Kitört a polgárháború Etiópiában

Nyitókép: táj a Tigráj régióban

Írta: Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója, az NKE adjunktusa

Bár az elmúlt hét politikai eseményei az amerikai elnökválasztástól kezdve a bécsi terrortámadásig bőven ellátták témával a sajtót, megdöbbentő látni, hogy a szerdán kitört etiópiai polgárháború nem vagy alig érte el a hazai média ingerküszöbét. Márpedig Afrika második legnépesebb országának belügyei jóval fontosabbak annál, hogy csak a térség szerelmesei részéről tarthassanak számot érdeklődésre

Van abban valami mellbevágó, ha az ember arról olvas, hogy a város, ahol békésen sétált, háborús szintér lett. Kicsit több mint két éve jártam Makaléban, Etiópia Tigráj nevű szövetségi tagállamának fővárosában. A régiót – és 1991 és 2018 között Etiópiát – irányító, tigrinya etnikai alapokon álló párt, a TPLF központja akkor egy konszolidálódó nagyváros képét adta, amelyben sorra nyílnak a szállodák, a modern üzletek és éttermek, ugyanakkor ezek tőszomszédságában még megtalálhatóak voltak a bádogkunyhók, a poros utcák és a semmiben végződő járdák. Azt, hogy Makalé még Addisz-Abeba mögött kullog a fejlődésben, az is jelezte, hogy taxit alig, inkább csak háromkerekű motoros badzsádzsokat lehetett fogni az utcán, amelyek sofőrjei elbizonytalanodtak, amikor a város fölött magasodó hegyen álló egyetemi kampuszra szerettem volna eljutni. Nem voltak ugyanis biztosak benne, hogy járművük bírja majd az oda vezető emelkedőt.

Egy tartomány zár alatt

Tigrájba most nem lehet elutazni. Szerdán ugyanis az etióp miniszterelnök,

A régiót az etióp szövetségi hadsereg, az ENDF szisztematikusan körbezárta, leállt a légiközlekedés, illetve az internet- és telekommunikációs szolgáltatások. Így az elmúlt napokban nagyon kevés információ látott napvilágot arról, mi is zajlik Észak-Etiópiában. 

Egy dolog biztos: kitört a polgárháború, és zajlanak a harci cselekmények, amelyekben mindkét fél nehézfegyvereket vetett be: az etióp légierő bombázta a TPLF szimpatizánsait, a kormányerők oldalán működő kórházak pedig már százas nagyságrendben fogadtak sebesült katonákat. Úgy tűnik, az ENDF még nem nyomult be mélyen tigráji területre, hanem a nagyszabású offenzíva előtti erőgyűjtés/átcsoportosítás, illetve tapogatózás folyik.

A szerző a Mandiner hasábjain már több cikket is publikált, amelyek bemutatták az 2015-től kibontakozó etióp átalakulást (Itt, itt és itt). Ezek azt is nyomon követték, hogy a 2018 tavaszi eufória után – amikor Abij Ahmedet megválasztották miniszterelnöknek – hogyan kezdtek el szaporodni a gondok az országban. Aztán a kormányfő 2020. november 4-i bejelentésével a válság átlépett egy szimbolikus határt, és amitől sokan tartottak, bekövetkezett: kitört a polgárháború.

A régi hatalom bosszúja

A tigráji válság formájában Etiópiát elsősorban nem az elmúlt években felerősödött etnikai ellentétek felől érte a csapás, hanem a régi gárda részéről. A TPLF ugyanis sosem bocsátotta meg az új vezetésnek, hogy kiszorították csaknem három évtizedes uralmából.

és próbálja meg visszaszerezni a politikai irányítást. Nem véletlen, hogy az ország más részein levő problémák kapcsán többször is felmerült, hogy abban a TPLF-nek is markáns szerepe van, hiszen a különféle etnikai és politikai konfliktusok szításával Abij Ahmed és az új vezetés pozícióit ásta alá. Tisztában volt ezzel a miniszterelnök is, aki éppen ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy egy, a TPLF-től független hatalmi struktúrát építsen ki, és felszámolja azt a ,,mély államot”, amit a régi gárda épített ki az országban: komoly tisztogatásokra került sor a biztonsági apparátusban és a gazdasági szférában, és a TPLF számos prominens vezetője került börtönbe korrupciós vádakkal – úgy tűnik, teljesen jogszerűen. A korábbi, etnikai alapokon álló pártok helyett pedig Abij egy összetióp formációval, a Jólét Párttal szeretett volna nekivágni a 2020-as választásoknak.

