„Nem vagyok lekötelezettje senkinek, csak a feladatnak” – Ókovács Szilveszter az OPERA vezetői pályázatáról

A kulturális minisztérium közlése szerint új pályázatot írnak ki az OPERA főigazgatói munkakörének betöltésére, miután az előző eredménytelenül zárult. Mi történt?

Ha egyáltalán „történt valami”, akkor azt a fenntartó minisztériumtól kell megtudni, hisz a kinevezési folyamatban részt vevőket titoktartási kötelezi. A pályázók nem tartoznak ide, viszont nem is tudnak semmit.

A minap kiadott KIM-es közlemény szerint hosszú idő telt el a nyári kiírás óta, és az való igaz, hiszen itt járunk decemberben, s közben a Magyar Állami Operaháznak csak az energiaköltése kétmilliárd forinttal drágult, tehát szolid számolás szerint is minimum megötszöröződött. Megváltoztak a körülmények, devalválódnak a forrásaink, és ha ezekhez a megváltozott keretekhez áthangolt pályázat szükséges, természetesen kész vagyok a magam 150 oldalas dolgozatát kiegészíteni. A „jövőképek versenye” kifejezés mögött Csák miniszter úr innovatív gondolatvilágát sejtem. A korábbi öt évadterv helyett újra tízet csatolok majd az anyaghoz, pontosan úgy, ahogy 2017-ben, második ciklusom pályázásakor tettem. És kidolgozok egy 2050-es víziót arról, mi lehetne a század közepén az opera és a balett művészi és társadalmi szerepe, s hogy oda miféle utakon juthat el a mi OPERÁ-nk. Aki ismer, pontosan tudja, hogy egy ilyen váratlan, vagy legalábbis nem mindennapi „rájátszás” igazán nem hoz zavarba – jut eszembe, a pont most húszévessé lett Hír TV-n épp ez volt az egyik műsorom címe.

Az ön megbízatása 2023. február 14-én lejár. Csák János megbízott főigazgatóként július 31-ig vagy az új vezető kinevezéséig meghosszabbítja a mandátumát. Igaz az, hogy a kulturális kormányzat nem szeretné újabb öt évre megújítani a szerződését?

Nem hinném, hogy így volna. Akkor miért írták volna ki egyetemlegesen szokásos öt évre a pályázatot? Miniszter úr egyetlen említésre átlátta a tíz éve igen szerencsétlenül megjelölt fordulódátum változtatásának fontosságát, így legalább most az is egy füst alatt meggyógyulhat. Ugyanis az új operapályázat kétszer harminc nap alatt szabályosan lebonyolítható, de ha például januárban indulnak neki, akkor már kilóg az én február 14-ig tartó mandátumomból. Aláírni muszáj, vezetni szükséges az OPERÁ-t, ezért megbízott főigazgatói hosszabbításhoz kell ilyenkor folyamodni, és kiváló ötlet, hogy akkor már a színházi szezonhoz igazítsák át a ciklusfordulót, ahogy az minden dalszínházban dukál és praktikus. Egyszer épp a zürichi operaház vezetőjével ebédeltünk, amikor értesítést kapott a város tanácsától, hogy új ciklusra kérik fel – eközben még csak felénél járt a mandátumának. De hasonlót mesélt a bázeli igazgató is, amikor nálunk rendezett: hamburgi megbízását évekkel azelőtt nyerte, mintsem oda operatív vezetőként belépnie kellett volna.

Így az az optimális, ha évekkel korábban írják ki az ötéves pályázatokat, és van idő felkészülni, ismerkedni, s az új vagy régi-új vezető a saját maga által tervezett évadokat bonyolítja le, nem pont a másokét, hogy az övét is majd más vezényelje. Majd egyszer jó lenne erre áttérni, ahogy az egyenes kinevezéses rendszer is jót tenne, miként tíz éve L. Simon László is cikkezett erről, és jómagam is.

