Dobrev Klárának igaza van, nevezzük át Magyarországot – legyen Magyar Királyság!

Dobrev Klárára érdemes odafigyelni, mert egy nagy támogatottságú, különösen népszerű pártot vezet, számtalan komoly, a nemzet felemelkedését szolgáló tettével kivívta a tiszteletet és

Ja, nem. Viszont mondott végre valamit, amiben tudnám támogatni.

DK (az egyszerűség kedvéért ezentúl hivatkozzunk rá így)

(Tételezzük fel, hogy az övé meg az enyém ugyanaz.) Ő a Magyar Köztársaság nevet szorgalmazza (a jelenlegi hivatalos ugyanis – ki nem találnák – az, hogy Magyarország), én azonban tudok egy sokkal frappánsabbat, autentikusabbat, régebbit, sikeresebbet, szebbet:

(Ez a köztársaságosozás régi vesszőparipája a baloldalnak, liberálisoknak; mindazoknak, akiket irritál történelmünk bő ezeréves hagyománya. Ehhez kapcsolódóan szokott még az is fölmerülni, kizárólag ellenzékben lévő politikusok ötleteként – még néhány hónapja Magyar Péter is élt ezzel a tradícióval –, hogy legyen nép általi, közvetlen elnökválasztás. Azt hiszik, hogy az emberek ugyan a parlamenti szavazáskor ide voksolnak, de majd olyan elnököt emelnek trónra – szándékos képzavar –, aki a másik oldalhoz húz. Pedig, ha van többségük, és megnyerik az országgyűlésit, felesleges a közvetlen elnökválasztás; ha meg országgyűlésin nem tudnak győzni, elnökit miért nyernének?)

A respublika nálunk pont olyan történelmi zsákutca, mint a kommunizmus volt. Nem ezen a hagyomány nélküli (pontosabban kizárólag rossz hagyományokkal bíró) köztársasági elnökségen kéne rugózni, hanem visszatérni Magyarország természetes államformájához, a királysághoz. A rendszerváltás eufóriájában azt hitte mindenki, hogy a kommunizmusnak (szocializmusnak, diktatúrának, szovjet megszállásnak) a köztársaság valamiképpen a feloldása, az alternatívája. 

minimális többséggel a népszavazáson szentesítette, és a célja Pozsgay Imre győzelmének, ezzel pedig a nemzeti bal- és jobboldal egymásra találásának megakadályozása volt. A legfrissebb köztársaságunk ebben az ősbűnben fogant, aztán rögtön kihordott és megszült egy Gönczöt. Azóta se hevertük ki.

Már hallom a visongását azoknak, akik szerint a történelem valamikor Marxszal, esetleg a Szövetségesek 1945-ös diadalával kezdődött, hogy

De akkor vajon minek minősítenék, hogy hét nyugat-európai (ebből öt EU-tag) országban van királyság, további ötben pedig a monarchiának egyéb változatai? Anakronisztikus-e Nagy-Britannia, Spanyolország vagy Norvégia?

Miután nyolcvan évig megpróbálták belénk nevelni, hogy királyok csak a mesében vannak, és a köztársaság a politikatörténetnek valamiféle evolúciós előrelépése, szükséges kicsit szoktatni magunkat a gondolathoz. A dolgok változnak: eleinte attól is sokan féltek, mi lesz, ha Nagy Imrét eltemetik,

és még Helmut Kohl is azt hitte, hogy Antall majd beveszi a kormányába a pufajkás Horn Gyulát. 

Idővel meg fogják ezt is emészteni.

A Szent Korona részleges jogainak visszaadása, az olyan ősi nevek, mint a vármegye vagy az ispán rehabilitálása mind-mind efelé visz.

Nyilván fölmerül, hogy nincs megfelelő jelölt – ám ez erőltetett érv, hiszen ha egy focicsapatnak éppen nincs jó kapusa, az még nem jelenti azt, hogy megszüntetjük a posztot.

A rossz emlékű, ám pillanatnyilag kétségtelenül legjogszerűbb uralkodócsalád, a Habsburgok itt vannak kéznél, a Sóskúton felnőtt három fiatal képességeit, hajlandóságát elkezdhetnénk vizsgálni. Ki tudja, a sokat emlegetett Árpád-házi leszármazottak is tesztelhetőek, vagy egyszerűen – mint mondjuk Hunyadi Mátyás esetében – egy már ismert, kiváló adottságú és vitathatatlan elkötelezettségű személy is szóba jöhet.

mert az egyrészt méltatlan, másrészt az ennek jelentőségét felfogni sem képes többség megválaszthat valami holdkórost. A monarchia nem demokratikus alapon jön létre. Ha a világ egyik legfontosabb tisztségét, az állami-gazdasági-földi hatalmat is jelentő római pápát 133 ember választhatja ki, ezt meg lehetne tenni a magyar király esetében is. Itt a nehézség az volna, ki legyen az a 10-50-100 ember, aki, mondjuk így, konklávészerűen dönthet. Erről előtte természetesen lehetne társadalmi vitát rendezni. Ettől a folyamattól persze azok, akik nem akarnak királyságot, nyugodtan távol is maradhatnak.

Nem véletlen, hogy nem sikerült elpusztítani, bármennyire szerették volna. A XIV. században elvesztették, hordóba zárva gurult el az út mentén, de meglett. Albert özvegyének udvarhölgye elrabolta, II. József eldugta, a menekülő kormány 1849-ben a Duna árterében elásta, Kun Béláék kis híján eladták Bécsbe, az amerikaiak Fort Knoxba vitték az aranytartalékuk mellé.

A rendszerváltáskor a liberális szabad madarak legszívesebben megsemmisítették volna, mint már említettük: micisapkának csúfolták –

Akinek nincs érzéke a transzcendens iránt, az is tisztelettel tekint e tárgyra, s arra, amit képvisel. Nem véletlen, hogy a köztársasági államformán átok ül: a koronát a címerről levevő Kossuth kormányzó-elnöksége 4 hónapig tartott, és csúnya vereség lett belőle.

Utána bár visszaállt az államforma, de senkinek a fejére nem került a Szent Korona, és így a 93 ezer négyzetkilométernyi, halálra ítélt és életképtelennek gondolt ország ugyan összeszedte magát, de szétdaraboltsága megmaradt. Legközelebb 1946-ban próbálkoztunk a respublikával;

1989-ben megint nem sikerült, a már említett rossz emlékű Göncz mellett Schmitt Pál és Novák Katalin méltatlan ügyei rombolták az intézményt. Tegyük a szívünkre a kezünket, igazán karizmatikus, a tisztséget felemelő, megszerettető, nemzetegyesítő szerepet betöltő elnök nem akadt.

***

(Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás)

***

***