Az emberiség „javíthatatlanul” vallásos. Ezt diktálja az ember esze és szíve is – Székely János a Mandinernek

Egyes hangok szerint a magyar katolikus egyház túl közel áll a kormányhoz, más hangok viszont azt kérik számon, hogy időnként határozottabban is megszólalhatna a püspöki kar társadalmi-etikai kérdésekben. Mit gondol állam és egyház viszonyáról?
A vallás és a társadalom, valamint annak legfőbb szervezőegysége, az állam közötti kapcsolat kettős természetű. Egyrészt mély, életadó kapocs köti össze a kettőt. Martin Buber, a híres perszonalista filozófus írta: „Egy kultúra addig él, amíg kapcsolatban van azzal az éltető Titokkal, amely valaha létrehozta.” Az európai kultúra három életadó gyökerét három várossal szokták jellemezni: Athén, Róma és Jeruzsálem. Athén a görög filozófiára utal, vagyis arra a meggyőződésre, hogy az igazság, azaz a valóság megismerhető, és e szerint a megismert igazság szerint is kellene élnünk. Róma a római jogot jelzi, vagyis azt a felismerést, hogy a társadalmat méltányos jogrend kell hogy szabályozza. Végül pedig Európa legfontosabb tápláló gyökere Jeruzsálem, azaz a Biblia értékei: annak a felismerése, hogy minden ember Isten képmása, és ezért végtelen érték, hogy szeretetre születtünk, hogy az emberi élet nem a megsemmisülés felé tart, hanem van beteljesedése. Az európai kultúrát ezek az értékek hozták létre. Addig van jövője, amíg ezekből az éltető forrásokból meríteni tud. A jogfilozófus Ernst Wolfgang Böckenförde mondta azt, hogy az államnak, ha valóban a közjót szolgáló jogállam akar lenni, olyan értékekre kell támaszkodnia, amilyeneket saját magának nem tud biztosítani. XVI. Benedek pápa érvelése szerint az állam ezeket az értékeket a vallások által megtermékenyített értelemtől kell hogy kapja. A vallások és különösen is a kereszténység által képviselt értékek nélkülözhetetlenek egy olyan állam számára, amely valóban a közjót akarja szolgálni.

Dolga az egyháznak emlékeztetni erre az államot?
Az egyháznak van egy prófétai szerepe is a társadalommal kapcsolatban: újra és újra ki kell mondania az evangélium értékeit, különösen akkor, ha ezek az értékek veszélybe kerülnek. Szólnia kell a béke, az igazságosság, a szegények és a gyöngék, a teremtett világ megóvása, a család és az élet védelmében. Más lehetne a világunk, ha az emberiség, különösen az államok vezetői meghallanák az egyház társadalmi tanításának üzeneteit, például azt, hogy a gazdasági tevékenység célja nem a haszon. A cél sohasem a pénz, hanem az ember, mégpedig a teljes ember – test és lélek – és minden ember kibontakozása, boldogulása, teljes emberi fejlődése. Az egyház társadalmi tanításának egy másik alapigazsága kimondja, hogy a magántulajdonhoz való jog nem mindenek fölötti jog. Van egy ennél erősebb jog, mégpedig az emberhez méltó megélhetés joga. A világ vagyonának nagy része kevesek kezében koncentrálódik. Meg kellene fordítani ezt. Az egyház fontos küldetése, hogy kimondja és élje is a Biblia prófétai, a társadalom és az állam elé tükröt tartó, velük időnként kritikus üzenetét.

