Ördögi szövetség: a tech óriások és a kulturális marxizmus

A XXI. században már elképzelhetetlenek a mindennapjaink az olyan tech cégek szolgáltatásai nélkül, mint a Google, a Facebook, vagy az Amazon. Mikor volt utoljára, hogy nem használta a Google keresési funkcióját a nap során? Ezek a cégek nagyon sok tekintetben megkönnyítik a mindennapjainkat, de ennek az az ára, hogy megengedjük nekik, hogy beavatkozzanak az életünkbe: átadjuk nekik személyes adatainkat, és beleszólást engedünk nekik, hogy milyen információ jut el hozzánk, és milyen nem. Ez utóbbi különlegesen potens fegyverré teszi a közösségi médiát és a keresőmotorokat a kulturális marxizmus számára. Ennek az ideológiának a célja a polgári, kapitalizmuson alapuló demokratikus rend megdöntése a különböző közösségek egymás ellen fordítása és társadalmi korlátok ledöntése által. A tech óriások, ha nem is váltak a neomarxizmus direkt eszközeivé, saját céljaikat követve cinkosként segítik a törekvéseit. 

Ahogy a mondás tartja: „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”. Valószínű, hogy Larry Page és Sergey Brin, a Google alapítói fejében meg sem fordult az, hogy internetes keresőprogramjuk egyszer egy világméretű ideológiai harc kellős közepén találja magát. Mint ahogy az ifjú Mark Zuckerbergről is gondolhatjuk, hogy a haszonszerzés mellett az motiválta a Facebook megalkotásakor, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket. És feltételezzük, Jeff Bezos Amazon-vezér szeme előtt sem az lebegett, hogy egyszer majd a kulturális marxizmus egyik zászlóshajója, a valaha szebb napokat élt The Washington Post című napilap tulajdonosa lesz. Egész biztosak vagyunk benne, hogy jót akartak fogyasztóiknak – és persze saját maguknak is –, amikor a XXI. század ikonikus tech óriásait elindították világhódító útjukra. 

Ha a fent felsorolt embereket vezérli is valamilyen ideológia, akkor az nem a marxizmus, hanem az úgy nevezett „dataizmus”. Ez egy olyan világkép, melynek a központjában az adat áll, és az ember a jogaival, életével, érzéseivel és tudatával együtt pusztán másodlagos. Csupán annyiban számít, amennyiben adatot hoz létre, és adatot terjeszt. E filozófia végső célja a tökéletesen szabad adatáramlás. A dataizmus annyiban közel áll a posztmodern irányzatokhoz, hogy természetesen rengeteg intézményes korlát lebontása szükséges ennek az „üdvözült” állapotnak az eléréséhez: a magánélet, a magántitok védelme, a az üzleti titok, hogy az államtitkokról már ne is beszéljünk, mind akadályt képeznek ezen ideológia előtt. Ezek azonban olyan fogalmak, melyek a polgári demokráciák alapját is képezik, feladásuk tehát nem képzelhető el a hagyományos rend teljes feldúlása nélkül – ebben tehát a cél közös a kulturális marxistákkal.

Önellentmondásos módon – hiszen ez épp ellentétes a szabad adatáramlás „szentségével” – a tech óriások a cenzúrához nyúlnak, amikor a neomarxizmus globális terjedését kívánják elősegíteni. A cenzúra legfontosabb eszköze a manapság divatos kifejezéssel élve a „mesterséges intelligencia”, amelyek alatt olyan számítógépes programokat, algoritmusokat kell érteni, melyek képesek arra, hogy kiemeljék és előtérbe helyezzék a „támogatandó” tartalmakat, a háttérbe szorítsák azokat, melyek hatása semleges a terjesztendő világkép szempontjából, és az internet legtávolabbi zugaiba száműzzék azokat, melyeket károsnak ítélnek.  

Hogy megértsük mindezt, vegyünk egy példát, melynek lépéseit a Tisztelt Olvasó bármikor reprodukálhatja otthon a számítógépe előtt. Írjuk be a Google keresőjébe azt a szót, hogy „family”, majd nézzük meg a képtalálatokat. Nálunk az első tíz találat közül két kép ábrázol fehér, további kettő olyan családot, ahol a szülők különböző etnikai háttérrel rendelkeznek, ötről pedig nem lehet eldönteni a fényviszonyok miatt, és egy képen csupán egy „we are family” felirat jelenik meg. Tény és való, hogy nem mondtuk meg, hogy a „család” milyen legyen. Azonban most keressünk rá arra, hogy „Black family” – és ez rendben is van, gyönyörű fekete családok képeit kapjuk. „White family”? No, azt már nem! – gondolhatja az algoritmus. Ez esetben a kapott képek közül körülbelül fele kevert etnikumú család lesz. Nálunk az első találat egy csodaszép fekete család. És lehet ezt még fokozni. Írjuk be azt, hogy „heterosexual family”, és nicsak! Egy pár apuka, örökbefogadott gyermekekkel. Biztos, ami biztos, feketebőrűek. A „homosexual family” keresés esetén természetesen egyetlen egy hagyományos család képe sem fogja megzavarni a kedves böngészőt, hogy véletlenül se tántorítsák el a „modern családmodellek” felfedezésétől. A különleges borzongásra vágyók esetleg próbálják ki a „tradtional white family” keresést is.  

