A lapszám ezúttal is olyasfajta „ökologikus szemléletet” közvetít, amely nem modern ideológiákból táplálkozik, hanem a hagyományos tudás- és életformák elválaszthatatlan része. A megpróbáltatásokban is béketűréssel helytálló ember szemlélete ez.
Az ember feladata föld és ég összekötése. Állandó témája ez az Ars Naturae folyóiratnak. E szimbolikus megfogalmazás annyit jelent, hogy életünk úgy fordul igazán gyümölcsözőre, ha egyfajta szellemi éberséggel alakítjuk. A létezés forrására tekintettel kiművelünk magunkban egy készséget, mely kaput nyit bennünk Isten sors- és világformáló erőinek, szeretetének.
Ez a feladat több szinten valósul meg: életünk szellemi és fizikai súlypontjának felismerésével, imáink és tevékenységeink által.
A folyóirat legújabb száma ehhez kínál kapaszkodókat és támpontokat 13 írással, könyvismertetőkkel, 6 rovat mentén (Organikus gazdálkodás, Szemlélődés és cselekvés, Kultúra és művészet, Környezetbölcselet, A tudomány határai, Ars et viriditas).
A lapszám ezúttal is olyasfajta „ökologikus szemléletet” közvetít, amely nem modern ideológiákból táplálkozik, hanem a hagyományos tudás- és életformák elválaszthatatlan része. A megpróbáltatásokban is béketűréssel helytálló ember szemlélete ez. Spirituális törekvésből fakadó bevált gyakorlatokról van szó, amelyekre érdemes figyelmet szentelnünk. Hiszen, ha minden területen „jógyakorlatokat” keresünk, miért ne vennénk komolyan az emberemlékezet óta jól működő szemlélet- és tevékenységmódokat?
Ehhez fontos, hogy feltérképezzük, majd kedvvel és türelemmel ráhangolódva elsajátítsuk a végrehajtási módjukat és atmoszférájukat meghatározó benső hozzáállást.
William Stoddart, Norman Wirzba, Jean Borella, Steven A. Long, Rudolf Pannwitz – csak hogy példaként néhány szerzőt említsünk a szemlélet és törekvés vonalán –, akik e lapszámban segítségünkre szolgálhatnak ebben. Mindnyájan más-más oldalról ragadják meg ezt az inspiráló benső hozzáállást, mely a zaklatott és információval telített életfolyamot is képes a maga helyén kezelni, ám attól lényegileg eltér.
„Természetéből adódóan minden teremtmény olyan kapcsolatok csomópontja, amelyek a világegyetem egészét felöleik” – írja Jean Borella, filozófus, teológus (94. o.). Az ember bárhol is álljon, része Isten művének és különleges helyzetéből adódóan ráláthat e szövétnek örök mintázataira. Ahogy Füzes András fogalmaz a lapszámban, az ember a teremtéskor „isteni lényeget kapott, egyesülnek benne lelki és testi princípiumok, ezért a teremtés koronája. Fel kell ismernünk természetünket, hogy a teremtés folytatói tudjunk lenni, hogy a teremtés felé ugyanazzal a szeretettel forduljunk, mint amilyennel Isten (…) minden mást is a láthatatlan világból a láthatóba hívott.” (126. o.)
Füzes esszéjében azokat a szakrális összefüggéseket vizsgálja, amelyek Kós Károly munkásságát és kora gondolkodóinak szellemiségét meghatározták, követőinek szemléletét formálták.
Olyan kérdéskör ez, mely további, hasonlóan mély kutatásokat igényel, hiszen – elég, ha csak Kós rendkívül szerteágazó, csodálatos munkásságára gondolunk – a magyar nemzettudat eleven megtartásához nélkülözhetetlenek.