Tavasszal vett át egy kitüntetést a „kimagasló minőségű intézményvezetésért”. Akkor mégis mi állhat a mögött, hogy nem kap újabb öt évet? Vagy ez lenne az egyik hamis információ az Index cikkében?

Nem olvashattunk ilyesmit a közleményben, csak a szivárogtatós cikkben, amelynek az első, általam látott verziójában még olyan zsűritag is szerepelt, aki ott sem volt. Tehát javaslom az erős forráskritikát. Nem mondhatok mást, mint amit a fejlemények pontos ismerete nélkül az Index feltételezésére is feleltem: szakmaiatlan, szokatlan, bizonytalanságot szülő és jogilag is problémás volna bármi módon eltérni az ötéves kinevezési gyakorlattól egy nagy európai operaház esetében. Azt nem tudom, hogy például bábszínházaknál bajt okozna-e, mindenesetre ők is mindig ötéves periódust kapnak, hát akkor a világ egyik legnagyobb intézménye – tudniillik a Magyar Állami Operaház – miért érhetné be kevesebbel?

Szintén szárnyra kapott egy olyan hír is, hogy két évre viszont kineveznék. Mit szólna ehhez a forgatókönyvhöz?

Tegyük ezt zárójelbe, mert a kétéves kinevezés ötlete pletyka. Sosem létezett, vagy elhalt, vagy megszavazott bizottsági javaslat is lehetett – nem tudni, hiszen titok –, de a törvény szövege szerint a tárcavezetőnek amúgy sem kötelező semmilyen ajánlást elfogadnia; és annak felettébb örülök, hogy ha esetleg létezett volna, akkor sem emelkedett miniszteri erőre. És nem csak azért, mert tényleg nem korrelált volna ugyanezen kormány fejének, a miniszterelnöknek idei kitüntetési laudációjával,

És aki elhitte, el szerette volna hinni, hogy születhet ilyen döntés, annak tényleg a minél rosszabb, annál jobb logikája mentén jár az agya, ám az ilyen gondolkodást az OPERÁ-tól muszáj minél távolabb tartani. Ugyanis nincs olyan operaház és operai főigazgató sem, aki jól járna két évvel: aki megkapja ezt a súlyos és gyönyörű terhet, hadd csinálja nyugodtan, legalább minimális perspektívával. Ide ezért nem rövid szavatosságú kalandorok vagy a beilleszkedés igényétől is mentes, viszont annál rámenősebb szpáhik kellenek. A közpénz cápáiról nem is szólva.

Az embernek óhatatlanul is eszébe jut a márciusi Operaház átadási beszéde, amiben azt mondta, tizenkét év után eddig mindenkinek mennie kellet. Ezt persze később kiforgatták, hogy ön Orbán Viktorra értette ezt a mondatot, miközben egyértelműen önmagáról beszélt. Ez lenne most a helyzet? Mennie kell?

Lukács Miklós néhai karmester, a „Báró”, ahogy nevezték a származása okán, ő a Magyar Állami Operaház rekordere. Bő tizenkét és fél esztendőn át igazgatta a Házat, de kiegyensúlyozott, gyümölcsöző vezetése 1978. december 31-én – a kilencedik születésnapomon... – azért ért véget, mert nyugdíjba vonult: jócskán túlfutott már a hetvenen addigra. Tóth Aladár tízéves igen nehéz időszakának az 1956-os méltatlan vád vetett véget, a legtehetségesebb és legfiatalabb Radnai Miklós bő évtizedét hirtelen halála zárta be idő előtt. Az ugyancsak ifjú és polihisztor Bánffy Miklós gróf is ki tudja, meddig szórta volna zseniális ötleteit, de hat év után azért vette a kalapját, mert saját unokatestvére, Károlyi Mihály hatalomra vergődte magát. Bánffy pontosan tudta, mi lesz ebből – és volt ereje menni.

