Majdnem csend

Majdnem csend. Hallani órának ketyegését a nyári konyha falán. Harangnak kondulását, mézelőnek zümmögését, de nincs durvulás. Se közel, se távol egy benzines kasza. Kegyelmi állapot, nem törvény. K. olvas. Aztán ír a kertben. Mázlista. Szerencsés ember, mert saját világokat teremthet. Falvakat és embereket, közéjük és beléjük menekül, ha kopogtat a baj. Az meg feszt berúgja a pajtaajtót. Közben, a rúgások közben valaki megrágalmazza K.-t. Nem baj ez sem. A lódarázs veszélyesebb, és a kertember most az egyiket hessentgeti, miközben olvasgat. Legyen itt egy majdnem váratlan fordulattal, hogy éppen mit. Nos, a Mandiner nevezetű hetilapot és benne egyik legkedvesebb szerzőjét, Győrffy Ákost. Közben, miközben mindjárt ír is, arra gondol, hogy szabad ezt egyáltalán leírni, hogy nem túl belterjes-e, kit érdekel ez egyáltalán. Nyilván senkit, de azért megteszi. Talán önzés ez is, hiszen magára húzza mindjárt a szöveget. De a láncolat azért szép. 

A szerző egyebek között ezt írja szépséges „cikkében” annak kapcsán vagy mégsem, hogy megjelent egy új verseskötete (és tényleg, ír még valaki verseket ebben a világban, és olvassa valaki, mint mondjuk Berzsenyit, ki a méhesből küldte szerteszét, a pannon tájon is túl a műveket postakocsin, hogy aztán Kölcsey jól lebassza őket, vajon, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban?), és nézegeti a kötetet az asztalon. Aztán meg ezt. „A borítóján egy fotó, egy Castiglioncello nevű olasz kisváros tengerpartján készítettem néhány évvel ezelőtt egy kora reggeli sétán. Egy vízben álló szikla, amin öt madár pihen. Négy kárókatona és egy sirály. Mögöttük a tenger, a kép jobb oldalán még egy távoli bója is látszik.” 

Hú de jó kép, mily remek sorok – gondolja ezen a ponton a kertember –, mintha Hamvas Béla halhatatlan szelleme elevenedne meg már megint, mint a legjobb pillanatokban, ahogy a mester A babérligetkönyvet körmöli éppen. De nincs vége, a kertember ezt olvassa még. „Amikor azon a kora reggelen megláttam ezt a sziklát az öt madárral, eszembe jutott Oravecz Imre egyik régi verse, amit az erdész dédapjáról írt, és amiben szerepel ez a sor: megnyitja az erdei napot. Amiről viszont azonnal az jutott eszembe, hogy a madarak megnyitják a tengeri napot. Nem tudtam és most sem tudom, mit jelent ez, hogy mit jelent megnyitni egy tengeri napot. Azt viszont tudtam, hogy éppen ezt látom történni magam előtt. Mintha érteném, de mégsem értem. És pontosan így vagyok ezzel a könyvvel is, amit a minap cipeltem haza a kiadóból.” 

És ekkor a kertember önmaga számára is váratlanul kissé elérzékenyült. Több számlára is felírta rögvest a jelenséget. Szétszálazta mintegy. Oké, a csávó kurva jól ír, ezt tudta eddig is. Aztán Oravecz. Zseniális és csodálatos. És micsoda káprázatos, egy időben élő kortársai voltak neki – mármint a kertembernek – Csukás Pista, Lázár Ervin. Hatalmas hála ezért is az Úrnak. Ki lesz majd méltó akár sarujuk szíját is megoldani vendégség esetén, unokájának idején. 

És a tenger. Az neki az Adria. Az a kitárt karú elájulás, amikor Bosznia-Hercegovina felől érkezve megláthatta. Szarajevó és Mostar után. Itt lépett az önsajnálat sikamlós mezejére, merthogy ő a dolgok jelen állása szerint már többé a büdös életben nem látja azt a mélykék tengert, sem a partján sétálgató sudár dalmatinkákat, mert sem pénze, sem ereje erre a mulatságra. Hej, Márai, amikor megírta Krúdyt, na annyi erő maradna csupán! Na és aztán a kertember a szőlő felé fordult, a szomszéd úr szőleje felé, amit tulajdonosa elhagyott; de őt nem vitte rá a lélek, hogy úgy maradjon, prédára, ahogyan a faluban mondták, ezért hát megmetszették, és most már kötöznek is, bármi legyen is majd belőle. Nehogy már ketten maradjanak a végén, Isten és a bor, férjen bele a csapatba harmadiknak ő is. Nagyjából mindegy, hogy mi lesz vele a végén ebben a mindentől mentes világban. 

Ugyanis a kertember azt is olvasta közben, hogy az úgynevezett Z generáció – amelynek jelentőségét legalábbis a legutóbbi választás óta nem szabad lebecsülni, de ugyanakkor a kertember szerint nagyrészt a kretének gyülekezete – megkedvelte az alkoholmentes bort, ami még borzasztóbb ellentmondás, mint a nikotinmentes cigaretta. Maga a kénköves rettenet. De majdnem csend. És a kertember megnyitotta a kerti napot.