Mindig is voltak egyenlőtlenségek, a kommunizmus tapasztalata pedig megmutatta, hogy a gazdasági egyenlőséget még diktatúra és romlás útján sem lehet elérni. Hol az egalitarizmus határa?
1970 előtt egy cég egyszerű munkatársai és a csúcsvezetők közötti jövedelemkülönbség 20-30-szoros volt. Ma sok helyen a 300-szorosat közelíti, de egyes cégeknél eléri az 500-szorosat is. Pedig nagy szükség van pékekre, takarítókra, ápolókra és kőművesekre is. A fehérgallérosok nagy bajban lennének nélkülük. Az egyszerű munkákat végzők néha sokkal keményebben dolgoznak, mint egy-egy vezető. A kereszténység nem a mechanikus egyenlőség híve – elég a talentumokról szóló példabeszédre gondolnunk –, még kevésbé az erőszakkal megvalósított egyenlősítési kísérleteké. A kereszténység a méltányos, igazságos világ híve, ahol minden ember emberhez méltó körülmények között élhet, kiteljesedhet, ahol nincsenek olyan aránytalan különbségek, mint a koldusszegény és a dúsgazdag között.

A legutóbbi népszámláláson egymillióval kevesebben nyilatkoztak a vallásukról. Mi állhat ennek a hátterében? Hogyan értékeli a katolikus hívek rejtőzködését vagy a számuk csökkenését?
A felmérésben a vallásukat bejelölők száma régiónként nagy eltérést mutatott. Például a Vas vármegyében élők 48, a zalaiak 49 százaléka vallotta magát a katolikus egyházhoz tartozónak, ez az arány Budapesten mindössze 23 százalék volt. Belekeveredett ebbe némi politikai állásfoglalás is. Ezenfelül a vallási hovatartozás – hasonlóan például a roma identitás megvallásához – érzékeny adat. Romának is csak 210 ezren vallották magukat a legutóbbi népszámlálás során, 2011-ben még 316 ezer volt ez a szám. A keresztelések és az egyházi temetések aránya sok településen jóval magasabb, mint a népszámláláson a vallásukat bejelölők aránya. Mindez óvatosságra int a népszámlálási adatok értelmezésével kapcsolatban. Tagadhatatlan tény azonban, hogy a vallásgyakorlattól való lassú eltávolodásnak vagyunk a tanúi. Ez a folyamat többé-kevésbé az egész európai kontinensen megfigyelhető. A folyamat gyökerei kétszáz évvel ezelőttre, a felvilágosodás és a francia forradalom idejére nyúlnak vissza. A felvilágosult, modern ember azt gondolta, hogy objektív igazságok, objektív erkölcsi értékek nem léteznek. Azt gondolta, a szabadság lényege az, hogy bármit, ami eszébe jut – legalábbis ha másnak nem árt vele – minden külső korlátozás nélkül megtehet. Hogy a szabadság lényege a valóságtól független pillanatnyi önkény, az ember maga alkotja meg az identitását, életcéljait, dönthet egy élet megszületése és befejezése ügyében; senki ne szóljon ebbe bele, legkevésbé a vallás és az Isten.

Európa sok területen a válság jeleit mutatja: egyre kevesebb házasság köttetik, egyre kevesebb gyermek születik. Mit tehet az egyház ez ellen?
Sok ember nem is nagyon érti, mi abban a szép, hogy az egész életét nagylelkűen, bőkezűen odaajándékozza valakinek. Mintha ez a fajta emberi nagyság már sokakból hiányozna. A gyermekvállalás pedig elsősorban nem anyagi kérdés. Nagymamáink, dédmamáink sokkal nagyobb szegénységben sokkal több gyermeknek adtak életet. 

Ha valaki tudja, hogy az élet végtelen érték, értelmes és szép, akkor természetes számára, hogy az élet ajándékát bőkezűen továbbadja. Egyre több modern ember alig tud őszintén lelkesedni valamiért. Nemigen tudja, mi az életének a célja, az igazi értelme, mi ad neki tartalmat és mélységet. Ám a vallástól való eltávolodás nem jelenti azt, hogy a spiritualitás iránti igény is eltűnt volna. Az élet értelmének keresése, a belső harmónia és béke iránti vágy ott van a mai emberben is. Azonban ezt gyakran nem a hagyományos, történelmi vallásoknál keresi, hanem más helyeken. Itt nagy tere van a történelmi vallások, köztük a katolikus egyház önvizsgálatának. Hitelesek vagyunk-e? Vannak-e élő szeretetközösségeink? Mit kap egy kereső ember, ha betér egy vasárnapi szentmisére? Közvetítünk-e igazi, élő spiritualitást? Válaszolunk-e azokra a kérdésekre, amelyek a mai embert érdeklik, feszítik? Vagy olyasmiről beszélünk, ami a számára érdektelen, olyan nyelven, ami a számára érthetetlen, idegen és távoli? Nagy szükség lenne a közösségeink, plébániáink megújulására.

