Ki is az igazi konzervatív? – válasz Körösényi Andrásnak

A „NER-elit szemébe mondta” Körösényi András az NKE-n a magyar konzervativizmusról rendezett konferencián, hogy az „új jobboldal a legtöbb elemében valójában teljesen idegen a konzervativizmustól – örvendezik a Válasz Online, amely leközölte Körösényi tanár úr előadását. 

Tekintve, hogy annak a panelnak a része voltam, amelyben Békés Márton, Megadja Gábor és jómagam után Körösényi András felszólalt, talán megfogalmazhatom azokat a gondolataimat, amelyek már ott is motoszkáltak bennem. Nehezen teszem ezt, elvégre azok egyikével kell vitába szállnom, akikre felnézek. De ha már lejött az előadás nyilvánosan, talán lehet rá válaszolni is.

Először is lássuk, mit is állított Körösényi András a Magyar konzervatívok sikeres 30 év után című konferencián, az NKE-n.

A konzervativizmus emellett egy szellemi áramlat, szemben „a politikai gyakorlat szellemi igazolására törekvő új jobboldalisággal”. A konzervativizmus „ugyan nem kínál doktrínát, amiből egy kívánatos rezsim részleteiben levezethető lenne, de politikai biankó csekket sem ad bármilyen jobboldali kormány vagy rezsim számára”. Az új jobboldal intézményellenes, feltétlen támogat valamiféle autoriter hatalomgyakorlást, de nem támogatja a joguralmat. Emellett a népakaratra hivatkozik, ami állítólag ellentétes a konzervativizmus arisztokratikusabb, elitistább attitűdjével. Körösényi szerint „a konzervativizmus mindezzel szemben a képviseleti rendszer híve, és nem támogatja az egyén és az állam közti tér kiüresítését, az azt betöltő közvetítő intézmények meggyengítését, felszámolását”. 

Körösényi András felkészültségét és jószándékát senki nem vonhatja kétségbe. Mondanivalójával mégis háromféle problémám van: az egyik az, hogy számos előfeltételezése szerintem igaztalan; a másik az, hogy ő

A harmadik problémám, hogy ez az erősen elméleti megközelítés nem találkozik a politika valóságával, ezért állandó marad az elégedetlenség és az értetlenség a két világ különbözőségei miatt.

Szerintem az, amit ma populista jobboldalnak hívnak, igazából nem új jelenség – valójában pedig egy markánsabb konzervativizmus vagy jobboldaliság újbóli megjelenéséről van szó.

John Kekes magyar származású, szekuláris angolszász konzervatív gondolkodó megjegyzi, hogy a konzervatív világlátás szempontjából nincs egy ideális politikai berendezkedés, és valójában a világtörténelem folyamán létezett legtöbb rezsim többé-kevésbé elfogadható a számára – kivéve persze például a modern totalitarizmusokat. Ez még valóban nem „biankó csekk”, de hogy pusztán csak a képviseleti rendszer lehetne konzervatív, az eszerint nem igaz. Ettől még lehet ezt tartani a legjobbnak, de ez nem konzervativizmus-vita.

Az angolszászoknál is ott van a korakonzervatívnak tartott Robert Filmer és A patriarcha, ami a királyok isteni jogait kívánta igazolni. Filmer sokat hivatkozott Arisztotelészre és Hobbes-ra – két, konzervatívok által közkedvelt szerzőre. Az angolszász liberális-konzervatív (egyben katolikus) Paul Johnson megvédelmezte Pinochet jobboldali diktatúráját. Van számos konzervatív szerző, akik kedvelték a Franco-rezsimet, például T. S. Eliot. (Igaz, formálisan mindkettő képviseleti rendszer volt. Az abszolutizmusról viszont ez nem mondható el.) Nem is beszélve a konzervatívok középkor iránti szimpátiájáról.

Magyarán a konzervativizmus történelmileg

Aztán ott van a konferencián válaszul Békés Márton által is felemlegetett, rousseau-ista Willmoore Kendall, akit nehéz volna kitenni a konzervatív Pantheonból. 