E példák épp arra mutatnak rá, hogy ha öregség, betegség, háború, forradalom vagy politika nem toppan az Ybl-palotába,

Nem véletlen, hogy Rudolf Bing huszonkét évet tölthetett az Metropolitan élén, és Peter Gelb, egy másik és másféle aranykor letéteményese most augusztusban már tizenhat esztendeje vezeti a New York-i operaházat. És jöhetünk közelebb: Bécs egyik fénykorát az a Ioan Holender hozta vissza, aki csaknem húsz év után köszönt el, 2010 augusztusában: 75 éves volt ekkor. Én az inkriminált beszédben megköszöntem az eddig extra hosszú bizalmat a miniszterelnöknek – értesítettek, hogy két nappal később kitüntet –; és költői kérdést tettem fel abban a reményben, hogy nem kell mennem, mint másoknak, akár Lukácsnak, hanem maradhatok, az Operaház átadása ellenére is. Mert nem az építési állványzat részének érzem magam, hanem a magyar operaélet szereplőjének, művésznek, aki most lesz 53, és a kőművesek elvonultával még alkotni tudna és szeretne az OPERA élén.

Eredetileg hárman pályáztak: önön kívül Győriványi Ráth György karmester, aki korábban fő-zeneigazgatói pozícióban is volt, illetve Zoboki Gábor építész, akinek a nevéhez az Operaház felújítása köthető. Utóbbi visszavonta a pályázatát. Ön tudja, miért lépett vissza Zoboki?

Talán, hogy most rossz a gazdasági helyzet? Pedig ilyenkor is vinni kell a hajót, ilyen meg nem fordulna a fejemben. De csak olvastam erről, ahogy arról is, hogy nem indulásáról kiket értesített. Éltet azért a remény, hogy a többi tízmillió magyar, aki ugyancsak nem indul az OPERÁ-ért, nem tömíti el végletesen az állami vezetők postaládáját. De értem a geg kommunikációs célját, odasorolom a régi Indexen lehozott, budai Várba rajzolt Nemzeti Galéria-ellentervéhez. Nekem ugyan kisgyermekként volt egy „építész korszakom”, de végül az éneklés jegyében töltöttem az utóbbi negyven évet, és megígérhetem, hogy maradok a kaptafánál.

Kik a tagjai a pályázati bizottságnak?

A törvény rendelkezik arról, mely tagok honnan, milyen körből hívhatók, és arról is, a miniszter és a minisztérium, az intézményi alkalmazottak tömege és a szakszervezet kiket/hányat delegál. Tehát nincsenek direkt személyek, a pályázatot koordináló szervezet állítja össze a konkrét névsort.

Amely neveket én láttam keringeni, köztük láthatóan nem volt konkrét értelemben operával foglalkozó szakember, viszont vannak arról a Táncművészetiről érkező tagok, amellyel az utóbbi időben hadban állt.

Mindig szeretnék méltányos lenni. Tegyük hozzá, hogy van, aki közülük már vezényelt operanyitányt, vagy akinek az együttese játszott operát hangversenyen. És olyan is volt, aki hosszú éveket balettezett, olyan is, aki sokáig vezette a balett tagozatot több nagyvárosban is, szerintem most a neveket hagyjuk. Az viszont igaz, hogy az operaházi működés legfontosabb, legterjedelmesebb szeletét adó vokalitás, vagy az óriásintézményi igazgatási tapasztalat kapcsán se korábbi operai főigazgatóval, se operaénekessel, se operarendezővel, se operai karigazgatóval, se operatörténésszel nem találkoztam a teremben. De hadd védjem is a számomra ismeretlen minisztériumi apparátust. A Vidnyánszky Attilát és Bán Teodórát kinevezni javasló bizottságoknak magam is tagja voltam 2013-ban és 2020-ban, és ilyenkor el kell olvasni a pályamunkákat és rá kell érni a szóbeli meghallgatásra is, és még ezen okokon kívül is mondhat bárki nemet, hisz ez lelkiismeretesen végigcsinálva komoly időbefektetés, vatikáni valutában fizetve.

