Utána lapunk munkatársa, Szilvay Gergely beszélt az általa konzervatív témavakságnak nevezett jelenségről. Mint mondta, a konzervatívok elsősorban két nagy témakörben járatosak, az egyik a saját eszmetörténetük, a másik az államtan-kormányzás kérdése: „ha tetszik, kiemelt figyelmet szentelünk annak, Edmund Burke mikor hová tett vesszőt a mondataiban, és ezt hogyan kell értelmezni a koramodern brit eszmetörténet kontextusában.”
Szerinte viszont nem csak erre a két témára kellene reflektálnia a konzervatívoknak, hanem a mindennapok, a közélet felmerülő témáira is, és
nem elég azt mondani, „ez a hagyomány”, hanem érvelni a konzervatívoknak érvelniük kell az igazuk mellett:
„ahogy azonban Lánczi András rámutat a kommunizmussal, és Molnár Attila Károly a liberális világrenddel kapcsolatban, nem biztos, hogy a konzervatívoknak bármilyen épp létező berendezkedést és bevett értelmezést meg kell őriznie. Mi történik, ha a hagyomány már nem sugalmaz, vagy nem halljuk, hogy mit sugalmaz? Ez a felvetés a konzervatív paradoxon jól ismert felvetése. Ám ez csak akkor paradoxon, ha status quo konzervatívok vagyunk, és nincs másunk, csak a folytonosság védelmezése.”
Szilvay szerint nem csak hagyományokat kell védeni, hanem egy hagyományos gondolkodásmódot is, amellyel érvelni lehet, s szerinte például ilyen az augusztiniánus és a tomista filozófia hagyománya: „a koramodern idők, Vesztfália és Burke előtt is voltak számunkra értékes gondolkodók. Vagy mondhatnám úgy: Szent Ágoston és Burke és De Maistre között. Ha a modernek és posztmodernek elkövetik azt a hibát, hogy nem látnak vissza 1789 előttre, és úgy tesznek, mintha a világot ekkor teremtették volna, akkor nekünk sem szabad elkövetni a hibát, hogy nem látunk vissza 1648 és 1588 előttre.”