Ezen a vonalon kapott helyet az új számban a lap szellemi műhelyének kezdeményezése, az „Ars et viriditas” rovat. A kezdeményezés többek között a hagyományos művészetkoncepciót állítja középpontjába, olyan emberi tevékenységeket, feladatokat tekintve művészeteknek, melyek a teremtés forrását jelentő princípiumainak, őselveinek alkalmazásai. Ily módon mutatja fel annak lehetőséget, hogy az ember művész lehet azon az életterületen, mely hivatásként életfeladatának beteljesítésében segítheti őt. Aki elmélyedt már a folyóirat e kezdeményezést összefoglaló különszámában, vagy a Mandineren futó cikksorozatban, annak számára az olvasás során hamar világossá válik, hogy a szerkesztők miért e megközelítéshez kapcsolták Norman Wirzba „A munka mint teremtésszolgálat”, Steven A. Long „Isten, teleológia és természettörvény”, Rudolf Pannwitz „A múzsaiság” című írását, továbbá a Simai Mihály „Végtelenkezdet” című kötetéről készült recenziót is.
Itt külön érdemes kiemelni Long írását a természettörvényről, mely teológiai, filozófiai és gyakorlati összefüggésekben is gazdagítja e nagyon lényeges, egyetemes ideát kifejező keresztény fogalom magyar nyelvű irodalmát.
Szép tartalmi ívet alkotnak a lapszámban Rudolf Pannwitz, Czopf Áron és Ananda Kentish Coomaraswamy egymást követő írásai: szellem és kultúra kapcsolatát különböző oldalakról világítják meg. Rudolf Pannwitz magyar nyelven először most megjelent írása (ki kell emelnünk e gondolatgazdag, nyelvileg sokrétű szöveg kapcsán Palkovics Tibor kiváló és megragadó fordítói munkáját) inspirálta Hamvas Bélát is a primordiális világ ősképét megjelenítő „múzsai egzisztencia”, a „múzsai magatartás”, az „attitude centrale” megfogalmazásában és jelentőségének felismerésében, mely mint a Patmoszban írja: „a világ és az emberi lét végleges rendjének tudatában van, és e végleges életrend megvalósítására erőfeszítést tesz”.
Míg tehát Pannwitz a múzsai létmódról ír, felhívva a figyelmet, hogy elsajátítása „a közvetlen békés és közös gyarapodás áldását hozza” (139. o.), addig Czopf Áron esszéjében igazság és megvalósítás egységét, szó és teremtés legősibb és legelemibb összetartozását emeli ki. A teremtés ősnyelvének megértése szüntelen feladata az embernek, és mi sem bizonyítja ezt hangsúlyosabban, hogy ez az, ami az igazán nagy művészi alkotásokban újra és újra megszólal. Coomaraswamy pontosan az ősnyelv értéséhez és megközelítéséhez nélkülözhetetlen szimbolikus látásmódot, annak művészi megjelenítését, értelmezését járja körül.
Izgalmas színfoltjai a kiadványnak Wolfgang Smith és Cserép Csaba egyszerre átfogó és részletekbe menő tanulmányai.
A neves matematikus, fizikus, tudományfilozófus Wolfgang Smith tudomány és mítosz kapcsolatát vizsgálva olyan észrevételeket fogalmaz meg, amelyek talán sokakat elgondolkodtatnak majd „a tudomány jelenlegi állásáról”.
Feltárja a szellemi igazságot hordozó igazi mítoszok és a tévedésbe ejtő álmítoszok közötti különbséget, s rávilágít a tudományos bizonyosságba vetett hit sokszor meglehetősen ingatag, avagy illékony voltára, hogy az ember milyen könnyen áldozatul eshet a tudományos világot egyaránt átszövő álmítoszoknak. Cserép Csaba pedig (akinek írása akár az Ars et viriditas szellemiségének alkalmazásaként is felfogható) egy különleges szakterület, a mikroszkópia tudományos/művészi oldalát tárja fel tanulmányában. Hozzáértéssel és olyasfajta lelkesedéssel közelít témájához, mely az olvasót magával ragadja és úgyszintén a témában való elmélyülésre ösztönözheti.