Ellenben az OPERA örökös tagjai közül legalább húsz kiváló szellemi állapotban lévő, nagyszerű, sok esetben Kossuth-díjas operaénekest lehet felhívni, aki már nem aktív, nem tőlem vagy ezen időszak alatt nyerte címét, és semmi módon nem függ a mindenkori főigazgatótól. Ma idehaza legalább hét-nyolc olyan rendezőt találni, aki máig rendszeresen vagy korábban sokat rakott színpadra operát, nagyszerű korábbi örökös főigazgatónk van, aki ráadásul a hazai színházi élet doyenje. De van olyan művészünk is, minden magas kitüntetés jogos birtokosa, a Corvin-lánc testület helyettes vezetője, a legnagyobb huszadik századi magyar énekesnő, aki mindig nyílegyenesen mondja a véleményét. Tovább nem sorolnám, szerencsére tehát van kikből összeállítani a következő bírálat névsorát is. Egyébként részt vettem az említetteken túl más pályázati bizottságok munkájában is, és soha nem volt más feladatunk, mint a kandidáló pályaművének elolvasása, alkalmasságának vizsgálata és annak megállapítása, valóban ő írhatta-e a pályaművet? A futamidőt a végiggondolt kiírás mindig tartalmazza – első munkanap, utolsó munkanap –, tehát ilyen kérdésbe mi sose ártottuk magunkat, nem is engedte volna az ülésvezetés: már csak ezért is kételkedem a szivárgás igazságtartalmában.

Menjünk tovább: nemrég keringett az a hír is, miszerint Győriványi Ráth György pályázatát támogatja Vidnyánszky Attila is.

Dehát ez kacsa, a Nemzeti Színház igazgatója maga cáfolta! Egyébként a szabadon becsatolandó támogatók kapcsán az a véleményem, hogy egy újdondász indulón még segíthet efféle ajánlói kör. Nekem azonban az itt eltöltött tizenegy és fél évem, sőt, a korábbi négyéves, 2001-ben indult vezetőségi tagságom mutatja, mit tudok, mit nem. Aki követi a munkánkat, az a tetteinkből tájékozódhat. Ezért nincsenek melléklethegyek futószalagon aláírt ajánlásokból a pályázati kötetemben, nincs egy se. Vannak viszont tények, érvek, tervek és adatok, én ezekben hiszek, ezekkel pályázok. Nem vagyok lekötelezettje így senkinek, csak a feladatnak.

Elég bizonytalan évek elé néz a kulturális ágazat, így az Opera is. Nem ront a helyzeten ez a pályázat körüli hezitálás?

De, árthat is. Viszont ha a sajtó egy része nem volna ideológiailag diszlexizált, nem lenne semmi baj.

Mert nem az Operaház keres, hanem a minisztérium – ráadásul az Operaház egy épület, nem az intézmény neve –, és nem feltétlen új igazgatót, így nem is feltétlen a „helyemre”. Mert ez nem két ciklust betölthető rektorság, nem 65. esztendőt meg nem haladható tanszékvezetői poszt, még csak nem is az amerikai elnökség háromciklusos tilalma alá eső pozíció, hogy feltétlen új ember érkezhetne csak. Akik így pofozzák félre a dolgot, nehéz időben kívánnak demoralizálni, szétzilálni egy sok munkával és a kollégákkal együtt épített rendet. Én viszont a művészi generációváltást segíteni, az elért eredményeket és a közpénzt őrizni, a mostanra új csúcsra futó nézőszámot és bevételt tartani szeretném. Meg azt a meggyőződést, hogy műfajaink jövője az Eiffel Műhelyházban születik majd meg.

Úgy döntöttem tehát, hogy személyes közösségi oldalamon indítok is egy sajátos adventi kalendáriumot: leírom tényekkel, számokkal, címekkel, nevekkel az elmúlt évtizedet.

A többit a 2.0-ás pályázatba írom, avatott szemeknek. Most pedig zajlik a foci-vébé, úgyhogy sportosan azt mondom, ahogy a ki-ki meccsek előtt szokták: szerintem simán megyünk tovább!

Fotó: Földházi Árpád