TIZENKÉT ÉV UTÁN EDDIG MINDENKINEK MENNIE KELLETT?
Ókovács mostani győzelmével rácáfolt a frissen felújított Operaház átadóján elhangzott – azóta ikonikussá vált – mondatára. Talán olvasóink is emlékeznek még rá, hogy az ellenzéki lapok akkor megpróbálták kiforgatni, szerencsétlen elszólásnak beállítani és Orbán Viktorra vonatkoztatni a főigazgató mondatát, miközben Ókovács egyértelműen önmagáról beszélt – humorral.
Ezzel a győzelemmel könnyen lehet, hogy
Ókovács Szilveszter rekordidőn át vezetheti majd az egyik legnagyobb hazai kulturális zászlóshajónak számító Operaházat.
Úgy tűnik tehát, hogy mégsem kell mennie tizenkét év után.
„
Lukács Miklós néhai karmester, a »Báró«, ahogy nevezték a származása okán, ő a Magyar Állami Operaház rekordere. Bő tizenkét és fél esztendőn át igazgatta a Házat, de kiegyensúlyozott, gyümölcsöző vezetése 1978. december 31-én – a kilencedik születésnapomon... – azért ért véget, mert nyugdíjba vonult: jócskán túlfutott már a hetvenen addigra. Tóth Aladár tízéves igen nehéz időszakának az 1956-os méltatlan vád vetett véget, a legtehetségesebb és legfiatalabb Radnai Miklós bő évtizedét hirtelen halála zárta be idő előtt. Az ugyancsak ifjú és polihisztor Bánffy Miklós gróf is ki tudja, meddig szórta volna zseniális ötleteit, de hat év után azért vette a kalapját, mert saját unokatestvére, Károlyi Mihály hatalomra vergődte magát. Bánffy pontosan tudta, mi lesz ebből – és volt ereje menni. E példák épp arra mutatnak rá, hogy ha öregség, betegség, háború, forradalom vagy politika nem toppan az Ybl-palotába, akkor a műfaj a szép, nyugodt, kiterjedt periódusokat szereti, mert az illik hozzá” –
sorolta.
EGYETEMESSÉG – EGYENSÚLY – EDUKÁCIÓ – EMPÍRIA
– ezekre épült Ókovács Szilveszter vezetői pályázata.
„A Magyar Állami Operaház az egyik legaktívabb a világon, de ezért kárhoztatni sem az intézményt, de még tán engem sem kell, ugyanis kiváló elődeink alakították az egész nemzetet ellátni képes rendszerré, és jól tették. Büszkének lenni viszont nem volna tilos közös munkákra, amely immár 140 esztendeje mutat azonos irányba. Tőlünk mindent várnak és annak az ellenkezőjét is, nekünk mindent és bármikor kell tudnunk játszani – egyéb koncepció vállalhatatlan a személyes meggyőződésem, de az intézménytörténet szerint ugyanúgy. Mi az egyetemesre szerződünk, ha tetszik, ha nem, mert ez a leggazdagabb európai kulturális étek a legjobb nekünk, magyaroknak” – magyarázta lapunk hasábjain a pályázata kapcsán az immáron újra megválasztott főigazgató.
Ókovács pályázatában kiemelte:
nincs dalszínházi egyensúly nemzetgazdasági valóság nélkül.
„A párizsi Opera 100 milliárdból teheti, mi 18-ból: ugyanaz nem jön ki ebből, és 100 milliárd nem préselhető a magyarokból, államból, nézőből. Nem lehet forrásokat követelni mások kárára, ezt nagyon meg kell tanulni, mert erre alapul az amúgy is extra forrás-, humán és minden-igényű operaüzemeltetés morálja. Látni kell, hogy valaki mindenképp kell fizessen: vagy az állam, vagy a néző. Ha a néző sokallja a jegyárat, be kell lépnie az államnak helyette, de persze, valahol az is a néző, kár becsapni magunkat. Ám ha a néző nem sokallja az árat a büfében, akkor a jegyet adtad ár alatt. Az opera és a balett érték, az értéknek pedig ára van. A hozzáférés csakis az értékkel, a kapacitással és a pénzügyi egyensúllyal rendszerbe vonva értelmezhető, minden más csak nettó rózsaszín költészet vagy demagógia. A kényes egyensúly sokféle dimenzióból áll össze” – nyilatkozta.
Arra is kitért, hogy meg kell tartani opera és balett, zene és vokalitás, nemzetközi és hazai vonatkozás, tradicionális és kortárs előadás, nagyszabású és kamaramű, régi és új szerző, tapasztalt és pályakezdő előadó, reprezentatív és költséghatékony produkció, népszerű és ritkaság, érték és hozzáférés, idős és fiatal néző, elitista és szociális célzás, külföld és vidék kényes arányait, valamint az Operaház, Erkel Színház és Eiffel profiljait, és e sok metszet együttállásának bonyolult viszonyait.
„2028-ig meg kell őriznünk a kollégák 2021-es juttatásainak vásárlóerőben mért színvonalát: az infláció benyelhetetlen középtávon, de afelett csak az ország valós teljesítőképessége alapján járhat plusz juttatás. Meg kell őriznünk a magyar énekesek színpadképességét: ehhez el kell indítani a zeneiskolákkal közös férfiénekes-képző programunkat és posztgraduális operastúdiónkat egyaránt.
Súlyt kell fektetni felsőoktatási kapcsolatainkra:
erősen tartjuk a Zeneakadémiával meglévő jó viszonyt, fejleszteni kell a karmesterképzéssel, az SZFE-vel kibontakoztatjuk, rendező szakos hallgatók kapcsán megújíthatjuk az együttműködést. Ugyanezt kínáljuk a Magyar Táncművészeti Egyetemnek is, összekapcsoljuk iskoláinkat, a képzést a balettszínpaddal, de viszonosan. A hazai balettképzés intenzív támogatásával javítunk a Magyar Nemzeti Balett arányain, de az együttes mára világszínvonalú minősége nem veszhet el. Gyermekkarunk és Balettintézetünk számára a művészeti iskolát kialakítjuk az Eiffelnél” – ismertette pályázata szakmai részleteit.
Kifejtette: Három kontinens 29 országában jártak az elmúlt években, továbbra is törekszenek majd e látványos külföldi jelenlét fenntartására, de csakis megrendelői, tehát külső forrásból. Mint fogalmazott: „állami eszközt áldozni csak kultúrdiplomáciai célból szabad, külföldi sztárok itthoni felléptetése ezután is folyamatos, ám kizárólag elkülönített keretből finanszírozható, magyarok rovására nem”.
„Három ház, egy intézmény. Az Operaház, az Erkel Színház és az Eiffel Műhelyház színpadainak egymást kiegészítő profiljai végre kibontakozhatnak – ha a közművek elszálló díja közbeszól,
akkor is az utolsó gázmolekuláig nyitva tartjuk az Ybl palotát!
Egy a digitális térbe bevezetett, de hangsúllyal a valódi világban tartott, lényegileg tehát ott létező, tematikus évadokkal az egész irodalmat szemlézni képes, sokszínű, nemzeti hangsúlyú európai értelemben vett opera- és balettjátszással, új mixszel, de a régi célra kell tartanunk” – összegezte korábban lapunknak.
Nyitókép: Ficsor Márton / Mandiner