*
Az utóbb említett írások is tükrözik, hogy a kultúra, miként egy tradicionalista gondolkodó mondja, mindig valamilyen élet lecsapódása. Az élet megelevenítő erőivel, még távlatosabban, az életfeletti és rajta túli erőkkel való viszonyunk függvénye. A lapszámban is olyasfajta kultúrakép bontakozik ki, amely e kettő (élet és életfeletti) jótékony „összjátékából” ered, mely az önmérséklet és az egységteremtő életszeretet forrása is lehet egyben (anélkül, hogy e kettő ellentmondásba kerülne egymással). Egy ilyen kultúrafelfogáshoz kapcsolhatjuk például Seyyed Hossein Nasr ökofilozófiáját is, melyet a lapszámban Abu Sayem foglal össze tudományos igényességgel, a spirituális válság és a környezeti hanyatlás viszonyát előtérbe állítva. De e kultúrakép alapvető felismeréseit talán Norman Wirzba fogalmazza meg a legszemléletesebben:
„a teremtés használatának mindig a Teremtő dicsőítésére kell irányulnia. Máshogy kifejezve: munkánknak és fogyasztásunknak maguknak is az imádság olyan formájává kell válniuk, amelyben Isten jósága és céljai állnak az első helyen. Az, hogy jelenlegi kultúránkban – amelyet gyakran neveznek a »halál kultúrájának« – ilyen nehézséget jelent e beállítottság megvalósítása, rámutat arra, mennyire eltávolodtunk az autentikus élettől.” (14. o.)
Wirzba a „halál kultúrájával” szemben a „teremtés kultúráját” állítja szembe, amelyben „az ünneplés és az istentisztelet integráns szerepet kapnak” (27. o.). Részletesen bemutatja, hogy mi akadályoz és mi építhet fel egy ilyen kultúrát. Mint írja: „Ha a teremtés kultúráját akarjuk létrehozni, a legalapvetőbb szinten kell újragondolnunk az emberi identitás és hivatás mibenlétét, újragondolnunk azt, mit jelent számunkra, hogy elfoglaljuk a minket megillető helyet a teremtés rendjében.” (27. o.)
Ez a hely a létezés minden szintjén felelősségvállalást von maga után. A fizikain éppúgy, mint a szellemin. Wirzba megdöbbentő erővel és meghatóan mutatja be a szolgálat metafizikáját:
a szolgálat fizikai világot felemelő és átvalósító hatalmát, mert „A művelni vagy gondozni (’abad) igét »szolgálni« jelentéssel is le lehet fordítani.” (17. o.)
Talán szükségtelen lenne megjegyezni, hogy a szerző itt nem valamiféle „saját mitológiát” épít, hanem olyan keresztény igazságok értelmére világít rá, amelyekről – úgy tűnik – megfeledkeztünk, vagy amelyeken könnyen átsiklunk. Pedig „csak” emlékeznünk kellene rá: a mi Urunk „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,7–8); és ahogy Lukács evangéliumában olvassuk szavait: „úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál.” (Lk 22,26–27)
Megfeledkeztünk volna arról, hogy e legnemesebb szolgálat az alapja a fizikai munkának is, amellyel művelünk és megőrzünk?
Ha igen, e lapszámmal újra feleleveníthetjük az erre vonatkozó tudást. A földdel való bánásmód organikus lehetőségeivel foglalkozik Lord Northbourne írása („Organikus gazdálkodás – egy gyakorlati javaslat”), mely a Look to he Land című kötetének – ami nem mellesleg az organikus gazdálkodás első alapműve – záró fejezete. Lord Northbourne (az angliai Kentben lévő Northbourne negyedik bárója, mezőgazdász, pedagógus, fordító és mind a mezőgazdaság, mind az összehasonlító vallástudomány területét kiválóan ismerő író) volt az első, aki az organikus gazdálkodás lényegét 1940-ben az Oxfordi Egyetem szakembereként először kifejtette. A lapszámban John Paull (biogazdálkodással és a fenntartható mezőgazdaság lehetőségeivel foglalkozó környezetvédelmi tudós) mutatja be Northbourne felismeréseinek és koncepciójának alapvető jelentőségét, legfontosabb gondolati kiindulópontjait („A gazdaság mint organizmus. Az organikus gazdálkodás alapvető ideája” című írásában).
Ismertetőnket alább Northbourne e lapszámban közölt írásának néhány gondolatával zárjuk, egy szubjektív megjegyzéssel: nem az a fontos hányan hallják meg e gondolatok, és összességében a most bemutatott szám üzenetét, hanem hogy akik megértik azt, az értésből szükségszerűen következő tettek jelentőségével tisztában legyenek, és ily módon cselekedjenek: kitartóan, a valódi értékekre és a lényegre koncentráltan!
