„Aki előre kijelenti a liverpooli címvédést, vagy vakmerő, vagy elfogult” – Torghelle Sándor a Mandinernek

Kezdjük egy kézenfekvő témával: hogyan élte meg, hogy egykori klubja, a Crystal Palace az elmúlt három hónapban két komoly trófeát is begyűjtött az FA Kupa és a Community Shield megnyerésével úgy, hogy előtte százhúsz év alatt soha semmit nem nyert? Mekkora meglepetésnek számított mindez?

Természetesen nagy meglepetés, noha az angol futballban minden csapatnak megvan a maga kiemelkedő éve – nekik ez volt az. Az biztos, hogy erre örökké emlékezni fognak a klubnál, és meg is ünneplik kellőképpen. Még maguk a szurkolók sem számítottak ennyire kiemelkedő eredményekre: a mai napig van ottani Palace-drukker jóbarátom, amikor beszéltem vele, nem is titkolta, hogy a legmerészebb álmaikban sem mertek erre gondolni. Nagyon boldogok most arrafelé, főleg, hogy két szupercsapatot győztek le: az FA Kupa-döntőben a Manchester Cityt, a Community Shielden pedig a Liverpoolt. 

Mi a véleménye az ezt követő méltatlan hercehurcáról az Európa Liga-(nem)indulással, illetve a Palace közleményéről, amelyben nem is olyan burkoltan utalnak rá, hogy a nemzetközi futballban is vannak az egyenlőnél egyenlőbbek?

Erre azt tudom mondani, sajnos az élet bármelyik területére igaz, hogy vannak, akiknek mindent lehet, és vannak, akiknek nem. Ahogy az életben, úgy a sportban is a kapcsolati tőke dönti ezt el. A Palace – fogalmazzunk így – sportdiplomáciában nem volt annyira erős, mint a nagyok, így ők nem tudták elintézni végül. Ezzel az igazságtalansággal együtt kell élni sajnos, pedig tényleg jó lett volna, ha indulhatnak az El-ben, nem mindennap adatik meg ekkora lehetőség egy ilyen relatíve kiscsapat számára.

Újabb hálás téma az immár kimondottan magyaros Liverpool, amely Premier League-bajnokként is jelentősen erősödött a nyáron, és az sincs kizárva, hogy még Alexander Isakot is behúzzák a végén. Egyértelmű favoritok a címvédésre? 

Na igen, újabban azzal szoktunk viccelődni, hogy lassan elég lesz magyarul meg hollandul tudni a liverpooli öltözőben… De a tréfát félretéve, én egyáltalán nem gondolom, hogy a címvédés papírforma lenne, több okból sem. Igaz, hogy a Liverpool tavaly szenzációs idényt futott, és rögtön Arne Slot első évében bajnok lett – én előzetesen erre sem fogadtam volna –, de azért ha a nagyobb képet nézzük, a Premier League-ben alapvetően nem gyakori a címvédés, még ha az elmúlt években a Manchester City példája mást is mutatott. Vegyük csak rögtön őket, szerintem a tavalyi kisiklás után idén megint komoly esélyesek lesznek, Pep Guardioláékat én mindenképpen visszavárom a bajnoki küzdelembe. Aztán ott az Arsenal, amely a legvégén valahogy mindig elcsúszik, de olyan egyszerűen nincs, hogy egy csapat örökké második legyen, egyszer nekik is ki fog jönni a lépés – simán lehet, hogy ebben az évben, Viktor Gyökeressel megtámogatva. Szóval azért nem lesz ez egy fáklyás menet a Liverpool számára, nem véletlenül nyilatkozta azt Szoboszlai Dominik az elbukott Szuperkupa után, hogy néhány játékostól ez a teljesítmény édeskevés, és bajnokságban sokkal több kell majd. Szerintem az, aki egzaktul ki meri jelenteni, hogy megint ők a bajnoki cím fő várományosai, vagy vakmerő, vagy elfogult. Én egyik sem vagyok, a realitás talajáról nézve abszolút három-négy esélyes lesz az idei PL-harc.

Az örök kérdés mellé, hogy Mohamed Szalah mikor „fárad már el”, most azért újabbak is társulnak. Például az, hogy az új sztárigazolás, Florian Wirtz miként funkcionál majd a középpálya többi klasszisával, legfőképpen Szoboszlai Dominikkal. 

Tény, Szalah már nem fiatal, harminchárom éves, és bár legutóbb is parádés idénye volt, tényleg nagy kérdés, hogy lehet-e – s ha igen, meddig – konzisztensen ennyire magas teljesítményt hozni, ilyen idősen egy Premier League-ben, ami mégiscsak a világ legerősebb bajnoksága. Meglátjuk azt is, Wirtznek mennyi idő kell, hogy teljesen megszokja az angol légkört – nem károgni akarok, de rekordigazolás ide vagy oda, láttunk már óriási pénzekért a PL-be igazoló sztárokat rútul lebőgni. Az is kérdőjel, hogyan tudnak majd együttműködni a pályán Szoboszlaival úgy, hogy Dominik innentől eggyel hátrébb játszik majd.

Sokan, sokféleképpen elemezték már, milyen hatással lehet Szoboszlaira Wirtz érkezése, ön mit gondol? Egyelőre azoknak látszik beigazolódni a jóslatuk, akik egyszerre vizionálták őket a pályán, de azért a Palace, majd a Bournemouth ellen olykor máris kiütközött, milyen hátrányai lehetnek, ha két, alapvetően tízes típusú játékos van fent együtt.

