Brüsszel kezdhet félni? Egyre nagyobb izmokat növesztenek a patrióták

Még messze van 2029, de érdekes folyamatok zajlanak.

Ha ez a magyarok akarata, legyen így. De nevezzük nevén a dolgokat: ez valóban alávetődés, és kérdéses, hogy boldog lesz-e.

Találóan mondta Magyar Péter: örömmel teljesítette az Európai Bizottság által a kondicionalitási eljárás keretében előírt feltételeket. Egy olyan eljárás feltételeit, amelyet Ursula von der Leyen pontosan két nappal Viktor Orbán 2022-es győzelme után jelentett be.
Miután a teljes parlamenti cikluson át visszatartott forrásokat felszabadították, Budapest pedig mosolyogva elfogadta Brüsszel minden feltételét, a kör immár bezárult.
Persze a Bizottság folyamatosan hangsúlyozza, hogy az uniós források folyósítása szigorú feltételekhez kötött, és a pénzt csak az elvárt reformok előrehaladtával utalják. Ez egy módja annak, hogy feledtessék: Donald Tusk megkapta a konzervatív lengyel kormánytól korábban visszatartott teljes összeget – mellékesen szólva mindenféle kondicionalitási eljárás nélkül –, vagyis a nem csekély 137 milliárd eurót, homályos ígéreteken túli érdemi ellenszolgáltatás nélkül. Ez az Európai Unió, különösen pedig a Bizottság számára rendkívül kellemetlen precedens,

mert a sietségükkel éppen azt bizonyították be, amire sok megfigyelő már korábban is rámutatott: Brüsszel kezében a „jogállamiság” fogalma politikai nyomásgyakorlási eszköz, a kondicionalitás pedig annak pénzügyi végrehajtó karja.
Ezúttal azonban lehetetlen helyzetet teremtett volna, ha Magyar győzelmét a látszatra sem adva egy üdvözlő ajándékkal ünneplik meg. Így hát maradt egy kis médiaszínház: a sajtótájékoztatón szinte kifulladásig hangsúlyozták, hogy a tárgyalók az idővel versenyeztek, mintha bombát kellett volna hatástalanítaniuk. Ez jól illik az új miniszterelnök valóságshow-szerű stílusához – egyetlen apró részlet kivételével: a Fidesz-kormány addigra már teljesítette a 27 szupermérföldkő túlnyomó többségét. Ez az együttműködés mégiscsak az eredetileg befagyasztott források egyharmadának felszabadításához vezetett 2023 decemberében, miután Viktor Orbán Ukrajna ügyében vétójogával élt. E jogi biztosíték nélkül, amelyet az EU ma eltörölni kíván, Magyar Péter valószínűleg még boldogabban dicsekedhetne az eredetileg zárolt 28 milliárd euró túlnyomó részének felszabadításával – nem csupán azzal a 16 milliárddal, amelyet végül megszerzett –,
hiszen a Bizottság mindent megtett azért, hogy ezeket az összegeket az ő kormánya kapja meg, ne az előző.
De ne sajnáljuk túlságosan: van oka az örömre. Először is azért, mert ekkora összegből lehet költeni és beruházni, különösen közlekedési, energetikai és lakhatási területen. Másodszor azért, mert a források felszabadítása tökéletesen illeszkedik ahhoz a narratívájához, amelyben ő a fehér lovag, aki 16 év „rendszerszintű korrupciója” és „jogállamisági visszaélései” után rendet tesz az országban.
Ez az alibi ráadásul jól jöhet számára Sulyok elnök elleni – szerintem – szánalmasan demagóg hadjáratában is, és abban, hogy tovább polarizálja a szenzációra éhes közvéleményt… mindezt a jogállamiság nevében, ami nem kis paradoxon.
Boldog lehet azért is, mert kiterjesztheti befolyását arra a 21 egyetemre, amelyek KEKVA-formában korábban példátlan autonómiát élveztek, és amelynek egy részét most a „tudományos szabadság” nevében elveszíthetik.
Rosszabb még ennél is: elfogadta azoknak az alapítványoknak a lebontását, amelyek soha egyetlen euró uniós támogatást sem kaptak, így jogilag semmilyen kapcsolatban nem állnak az EU-val – amely mégis tálcán követeli a fejüket.
Elsőként az MCC-ét, amelynek az volt a „bűne”, hogy hangosan kimondott olyasmit, amit európaiak milliói csak magukban gondolnak. Megbocsáthatatlan istenkáromlás ez egy olyan Európai Unió szemében, amely a „sokszínűség” mámorában él, miközben elhallgattatja az eltérő hangokat.
Mi következik ezután?
A kormány vajon Brüsszel nyugdíj- vagy adópolitikai követeléseinek is engedelmeskedik majd – olyan területeken, amelyek elvileg teljes mértékben kívül esnek az EU hatáskörén, de amelyekre Brüsszel mégis igényt tart?
Kármán András szerint ez inkább idő kérdése, mint elvi vita – ami aligha meglepő, hiszen néhány hét kormányzás után úgy tűnik, az új kabinet programja jelentős átfedést mutat Brüsszel érdekeivel.
Így hát miért lepődnénk meg azon, hogy ezek az „utolsó esélyről” szóló tárgyalások ilyen gyorsan eredményre vezettek, és hogy minden teljesített feltételt egy „yes madam” és egy ragyogó mosoly kísért? Ez még csak a kezdet. Semmi okát nem látom annak, hogy ez a szívélyes egyetértés ne jelenjen meg más ügyekben is – például a migrációs paktum végrehajtásában vagy a magyar gyermekvédelmi törvény ügyében –, hiszen végső soron a Tisza programja és szándékai kísértetiesen hasonlítanak az Európai Unióéihoz. Nem is meglepő: Orbán Anita már első interjújában kertelés nélkül kijelentette, hogy „egy szuverén Magyarországot szeretne egy erős európai föderáción belül”.
Ez az állítás egyszerre ellentmondásos és világos: jól szemlélteti az új kormány szándékait – egy manifesztum a spontán, természetes és örömteli alávetődésről egy központosított, határtalan étvágyú Uniónak.
Ez a program pedig a most kezdődő ciklus legmegosztóbb kérdésében érheti el csúcspontját – egy olyan ügyben, amely talán a legsúlyosabb szuverenitásfeladás lenne: az euró bevezetésében és a magyar monetáris politika átadásában az Európai Központi Banknak.
Ha ez a magyarok akarata, legyen így. De nevezzük nevén a dolgokat: ez valóban alávetődés. És csak Isten tudja, hogy valóban boldogok leszne-e tőle, vagy sem.
A szerző a Mathias Corvinus Collegium Európa Tanulmányok Műhelyének vezetője
Nyitókép: MTI/EPA/Olivier Hoslet