A fenti kísérlet azt bizonyítja, hogy a Google keresőt irányító algoritmus célja az, hogy a felhasználót a „befogadás” és „sokszínűség” irányába terelje. Temérdek keresési opcióval megismételhetjük ezt a próbát, és azt fogjuk kapni, hogy az algoritmus mindig azokat a témákat, cikkeket és képeket fogja előnyben részesíteni, melyek a posztmodern klisék mentén a különböző identitáscsoportok megerősítését, és a többségi társadalom gyengítését szolgálja. 

Azt is észre fogjuk venni, hogy az algoritmus igyekszik lebeszélni minket arról, hogy eltérjünk a fősodorba tartozó média által kijelölt csapásiránytól, amikor híreket keresünk. Ha azt találjuk beírni a keresőbe, hogy „Black Lives Matter protests”, akkor rögtön az első találat egy olyan cikk, mely igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy a mozgalom békés jellegű. Az első tíz találat között továbbá egy sincs, amely utalna arra az erőszakos pusztításra, mely végigsöpört az Egyesült Államokon.

A közösségi platformok aktívan beavatkoznak az idei elnökválasztási kampányba is. A Twitter például speciális címkével jelölte meg Donald Trump és kampánya több bejegyzését. Egy ízben, amikor az elnök egy, az angol nyelvben rendszeresen használt, negatív tartalmú jelzővel („thugs” = kb. erőszakos csürhe) illette az amerikai utcákon randalírozó tömeget, egyenesen azt állították, hogy az „erőszakot dicsőíti”. Több Trump által megosztott videóklip pedig megkapta a „manipulált tartalom” címkét. Természetesen Joe Biden esetében erre egyszer sem került sor. Pedig a demokrata elnökjelölt választási videóiba is éppen ennyire bele lehetne kötni. A Facebook legalább egy esetben cáfolatot csatolt Trump egy állítása mellé, mely azt feszegette, mennyire biztonságos a levélben történő szavazás az USA-ban. A Google pedig rendszeresen hátrasorolja a választással kapcsolatos konzervatív tartalmakat találati listáján, sőt egyes felületeken letiltotta a hirdetéseket, ezzel jelentős bevételtől megfosztva a jobboldali oldalakat..

Természetesen nem lehet mindent csak és kizárólag az algoritmusokra bízni. A Facebook emberek egész hadát alkalmazza moderátorként csak az USA-ban. Azt gondolnánk, hogy a sok tízezer hasonló munkatárs között viszonylag kevés az elkötelezett, ideológiailag képzett kulturális marxista. Azonban az tény, hogy minden moderátornak és a velük dolgozó adminisztrátoroknak is át kell esniük egy „sokszínűségi tréningen”, mely kellőképpen tudatosítja bennük azt, hogy az USA egy fehér felsőbbrendűségre és a kisebbségek elnyomására épülő társadalom, valamint, hogy minden fehér ember rasszista. Nyilvánvaló tehát, hogy a rendszer megdöntését követelő bejegyzések előnyt élveznek a status quo védelmével szemben. Az olyan „szélsőséges” véleményeket, mint például, hogy az abortusz rossz, vagy hogy a bűnözés túl nagy szerepet játszik az amerikai feketék mindennapjaiban, természetesen azonnal törölni illik. 

Mindezzel együtt a tech óriások olyan tekintélyelvű intézmények, melyek közel sem a kulturális marxizmus mentén szerveződnek. Sokkal inkább a karizmatikus vezetők vízióit igyekeznek valóra váltani. Legyen az egyszerű kapitalista terjeszkedés, vagy a dataizmus új (rém)álma. Útjuk azonban egybeesik a kulturális marxistáékkal, Legalábbis addig, amíg közösen aknázzák alá a polgári demokráciát. Zuckerbergék bizonyosan úgy vélik, hogy az őket korlátozó intézmények és szabályrendszerek lebontása után bőven ráérnek majd a neomarxizmus ellen fordulni. Leninnek volt erre egy találó kifejezése: „hasznos idióták”. 
 

Előző részek:
A kritikai elméletek és a kulturális marxizmus
Az egyetemek megszállása
Az újságírás és a kulturális marxizmus