Bagi Iván, Lackfi, Tornai – íme a Libri heti könyvajánlója!

Bagi Iván: Amikor szabad voltam

Komolyan kell venni egy humoristát, amikor nem viccel. Bagi Iván tizenharmadik kötetében belső utazásra invitálja az olvasót. Érdekesség, hogy a könyv három évtized lírai termését foglalja magában, így kirajzolódnak előttünk a szerző különböző alkotói korszakai. Végigjárhatjuk azt az utat, amelyet egy elismert alkotó tett meg, egy olyan ember, aki bár a reflektorfényben mozog otthonosan, fontosnak tartotta, hogy papírra vesse legbensőbb gondolatait a halálfélelemről, a szerelemről, valamint kamaszkora meg­határozó élményeiről. Az életéről.

Persze igazán viccesek csak azok tudnak lenni, akik érzékenyek a világ dolgaira, szokás mondani, hiszen figyelnek a részletekre, a látszólag jelentéktelen mozzanatokra is. Ez a költészet sajátja is, a jó költők éppen ilyenek. Bagi Ivánt azonban elsősorban nem ebben a minőségében ismerhetjük, és ő sem költőként hivatkozik magára. Mégis tetten érhető egyfajta tudatos versépítkezés. A szerző korábban A törődés eredete című kötetét Orbán János Dénes Kossuth- és József Attila-díjas költő bátorítására szerkesztette össze, ami nem kis elismerés – nem előzmény nélküli tehát ez a terjedelmes válogatás.

Harminc év anyagát azért jó egyetlen kötetben látni, mert szinte bárkinek értékes olvasmány lehet. A korszakok, legyenek akár alkotói, akár magánéleti jellegűek, ciklusról ciklusra más kérdéseket feszegetnek. Ha valaki csak bele-beleolvas a grandiózus anyagba, akkor sem fog csalódni. Lesznek olyan versek, amelyek elsőre talán kevésbé találnak utat az olvasóhoz, ugyanis rétegzettségük elmélyültebb figyelmet kíván. Mégis érdemes visszatérni hozzájuk, akár évek múltán is, mert az újabb életszakaszokban újabb jelentések tárulnak fel.

Falusi Márton költő, kultúrakutató a könyv előszavában arról ír, hogy a költő a magányban gyönyörködik, úgy érzi igazán jól magát. Képes teljesen belemerülni ebbe az érzésvilágba, amikor egyedül van, és csak önmagának kell bizonyítania – nem a közönségnek vagy a kameráknak. Hogy mennyire tudott helytállni ebben a minőségben a szerző, azt az olvasóra bízzuk.

Lackfi János: Húsvétváró

„Istennek is van ám fantáziája, nem is akármilyen!” – írja Lackfi János a Húsvétváró fülszövegében. Például amikor tavasszal virágba borulnak a fák. Könnyű tehát rácsodálkozni a világra, ha annyi szép vesz minket körül nap mint nap. A vékony, ám annál tartalmasabb kis kötetben húshagyókeddtől húsvéthétfőig játékokon, feladatokon és verseken keresztül ismerhetjük meg Jézus életét.

A feladatokat a legkisebbek is könnyedén elvégezhetik, és a nagyobbaknak is tartogatnak örömteli pillanatokat. Lackfi Johanna illusztrációi szintén külön figyelmet érdemelnek: a játékos állatkák segítenek közelebb hozni a témát az olvasókhoz. Márpedig ez a jó mesekönyvek egyik legfőbb erénye – hogy a lapozgatás azoknak is élmény, akik még nem tudnak olvasni.

A Húsvétvárót ajánljuk mindazoknak, akik a húsvéti ünnepkört vidám, költői történeteken keresztül szeretnék közelebb hozni a gyerekekhez, és a mélyebb tartalomról sem mondanának le. A kötet különösen jó választás azoknak, akik értékelik a kortárs magyar irodalom játékos, mégis elgondolkodtató hangját, valamint a népi hagyományok és a keresztény szimbolika természetes egymásba fonódását. Lackfi versei derűsen és érzékenyen vezetik el az olvasót a feltámadás valódi üzenetéhez, anélkül hogy tanító jellegűvé válnának.

Lackfi János családi könyve segít a locsolkodás és az ünnepi készülődés külsőségein túl felfedezni a húsvét igazi jelentését. Közösen olvasva pedig még nagyobb élmény. Hangvétele a szerző más műveihez hasonlóan humorral, öniróniával és szerethető közvetlenséggel szólítja meg az olvasót.

Tornai Szabolcs: A felülemelkedettség művészete

A modern ember gyakran érzi magát elveszettnek a médiazaj, a rohanó életmód és a telefonfüggőség szorításában. Ez utóbbi különösen alattomos jelenség: arra késztet, hogy folyton mások véleményét lesve éljünk, miközben újra és újra becsapjuk önmagunkat. Mennyi időt és figyelmet raboltak el tőlünk a függőségeink? Képesek vagyunk-e még megállni, magunkba szállni, elcsendesedni és befelé fordulni?

„Bármiféle változás csak egyéni elmélyülésből és törekvésből indulhat el” – vallja Tornai Szabolcs A felülemelkedettség művészete című könyvében. A szerző az élet alapvető kérdéseit tárgyalja, a szerelem, a szexualitás témáját sem kerüli meg, olykor provokatív stílusával, szokatlan példáival vitára készteti a mindenkori olvasót.

A gondolat, miszerint a buddhista elébe megy az elmúlásnak, elsőre jól csengő paradoxon, és filozófiai értelemben is komolyan vehető állítás. A kérdés nem az, hogy elmúlunk-e, hanem az, hogyan viszonyulunk ehhez a tényhez. A vipasszana meditáció során a gyakorló passzívan figyeli a testi érzeteket, a gondolatokat és az érzelmeket, ahogy keletkeznek és elmúlnak, anélkül hogy ragaszkodna hozzájuk vagy elutasítaná őket. Nem fél az elmúlástól, inkább elébe megy: megszabadul a ragaszkodástól, amely az elmúlástól való szorongás forrása.

Tornai Szabolcs kötete remek olvasmány azoknak, akik a káoszban keresik a belső egyensúlyt: gyakorlati eszközöket kínál az élet nagy rejtélyeire, filozófiai mélységgel és provokatív példákkal, amelyek nemcsak gondolkodásra, hanem változásra is ösztönöznek. Ahogy Weöres Sándor írja: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Ez a kép tökéletesen visszhangozza Tornai megfigyeléseit, rámutatva arra, hogy a harmónia bizony belőlünk fakad.

Nyitókép: Shutterstock