Boston Politics – Az orbáni hatalomgyakorlás nyomában

Kacsoh Dániel és Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban.

Vajon tényleg a putyini hatalomgyakorlási módszereket másolja Orbán Viktor? – tűnődhet el az ember mostanában, ha túl sok ellenzéki nyilatkozatot olvas. Valójában Magyarországon – mint arra több elemző, köztük Csizmadia Ervin is rámutatott – pártpolitikai értelemben úgynevezett predomináns pártrendszer alakult ki, nem először. Sőt, a politológus szerint mióta pártok és választások vannak hazánkban – azaz a 19. század közepe óta –, valójában ez a magyar demokrácia fő modellje. Így volt a dualizmusban a Tisza-féle Szabadelvű Párt vagy épp a Horthy-korban a Bethlen-féle Egységes Párt idején is. Ennek lényege, hogy a többpártrendszerben van egy meghatározó, a többinél sokkal erősebb, domináns formáció, amely szélesebb körű támogatottsággal bír az ideológiai szimpatizánsi körnél, és úgymond képviseli a nemzeti ügyeket. Támogatottsága és befolyása akkora, hogy önmagában testesíti meg a konszenzust, azaz nincs szükség arra, hogy más pártokkal megegyezzen. 2010 óta újra ez a helyzet áll fenn, és 2022. április 3-a óta még egyértelműbb.

Az érdeklődés középpontjában a Fidesz teljesítménye

Ez az elemzés persze csak a pártrendszert érinti, nem a hatalomgyakorlás módszertanát. Az Orbán-kormányok időszakát legárnyaltabban talán Körösényi Andrásnak és szerzőtársainak a kissé körülményes Az Orbán-rezsim – A plebiszciter vezérdemokrácia elmélete és gyakorlata címet viselő kötete igyekszik megfogni, mely épp a hibrid rezsim fogalmával szemben született meg.

A jobboldali kormányok időszakát, illetve Orbán Viktor politikusi személyét számtalan könyv elemzi mind jobbról, mind balról a szimpátiától az utálatig, az érdemi társadalomtudományos műtől a komolytalan fröcsögésig. Ez már önmagában impresszív jelenség, és mutatja, hogy a Fidesz és a miniszterelnök politikai teljesítménye – és persze nem kevésbé politikai álláspontja – minden szempontból az érdeklődés középpontjában áll.

Nem csak az Orbán-rendszerről szóló könyvek érdekesek azonban. Amikor a kormányfő olyan képet posztol a Facebookra, amelyen látszik az asztalán tornyosuló könyvhalom, vagy épp csak egy kötet fekszik odavetve, az újságírók előszeretettel próbálják kitalálni, miért érdekes neki az adott kötet. És elolvasván természetesen igyekeznek belőle megérteni a kormányzat felfogását és működését. Vagyis időről időre téma a magyar médiában, mit olvas Orbán, mely művek elég érdekesek ahhoz, hogy tanulmányozásukat beiktassa sűrű napirendjébe a kormányfő. Ilyenek voltak Yuval Noah Harari izraeli történész munkái vagy épp Yoram Hazony izraeli professzor A nacionalizmus erénye című kötete. A hazánkba látogató külföldi konzervatív közírók, professzorokis rendszerint jó élményként számolnak be az Orbánnal való találkozóikról, lenyűgözi őket a miniszterelnök olvasottsága és mondanivalójának mélysége.

Egyesek régóta kissé bombasztikusan az Orbán-rendszer Bibliájaként (a kifejezés az Index 2014-es, a kötetről szóló cikkében tűnt fel először) emlegetnek egy kötetet, amelyre mostanában kevesebb figyelem jut, a baloldalon viszont félelemmel vegyes tisztelet – vagy épp gyűlölet – övezi. Amikor e sorok írója be akarta szerezni a kötet angol nyelvű változatát, 150 dollár körül adták volna. Most viszont megjelent magyarul az Alapjogokért Központ és az MCC Press gondozásában. Tilo Schabert német politikatudós, a UNESCO volt főtitkára Boston Politics című kötetéről van szó, mely Kevin White, a Bostont felvirágoztató polgármester tizenhat évéről szól. Miért lehet érdekes az 1968 és 1984 közt regnáló bostoni városvezető működése Orbán Viktor és a politológusok számára? A válasz az alcímben rejlik: A kreatív hatalomgyakorlás művészete. A Boston Politics nem arról szól, milyen intézkedésekkel virágoztatta fel White az északkeleti nagyvárost, azaz nem a szakpolitikáit mutatja be, hanem azt, ami egyáltalán lehetővé tette, hogy megvalósítsa a tervezett szakpolitikákat, ez pedig a hatalompolitika. Hiszen ha nincs akaratátvitel, nincs szakpolitika sem.

Második kormányzat és egyéb megoldások

Adódik a kérdés: mi a szerző mondanivalójának lényege, amit leszűrt Kevin White és mások hatalomgyakorlási módszereiből? Schabert azt mondja, White az alkotmányos keretek biztosította összes lehetőséget kihasználta hatalma növelésére, elment a falig, s létrehozott egy „második kormányzatot”, azaz a formális hivatali struktúrát egyrészt telepakolta a saját embereivel, másrészt a saját emberei egy láthatatlan kormányzatot alkottak. Formális, látható pozícióik sokszor azt szolgálták, hogy egy másik, bizalmi feladatot, sőt árnyékmunkakört teljesítsenek. Vagyis White kiépített egy, a bostoni városháza intézményrendszerét átszövő személyi hálót, amit a hatékony kormányzás zálogának tekintett. Ez a személyi háló nem volt állandó, a polgármester folyamatosan rotálta az embereket, párhuzamos pozíciókat hozott létre szándékosan ütköző és nem teljesen tisztázott jogkörökkel, a hálót és belső mozgásait pedig rajta kívül senki nem látta át – sőt valójában még ő sem mindig. Szakpolitikai döntéseiben pedig az elsődleges szempont épp nem a szakmai volt – persze azt sem hanyagolta el, hiszen felvirágoztatta Bostont –, hanem a politikai.