Én nem látom, hogy a kurrens magyar „új jobboldal” intézményellenes lenne – pusztán hangsúlyozza, hogy az intézményeket emberek működtetik. Autoriter hatalomgyakorlást sem látok – maximum Tilo Schabert-i értelemben. Apropó: vajon hova sorolja Körösényi András a Boston Politics szerzőjét? 

Molnár Tamás, a Dachaut túlélt, Amerikába emigrált és ott életét leélő magyar eszmetörténész-filozófus azt mondta, hogy ő nem konzervatív, hanem jobboldali katolikus. John Lukacs, aki Molnár pályatársa volt, viszont a francia ellenforradalmi hagyomány helyett inkább az angolszászokat kedvelte, azt mondta, hogy ő nem konzervatív, hanem reakciós. Aztán ott van az a Friedrich von Hayek, akit egyes konzervatívok nagyon kedvelnek, de ő maga külön esszét szentelt annak, hogy miért is nem konzervatív.

Engem nem zavar, ha a VO-féle konzervatív ideálba nem passzol az „új jobboldal”. De nem a gondolkodásunkat alakítjuk címkékhez, hanem a címkéket szabjuk a gondolkodásunkhoz. Csak azért, hogy beleférjen egyesek kissé szűkös konzervativizmus-értelmezésébe, nincs értelme megváltoztatni a gondolkodásunkat.

Én például jól elvagyok a „jobboldali” és az „új jobboldali” címkékkel is, sőt a reakcióssal és az ellenforradalmárral is, viszont azt gondolom, hogy „szellemi áramlatokat” nem lehet hermetikusan elkülöníteni egymástól, jelentős köztük az átfedés. 

s ezt még ugye a nagy Michael Oakeshott is így tartotta. Aki szerint idegen, az paralízisben tartja a konzervatív politikát.

És különösen nem idegen tőle a konfliktusvállalás. Emellett érdemes elválasztani az emberi kvalitásokat a világnézettől. Ahogy nem csak a tökéletes keresztény a keresztény c hiszen ilyen nincs –, úgy nem csak az „konzervatív”, aki „jó” konzervatív. Egyébként meg ha a konzervativizmus nem kínál doktrínát, akkor nem is lehet lehatárolni egy „egy igazi” konzervativizmust. Platón és Arisztotelész nem gondolták ugyanazt, mégis mindkettő fontos a modern konzervatív gondolkodás számára, és egyikük se nevezhető mai értelemben konzervatívnak. Ugyanez a helyzet Szent Ágostonnal és sokan másokkal. Na és akkor mi van?

Persze el lehet lenni egy szellemi elefántcsonttoronyban, politikáról elmélkedve úgy, hogy annak semmi köze nincs a politikai valósághoz. Csak akkor kérdés, hogy mi értelme van. Elvégre a politikai gondolkodásnak mégis csak köze kellene, hogy legyen a politikai cselekvéshez, annak értelmezéséhez.

Egy politikai rezsimet, egy kormány tevékenységét és annak konzervatív (legyen tőlem jobboldali) mivoltát pedig elsősorban nem a hatalomgyakorlás módja, hanem az intézkedései alapján kell megítélni.

Tudom, hogy az akadémiai világ szeret végtelenített definíciós problémákkal foglalkozni, de soha senki nem fogja tudni egyértelműen körbenyesegetni a konzervatív jelzőt (sem).

Az egész eset tanulsága az, hogy nem a konzervatív jelző definiálásáról kell vitatkozni; hanem tartalmi vitát érdemes folytatni: „ez jó, ez nem jó”. Ha valaki mégis körbekeríti magának a neki megfelelő értelmezést, nem kell mindenkinek igyekeznie, hogy épp azon a körön belül legyen.

E sorok írója egy kombattánsabb jobboldaliság híve – szerintem ez bőven belefér a „konzervativizmus” tág fogalmába, de ha valaki szerint nem, maradok tisztelettel; nincs harag, beszélgessünk, vitázzuk, sörözzünk és kávézzunk.

Vitázni lehet és vitázni jó – de szerintem érdemesebb nem jelzőkről, hanem tartalomról vitázni. Ezért is kívánok még sok ilyen konferenciát!