnödet.’ Majd így szólt az Úr angyala Józsuéhoz: ’Ezt mondja a Seregek Ura: Ha az én útjaimon jársz, és megtartod törvényeimet, te fogod kormányozni házamat, te őrzöd udvaraimat, és megengedem, hogy ezek sorába lépj, akik itt állnak.’”

Peckham rámutat: 

A Sátán nyíltan ellentmond Isten ítéletének, megkérdőjelezvén Jób motivációját, azaz rágalmazza és vádolja az Istent. Isten engedélyezi a Sátánnak, hogy tesztelje elképzelését, de Isten kerül ki győztesen a tesztből. De a Sátán állandóan ügyészt játszik, aki fel akarja bolygatni Isten királyságát.

De hogy lehet, hogy valós konfliktus van a mindenható Isten és egy teremtménye között? Ez a konfliktus nem lehet puszta hatalmi konfliktus, tekintve Isten mindenhatóságát. Peckham szerint amiről szó van, az az, hogy a Sátán, mind rágalmazó és vádló, kétségbe vonja Isten morális jellemét és kormányzásának jó mivoltát. A Sátán és szövetségesei szerint Isten nem teljes mértékben jó, szerető és igazságos. Ez egy direkt frontális támadás Isten ellen. Egy ilyen konflktust pedig nem lehet megoldani puszta hatalmi aktusokkal, mert ha Isten fenntartja elkötelezettségét a szeretethez szükséges szabadság mellett, akkor csak úgy bizonyíthatja igazát, ha demonstrálja, hogy mégis teljesen jó, szerető és igazságos. Ezt pedig úgy tudja megtenni, hogy időleges és korlátozott lehetőséget biztosít a Sátánnak és szövetségeseinek, hogy teszteljék őt, és így tisztára mosódjon Isten neve. Ezt hívja Pecknold „kozmikus isteni pernek”. 

Isten mindent nyíltan tesz, a mennyei udvartartás színe előtt, nincsenek titkos tárgyalások a Sátánnal. Ha azonban Isten, hogy bizonyítsa igazságosságát és jóságát, teszt gyanánt időleges és korlátozott uralmat ad a Sátánnak, nem akadályozhatja meg, hogy a Sátán eme keretek közt hatalmat gyakoroljon. A mennyei tárgyalásokból Isten nem tud tanulni semmit, mivel mindentudó, tehát ezeknek más funkciója van: Isten kormányzata igazságosságának bizonyítása és a kozmikus vádak cáfolása.

Richard Bauckham úgy fogalmaz: a kinyilatkoztatásban „a világ egyfajta bírósági terem”, amiben Isten igazságáról döntenek, s amelyben Jézus és követői az igazság tanúi. Márpedig ha Isten morálisan bizonyítani szeretné igaz mivoltát, akkor kénytelen a Sátánnak valamekkora hatalmat adni – de ez kötve van más teremtmények (az emberek) szabad döntéséhez is, akiknek lehetőségük van Isten vagy a Sátán mellett dönteni.

A szeretet győzelme

Krisztus győzelme a kereszten – ami morális győzelem – Isten jellemének, igazságosságának végső bizonyítása. Kínhalálával Isten magára vette az emberiség bűneit, és osztozott velünk a szenvedésben. Nincs ennél nagyobb szeretet. Ezzel Isten mintegy lefegyverzi a Sátánt.

A köztes időben azonban, miközben a bábeli lázadás után Isten engedélyezte a démonoknak („isteneknek”), hogy a népek felett uralkodjanak, megőrzött egy népet, a zsidóságot, a választott népet szövetségesnek, hogy megtestesülése és kereszthalála idejéig is legyen egy nép, ami képviseli őt és tanítását a földön, ahonnan újraindulhat a szeretet hódítása. Eme „privilégium botránya” teszi lehetővé, hogy idővel az Atya elküldve Fiát minden népet megváltson.

Pekcham azt állítja: bizonyította, hogy Isten mindent megtett, amit morálisan megtehetett a rossz enyhítésére és csökkentésére a kozmikus konfliktus keretrendszerében. 

A mi korlátolt emberi felfogóképességünk talán nem értheti meg, hogy mindazon rossz, amit Isten vonakodva nem akadályoz meg, valami sokkal nagyobb jó érdekében történik. Amikor Isten nem akadályoz meg valami szörnyű rosszat, azért nem teszi, mert egyrészt ellene lenne a szeretet lehetőségét biztosító szabad akaratnak, másrészt az előre lefektetett szabályoknak (úgynevezett joguralom), harmadrészt valami még nagyobb rossz történne, vagy épp a szeretet nem virágozhatna olyannyira. Ezen keretrendszerben Isten mindig a legjobbat teszi.

Karácsony: Isten részesedik az emberi létből

A karácsonykor megtestesülő Isten, Jézus Krisztus missziója Isten királysága igazságának és igazságosságának bizonyítása. A kereszt eme bírósági dráma tetőfoka. Ezzel a vádlót kitiltották a mennyekből: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből.” Ezzel a Sátán jogi vereséget szenvedett, de az ítélet végrehajtása várat magára a történelem végéig, hiszen, mint a búzáról és konkolyról szóló példabeszédből megtudtuk, ha idejekorán kigyomlálják a konkolyt, az nagyobb bajt okozhat. Lehet, hogy szörnyű gonoszságokat tapasztalunk meg a földön, a történelemben, akár személyes életünkben, de nem vagyunk abban a pozícióban, hogy megítéljük Isten lehetőségeit, s hogy ezek passzív engedésével milyen nagyobb jót fog elérni – hiszen Isten útjai kifürkészhetetlenek. Azaz amikor azt mondjuk, Isten nem engedheti meg a rosszat, vagy „ekkora rosszat”, nem vagyunk elég alázatosak, nem tudatosítjuk tudásbeli korlátainkat.

Talán nem ismerjük Isten motivációit minden esetben, de biztosak lehetünk benne, hogy az ígéretei által meghatározott keretek közt megakadályozza azt a rosszat, amit meg lehet (a szabad akaratot és a szövetség szabályait tiszteletben tartva), és hogy amit tud, megakadályoz úgy, hogy az ne vezessen még nagyobb rosszhoz. 

Amint Lukács evangélista írja:

„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.”

Karácsonykor Isten megtestesülését ünnepeljük. De miért lett Isten emberré? Azért – fogalmaz a Katekizmus – hogy minket Istennel kiengesztelve üdvözítsen, hogy megismerjük Isten szeretetét, hogy a szentség példaképe legyen számunkra, illetve hogy bennünket az „isteni természet részeseivé tegyen”. 

Persze csak akkor, ha szabad akarattal elfogadjuk az isteni szeretetet.

Kép: Gustav Doré: A Sátán bukása (1866)