Rod Dreher amerikai író és interjúalanyai szerint ma a kereszténység fő kihívója már nem az ateizmus, hanem az újpogány és ezoterikus tanok, amelyek a kereszténységtől eltérően varázsosítják újra a világot. Ön mit tapasztal?
A spiritualitás iránti igény mélyen gyökerezik az emberben, kiirthatatlan, és utat keres magának. Ha sokan úgy érzik, hogy a hagyományos keresztény egyházakban ezt nem találják meg, az erős kritika velünk szemben. Arra kell indítson minket, hogy legyünk hitelesek, legyenek élő közösségeink, a szentmiséink, a zarándoklataink, a közös alkalmaink legyenek valóban az Istennel való mély találkozás helyei, a hiteles emberi kapcsolatok megélésének lehetőségei.

Mi a válasza a „spirituális, de nem vallásos” emberek felvetésére? Egy amerikai felmérés szerint esetükben a „spirituális” nem jelent semmit, csak annyit, hogy mélyen érző embernek akarnak feltűnni, de semmilyen rendszeres lelki életet nem takar.
A spiritualitás sok esetben valóban a könnyű út keresése. Szeretné valaki megkapni mindazt a jót, lelki békét, amit a vallás adhat, anélkül hogy szembesülne azzal, amit a valóságos, élő Isten akar, vár tőlünk. A spiritualitás keresése jó. Első lépés a helyes irányba, de nem szabadna itt megállni. Tovább kellene lépni, ajtót kellene nyitni a valóságos, élő Isten előtt. Meg kellene hallani az ő sokszor igényes, sokszor nehezen elfogadható üzenetét hozzánk.

Amerikában és Nyugat-Európában lassan, de biztosan nő a felnőtt megkeresztelkedők száma, és sokan térnek át más felekezetekből katolikusnak. Afrikában is növekszik az egyház. Vajon mi állhat emögött?
Fontos világosan látni, hogy a föld lakosságának körében a teljesen vallástalanok aránya nem növekszik, hanem csökken. A Pew Reseach Center felmérései alapján az emberiség mintegy 16 százaléka vallástalan, és ez az arány folyamatosan csökken, a becslések szerint negyven év múlva 13 százalék körül lesz. 

Az eszünk azt diktálja, hogy az ámulatba ejtően szép, rendezett, csodálatos univerzum nem csak úgy véletlenül, a semmiből keletkezett. Ennek kell hogy legyen elégséges oka. Ezt diktálja a szívünk is. Az életünk nagy, megrendítő pillanataiban – amikor gyermek születik a világra, a szerelem csodálatos pillanataiban, amikor halljuk-érezzük a lelkiismeret hangját, ha valami igazán szépet látunk vagy hallunk, vagy amikor ott állunk a halál szent közelségében – érezzük, szinte kézzel tapintjuk, hogy az élet és a világ nem pusztán annyi, amennyit megszámolhatunk és megmérhetünk. Az élet valami sokkal hatalmasabb titok.

Van paphiány, vagy pusztán logisztikai probléma van?
Szent II. János Pál pápa mondta, hogy a paphiány csak tünet, a hit hiányának, a hit meggyengülésének tünete. Nem pusztán a tünetet, hanem a mélyebb problémát kellene orvosolnunk. Kellene sok olyan ragyogó keresztény család, ahol természetes a hűség, az esti közös ima, a gyermekáldás nagylelkű, örömteli elfogadása. Kellene sok olyan csillogó szemű fiatal, aki valóban hisz, a hite szerint is él, és bátran megvallja a hitét. Kellene sok olyan derűs idős keresztény ember, akiből nem a panasz, nem a keserűség, hanem békesség, jóság, bölcsesség árad. Ha ez így lenne, újra sokkal több papunk is lenne.