Igen ám, de közbeszólt a koronavírus-járvány. A 2020 augusztusára kitűzött voksolást a COVID-19 miatt nem lehetett megtartani. Bár a halasztást technikai okok is magyarázták (nem készült el ugyanis a választási regisztráció), és nyilván Abijnak sem volt ellenére a hosszabbítás, a járványhelyzet miatt a szövetségi ügyekkel foglalkozó Felsőház is elsöprő többséggel támogatta a döntést.

Egyetlen formáció volt, amely elutasította azt: a TPLF, amely deklarálta, hogy megtartja az augusztusi voksolást Tigrájban – amelyet, csodák csodájára, meg is nyert. Innen kezdve az események gyorsan eszkalálódtak. A Felsőház illegitimnek nyilvánította a szavazást, és

Ezzel a felek tipikus csapdahelyzetbe kormányozták magukat. Az ezer oldalról szorongatott Abij nem engedhette meg magának, hogy gyengének mutatkozzon, és cselekvésképtelenségével – amelyet sok kritika ért az elmúlt egy évben, különösen az etnikai összecsapások kapcsán – hiteltelenné tegye magát. A TPLF lépései ráadásul egyértelműen alkotmányellenesek voltak. Ugyanakkor a régi gárda is kenyértörésig vitte az ügyet, és meghátrálása a bukását vetítette volna elő – főleg, hogy számos olyan tigrinya vezető keresett menedéket Tigrájban, akik ellen a szövetségi kormány elfogatóparancsot adott ki. 

Október végén Abij tett még egy utolsó kísérletet a helyzet rendezésére: az északi katonai körzet parancsnokává egy új tábornokot nevezett ki. A TPLF azonban nem engedte meg, hogy a tábornok átvegye a parancsnokságot, és deklarálta, hogy minden hasonló próbálkozást vissza fog utasítani. 

Elindultak a katonai műveletek

Azt, hogy ezután pontosan mi történt, nehéz rekonstruálni. Egyes, egyelőre meg nem erősített információk szerint az etióp különleges alakulatok november 4-én hajnalban megpróbálták elfogni a TPLF vezetését, ám rossz helyen keresték őket, és nem akadtak a nyomukra. Ezzel párhuzamosan a kormány elvesztette az északi parancsnokság ellenőrzését is: a TPLF szerint a bázis átállt az ő oldalukra, míg Abij szerint a tigrinya erők lerohanták a támaszpontot, amelyet a miniszterelnök casus bellinek tekintett, és

Mindez nem sok jóval kecsegtet az ország szempontjából. A becslések szerint a TPLF közel 250 ezer (!) fegyverest tud maga mellé állítani. Ráadásul a mozgalom tagjai adták a 2018 előtti biztonsági apparátus jó részét, vagyis komoly szervezési, irányítási és harci tapasztalatokkal rendelkeznek, Tigráj magashelyi környezete pedig jelentős előnyhöz juttatja majd a védőket. Ugyanakkor a tigrinyák és maga Tigráj az összlakosság nagyjából 6-7 %-át adják, így az ENDF idővel jelentős számbeli fölénybe fog kerülni.

Vagyis, ha marad ez a felállás, az ország egy elhúzódó háborúra számíthat, beláthatatlan következményekkel. 

Júda oroszlánja Addisz-Abebában

Jelenleg három apró reménysugár látszik. Az első, hogy nem világos, a TPLF mögött valójában mekkora lakossági támogatás áll. Bár a régi gárda nyilván ki fogja játszani az etnikai kártyát, ahogy eddig is tette, ebben a kérdésben érdemes világosan látnunk: Tigráj esetében elsősorban nem etnikai csoportok állnak egymással szemben, hanem a régi és az új gárda emberei. A jelenlegi konfliktus az elit küzdelme, és az még a jövő kérdése, hogy mennyire sikerül ehhez a lakosságot is mobilizálni. 

