„De, árthat is. Viszont, ha a sajtó egy része nem volna ideológiailag diszlexizált, nem lenne semmi baj. Például az a hangzatos cím, miszerint »Az Operaház új igazgatót keres Ókovács helyére« egyszerűen igaztalan, helytelen és torz is (...) Akik így pofozzák félre a dolgot, nehéz időben kívánnak demoralizálni, szétzilálni egy sok munkával és a kollégákkal együtt épített rendet” – felelte akkor.
TIZENKÉT ÉV UTÁN EDDIG MINDENKINEK MENNIE KELLETT?
Ókovács mostani győzelmével rácáfolt a frissen felújított Operaház átadóján elhangzott – azóta ikonikussá vált – mondatára. Talán olvasóink is emlékeznek még rá, hogy az ellenzéki lapok akkor megpróbálták kiforgatni, szerencsétlen elszólásnak beállítani és Orbán Viktorra vonatkoztatni a főigazgató mondatát, miközben Ókovács egyértelműen önmagáról beszélt – humorral.
Ezzel a győzelemmel könnyen lehet, hogy
Ókovács Szilveszter rekordidőn át vezetheti majd az egyik legnagyobb hazai kulturális zászlóshajónak számító Operaházat.
Úgy tűnik tehát, hogy mégsem kell mennie tizenkét év után.
„
Lukács Miklós néhai karmester, a »Báró«, ahogy nevezték a származása okán, ő a Magyar Állami Operaház rekordere. Bő tizenkét és fél esztendőn át igazgatta a Házat, de kiegyensúlyozott, gyümölcsöző vezetése 1978. december 31-én – a kilencedik születésnapomon... – azért ért véget, mert nyugdíjba vonult: jócskán túlfutott már a hetvenen addigra. Tóth Aladár tízéves igen nehéz időszakának az 1956-os méltatlan vád vetett véget, a legtehetségesebb és legfiatalabb Radnai Miklós bő évtizedét hirtelen halála zárta be idő előtt. Az ugyancsak ifjú és polihisztor Bánffy Miklós gróf is ki tudja, meddig szórta volna zseniális ötleteit, de hat év után azért vette a kalapját, mert saját unokatestvére, Károlyi Mihály hatalomra vergődte magát. Bánffy pontosan tudta, mi lesz ebből – és volt ereje menni. E példák épp arra mutatnak rá, hogy ha öregség, betegség, háború, forradalom vagy politika nem toppan az Ybl-palotába, akkor a műfaj a szép, nyugodt, kiterjedt periódusokat szereti, mert az illik hozzá” –
sorolta.
EGYETEMESSÉG – EGYENSÚLY – EDUKÁCIÓ – EMPÍRIA
– ezekre épült Ókovács Szilveszter vezetői pályázata.
„A Magyar Állami Operaház az egyik legaktívabb a világon, de ezért kárhoztatni sem az intézményt, de még tán engem sem kell, ugyanis kiváló elődeink alakították az egész nemzetet ellátni képes rendszerré, és jól tették. Büszkének lenni viszont nem volna tilos közös munkákra, amely immár 140 esztendeje mutat azonos irányba. Tőlünk mindent várnak és annak az ellenkezőjét is, nekünk mindent és bármikor kell tudnunk játszani – egyéb koncepció vállalhatatlan a személyes meggyőződésem, de az intézménytörténet szerint ugyanúgy. Mi az egyetemesre szerződünk, ha tetszik, ha nem, mert ez a leggazdagabb európai kulturális étek a legjobb nekünk, magyaroknak” – magyarázta lapunk hasábjain a pályázata kapcsán az immáron újra megválasztott főigazgató.
Ókovács pályázatában kiemelte:
nincs dalszínházi egyensúly nemzetgazdasági valóság nélkül.
„A párizsi Opera 100 milliárdból teheti, mi 18-ból: ugyanaz nem jön ki ebből, és 100 milliárd nem préselhető a magyarokból, államból, nézőből. Nem lehet forrásokat követelni mások kárára, ezt nagyon meg kell tanulni, mert erre alapul az amúgy is extra forrás-, humán és minden-igényű operaüzemeltetés morálja. Látni kell, hogy valaki mindenképp kell fizessen: vagy az állam, vagy a néző. Ha a néző sokallja a jegyárat, be kell lépnie az államnak helyette, de persze, valahol az is a néző, kár becsapni magunkat. Ám ha a néző nem sokallja az árat a büfében, akkor a jegyet adtad ár alatt. Az opera és a balett érték, az értéknek pedig ára van. A hozzáférés csakis az értékkel, a kapacitással és a pénzügyi egyensúllyal rendszerbe vonva értelmezhető, minden más csak nettó rózsaszín költészet vagy demagógia. A kényes egyensúly sokféle dimenzióból áll össze” – nyilatkozta.