Nem lehet, hogy az egyház túlságosan sokat beszél társadalmi kérdésekről és keveset lelkiekről?
Sok igazság van ebben a kérdésben. Gyakran beszélünk a teremtett világ megóvásáról, a szegények iránti szolidaritásról, a békéről, egy igazságosabb társadalmi rend felépítéséről, a család értékéről. Ezek mind felbecsülhetetlenül fontos témák. 

Azt az örömhírt, hogy a teremtő Isten számára minden ember végtelenül fontos, hogy van megváltás, bűnbocsánat, örök élet. Hogy szeretetre születtünk, és akkor leszünk boldogok, ha megtanulunk szeretni, ha odaadjuk, ha ajándékká tesszük az életünket. Fontos volna minél többet beszélnünk erről, az evangélium szívéről. Nem is csak beszélni kellene róla, hanem mindenekelőtt hitelesen élni az Isten- és emberszeretet nagy titkát.

Hogyan értékeli XIV. Leó pápa első hónapjait?
IV. Leó pápa első szavai ezek voltak: „Békesség legyen mindnyájatokkal!” Jézus köszöntésével üdvözölte a világot. Egy „fegyvertelen és lefegyverző” békéről beszélt. Mennyire aktuálisak ezek a szavak, amikor a világ újra a fegyverek felhalmozására törekszik!

Az utóbbi évek kisebb-nagyobb belső vitái, nehézségei után a nyugalmat, az egységet akarta megerősíteni. Első nagyobb lélegzetű pápai írása, a Dilexi te (vagyis Szerettelek téged) pedig a szegények iránti kitüntetett szeretetre hívja az egyházat és a világot. Ezért is választotta a Leó nevet, emlékeztetve a szegények, a munkások drámai helyzetével foglalkozó korszakalkotó dokumentumra, a Rerum novarumra, amelyet XIII. Leó pápa adott ki 1891-ben. XIV. Leó a most kiadott pápai buzdításban figyelmeztet arra, hogy a haszonelvű gazdaság öl: kizsigereli és pusztítja a teremtett világot, és egyre hátrányosabb helyzetbe sodorja a szegényt, a gyöngét. 

az egyházat pedig arra szólítja fel, hogy váljunk egyre inkább a szegényekért élő, őket testvérként befogadó, rájuk különleges figyelmet fordító egyházzá.

Halottak napja közeleg. A mai ember valahogy mintha nehezebben viszonyulna a halálhoz, nem tud vele mit kezdeni, és különféle technikákkal az e világi élet mindenáron való meghosszabbítását célozza. Mit mond nekünk ma mindenszentek ünnepe és halottak napja?
Fiatal papként egyszer egy haldoklóhoz hívtak. Ahogy beléptem a kórterembe, az idős néni meglátott, és nagy nehezen ezt mondta: „Atya, de örülök, hogy ideért! Tudom, hogy nemsokára meghalok. Régóta vártam ezt a pillanatot. Tudom, hogy hazamegyek!” A kórteremben hatalmas csend lett. Azt éreztem, ez az asszony egyáltalán nem fél. Mintha már az egyik lába odaát lett volna, mintha látta volna a fényt, amely várja őt. Egy másik idős néni ezt osztotta meg velem: „Milyen érdekes, amióta romlik az emlékezetem, Isten egyre több fontos dolgot juttat az eszembe. Mióta gyengébb a látásom, egyre mélyebben látok. Amióta rosszak a lábaim, egyre messzebbre jutok.” Gyöngül, meghal bennünk valami, de születik valami más. Kezdünk átlépni egy másik dimenzióba. Nagyon szép, amikor egy család együtt, kézen fogva áll a nagyszülők, az elhunyt családtagok sírja körül. Mély pillanatok ezek, különösen, ha az idősebbek mesélnek is az elhunytakról, ha egy-egy imát elmondanak a sírok mellett.

Nyitókép: Ficsor Márton