Másrészt úgy tűnik, a felek valójában elszámították magukat, és ahogy egy magyar diplomata fogalmazott,

Ezt mutatja, hogy Abij hirtelen leváltotta a teljes biztonsági apparátust, ami nem utal érdemi tervszerűségre és előkészítettségre, mint ahogy az sem, hogy egyelőre csak Tigráj lezárására került sor, nem pedig egy általános offenzívára.

A harmadik elem a nemzetközi környezet, és itt érdemes arról is beszélnünk, hogy miért tarthat igényt Etiópia a magyar érdeklődésre is. A 110 milliós ország – a kontinens második legnépesebb állama – ugyanis a tágabb értelemben vett kelet-afrikai régió meghatározó szereplője. És bár kissé furcsának hathat az előzőek után, de fontos stabilizációs tényező.

Minden viszonylagos ugyanis: ha az embernek olyan szomszédai vannak, mint Szomália vagy Dél-Szudán, akkor utóbbiakkal összevetve Etiópia valóban a stabilitás szigete. Különösen, hogy Addisz-Abeba több tízezer békefenntartóval járul hozzá ahhoz, hogy Kelet-Afrikában ne legyen még rosszabb a biztonsági helyzet. Ha az etióp erők kivonulnak, mondjuk, Szomáliából, hogy helyette Tigrájban harcoljanak, az a törékeny egyensúly, amely Mogadishu és az ellene harcoló dzsihádisták között kialakult, azonnal fel fog borulni. Ugyanez igaz Dél-Szudánra is. De aggódva tekint a jelenlegi helyzetre a szintén politikai átmenettel – és súlyos gazdasági válsággal – küzdő Szudán, a rendkívül zárt Eritrea és a piciny Dzsibuti is.

Migrációs hullámverés

Etiópia területén jelenleg is csaknem 800 ezer külföldi és másfélmillió belső menekült van. Egy elhúzódó háború ezeket a számokat sokszorosukra növelné, és a menekülők a környező, meglehetősen ingatag belső viszonyokkal bíró államokra zúdulnának.

De nem csak rájuk. Etiópia az illegális migráció egyik fontos tranzitországa és kibocsátója is egyben a Közel-Kelet és Európa felé: az Ádeni-öböl csaknem olyan forgalmas átkelőpont ebben a tekintetben, mint a Földközi-tenger. Ami azt jelenti, hogy az embercsempész hálózatok kiépítettek és professzionálisak – ezt 2018-as makaléi interjúi során a szerző is tapasztalhatta. Pedig akkor még szó sem volt polgárháborúról.

Háttérbeszélgetésekben azt is megdöbbentő volt tapasztalni, hogy az elmúlt egy évben milyen tempóban vesztek ki az illúziók az etióp középosztályból, és a szerző beszélgetőpartnerei közül egyre többen kezdték el fontolgatni az elvándorlást. Márpedig a 110 milliós lakosságban 

Meghatározó kérdés, hogy ez a csoport mikor dönt úgy, hogy nem bízik tovább a helyzet konszolidálódásában, és választja a migrációt.

Még egy elem van, amit érdemes szem előtt tartanunk: ez pedig Etiópia szimbolikus jelentősége. Addisz-Abeba és az elmúlt évtizedek „gazdasági csodája” annak szimbóluma lett, hogy a kontinens túllépett az 1990-es évek sötét évtizedén, és tartós fejlődési pályára lépett. A kelet-afrikai nagyhatalom káosza ezt a hitet és bizalmat rombolná le mind az afrikaiak, mind a külvilág számára.

A jelenlegi etióp események kapcsán tehát nem „csak” egy újabb afrikai polgárháborúról van szó, hanem egy olyan válságról, amelynek eszkalációja nem csupán a régiót destabilizálhatja, de hatásait a menekülthullám formájában a Közel-Kelet és Európa is megérezheti. Éppen ezért minden szereplőnek elemi érdeke, hogy mederben tartsa az eseményeket, és minél előbb véget vessen a polgárháborúnak.

***

Afrika közelről cikksorozatunk eddigi írásai:

Vízhiány, migráció, népességrobbanás – mi folyik Egyiptomban?

Etiópia: út az ínségből a stabilitás felé

Afrika vérző szíve: az elfelejtett Dél-Szudán

Nagyhatalmi ütközőpont Afrika szarván: Dzsibuti

Így lett Kenya Kelet-Afrika stabil szigete

Háború újratöltve: mi folyik Líbiában?

Mi zajlik Maliban?