„(…) földjeink nagy részét újraéleszthetjük, amikor csak akarjuk, és ehhez pénzre sincsen szükségünk. Mondani sem kell, hogy a gazdáknak kell ezt megtenniük, azért, mert akarják. (…) Érezni kell utunkat a szántóföldek megfelelő gondozásától a magasabb célok felé. A szántóföldnek kell a kiindulópontnak lennie, így talán azoknak van a legnagyobb felelőssége, akik helyzetüknél fogva befolyásolni tudják akár csak egy kis részének gondozását. Az ő erőfeszítéseikből kell megszületnie annak az új dolognak, amely nem fog hasonlítani semmi korábban ismertre: egy új teljességnek vagy harmóniának az élet világában, amely jelenleg oly széttört és önmagával meghasonlott. (…) Mert gazdálkodunk, vagy meghalunk. (…)
Mit adhatunk, és kell adnunk a földnek? A munkánkat, és ha ezt a munkát szeretettel végezzük, nem fogjuk lélekölő robotként megélni. A munka azonban elkerülhetetlen. Ránk szállt az, amit »Ádám átkának« neveznek: »Arcod verejtékével edd kenyeredet«. Nem nyilvánvaló, hogy ha megpróbálunk kibújni ez alól az átok alól, meghalunk? De miért is nevezzük ezt átoknak? Miért ne fogadnánk örömmel, mint megújulásunk kulcsát a természeti élet vonatkozásában? Úgy tűnik, ez a fajta megújulás szükséges része a szellemi élet megújulásának, és a szellemi élet megújulása az, amire minden ember – aki méltó arra, hogy embernek nevezzék – oly hevesen vágyik.” (56, 64–65. o.)
Ezt is ajánljuk a témában
Feladatunk, hogy újra felfedezzük létezésünk alapélményét: az örökkévalóság hatókörében élünk, és az élet teljességének távlatai nem pusztán földi, egzisztenciális jelentőségűek, hanem azokat felülmúlóak. Kocsi Lajos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Az emberkép alapvető megváltozása nélkül az emberiség bármilyen jövőképéről beszélni „nem egyéb, mint szentimentális, tünékeny álmodozás.” Kocsi Lajos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Lehet-e szebb és tisztább válasz Isten adventi hívására a tökéletes szeretetnél, amelyben Őt, akit szeretünk, teljességgel azért szeretjük, aki Ő Maga. Nem magunkért, hanem Istenért. Kocsi Lajos írása.
***
(Nyitókép forrása: ArsNaturae.hu)
Orbán Anitával a Bajnai-kör újabb tagja lépett be a kampányba, egyúttal asztalra téve az Ukrajna tematikáját. Zelenszkij vezetésével közben az ukránok nyíltan beszálltak a magyar választási kampányba, Hitlert, Szálasit emlegetve, Orbánt gyalázva. Mi jön még?
„Úgy tűnik, a politikában a nevek változhatnak, de a célok és módszerek nem” – fogalmazott Csercsa Balázs közösségi oldalán.
Az egyik kiemelt cél a terület vízhiányos ökológiai állapotjavítása, helyreállítása.
Évszázadokra visszanyúló szokás, amelyre több kultúra is büszke. Nagy kérdés, hogy a szilveszteri csók eredetileg hagyomány vagy babona.
Meglepő fordulat a boltokban: miközben idén átlagosan 130 ezer forintot hagyunk ott az ünnepek alatt, a töltött káposzta alapanyagai olcsóbbak lettek tavalyhoz képest. De van egy rossz hír is: egy kártevő pusztítása miatt az ünnepi asztal ékköve luxuscikké válhat – mutatjuk a pontos számokat és azt, mire figyeljen a kasszánál.
Lehet-e szebb és tisztább válasz Isten adventi hívására a tökéletes szeretetnél, amelyben Őt, akit szeretünk, teljességgel azért szeretjük, aki Ő Maga. Nem magunkért, hanem Istenért. Kocsi Lajos írása.
„A Twitterezés már kevés” – kiadták az új parancsot: be kell hatolni az ellenséges zónába, indulhat a támadás.
Hatvan gyűltek össze a patrióták.
Üzenet a Kárpát-medence magyarságának: együvé tartozunk.