Eleve mindig bizonytalan, egy játékos miként él meg egy ilyen pozícióváltást, hogy innentől nem lesz akkora szabadsága, nem mehet fel annyiszor a kapu elé, mint eddig. Nyilván segít, hogy ő és Wirtz is intelligens futballista, meg lehet oldani, hogy egyszerre legyenek a pályán, de mégis más a tudat, amikor egyedül vagy a tízes pozícióban, felszabadult vagy, mert tudod, az ott a te játszótered, nem jön oda senki a helyedre. Dominiknak most eggyel hátrébb kell lépnie, egy visszavontabb pozícióba, de én azt gondolom, így is fel-fel fog lépegetni a támadásoknál Wirtz mellé – kérdés, a német ezt hogyan kezeli majd. Egyszóval nem lesz egyszerű dolga Slotnak megtalálni az ideális felállást: lehet, idővel fel kell majd tennie a kérdést, hogy a csapat szempontjából is az-e a legkifizetődőbb, ha mindig a legjobb játékosai vannak fent egyszerre a pályán. 

Mekkora rotációra számít idén csapaton belül, főleg a magyarokat érintő posztokon? Kerkez Milosnak is kell majd versenyeznie a helyéért Andy Robertsonnal?

Kerkezt én egyértelműen a kezdőbe várom: már tavaly-tavalyelőtt is láthattuk, hogy Robertsont egyre többször pihentette Klopp és Slot, sokszor kezdett a helyén Kosztasz Cimikasz, aki viszont most várhatóan eligazol Liverpoolból. Ezzel együtt szinte biztos, hogy minden poszton több rotálás lesz, mint tavaly, főleg, amikor elkezdődnek majd az egyéb kupaküzdelmek és a Bajnokok Ligája. Lesznek olyan mérkőzések, amikor Kerkeznek és Szoboszlainak is le kell ülni a padra, és ez így van jól. Az nem lehet, hogy egy ilyen sűrű versenyszezon minden tétmeccsén pályán legyenek. 

Ha kicsit a nagyobb képet nézzük: egyre elképesztőbb pénzek és nevek forognak az angol bajnokságban, még egy újonc Sunderland is megteheti, hogy olyan kaliberű klasszissal erősítsen, mint a Bundesliga-bajnok Granit Xhaka. Ezen trendek fényében a többi európai topliga képes lesz tartani a lépést a PL-lel?

Nem látok rá sok esélyt, nem látom azt a bajnokságot, amibe ennyi pénzt bele tudnának tenni. A többi európai topliga eleve teljesen máshogy épül fel, például a Bundesliga a Bayern Münchennel, a francia bajnokság a PSG-vel, vagy a La Liga a Real Madriddal, Barcelonával. Hosszú távon mindig a pénz lesz a döntő, emiatt az angol futball nagy előnyben van, szerintem az európai kupaporondot is egyre inkább ők fogják uralni. 

Még egy gondolat erejéig visszakanyarodva Alexander Isakhoz: exjátékosként mi a véleménye arról az egyre gyakoribbnak tűnő jelenségről, hogy egy-egy klasszis önkényes sztrájkkal igyekszik kikényszeríteni a távozását az adott klubtól? 

Ez egy sokösszetevős történet, de az alaptézisen nem változtat: mindig mindenki a saját érdeket nézi. Fordítsuk meg a dolgot! Amikor egy klub ki akar rúgni egy játékost, és ezt büntetlenül meg is teheti minden további nélkül, az vajon teljesen normális? Míg ha egy játékos szeretne távozni, akkor egyből jön a hőbörgés, hogy mit képzelsz magadról?! Én itt érzek némi kettős mércét – szerintem vagy az van, hogy egyik se normális, vagy akkor mindkettő az. Az én szubjektív véleményem, hogy a szerződések azért köttetnek, hogy a klub se tehessen meg mindent, meg a játékos se. Én nyilván játékospárti vagyok, abból a szemszögből közelítem meg, hogy ha egy olyan kaliberű klasszist, mint amilyen Isak, egy olyan kaliberű topcsapat hívja, mint amilyen a Liverpool, akkor ne az legyen már az első reakció, hogy lehurrogjuk. Hanem ott a játékos nem keveset kereső ügynöke, meg ott vannak a klub nem keveset kereső vezetői, és oldják meg ezt a helyzetet úgy, hogy lehetőleg mindkét fél jól jöjjön ki belőle. Egy-egy klubot tudniillik mindig hús-vér üzletemberek képviselnek, akik ugyanúgy jönnek-mennek, mint a játékosok, tehát a klubvezetések összetétele is folyamatosan változik. Csak egy életszerű példa a saját karrieremből: az én esetemben is volt olyan, hogy anno Fehérváron kirúgtak, egy év múlva vissza akartak vinni, nem mentem, két év múlva megint hívtak, akkor már igen. Ezt most csak arra mondom, hogy egy játékos soha nem az adott klub ellen van, még ha a szurkolók a saját szemüvegükön át csak annyit látnak is, hogy az elvágyódó futballista hálátlan és nem tiszteli a csapatot. Ez nem erről szól: meg kell érteni, hogy a mai futballban ez legvégül nem más, mint üzlet, nem pedig barátság…

Fotók: Kisbenedek Attila/ AFP