Vízhiány, migráció, népességrobbanás – mi folyik Egyiptomban?

A Migrációkutató Intézet és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársának tudósítása Kairóból. Nyitókép: asz-Szíszi elnök a kibővített Szuez-csatornán.

Elmúlt a forradalmi lelkesedés és reménykedés – összevetve a másfél évvel ezelőtti kint tartózkodással, a legszembetűnőbb változás ez volt a Nílus-parti arab országban. 2016 őszén még mindenki várt valamire: megindul majd az ,,éhesek mozgalma”, akik demonstrációkat hirdettek az országban; az IMF-megállapodás fellendíti a gazdaságot; a Muszlim Testvérek kiprovokálnak egy újabb felkelést; a Tahijja Maszr (Hajrá Egyiptom) kampány gigaberuházásai, mint a Szuezi-csatorna új ágának felépítése vagy az új adminisztratív főváros kialakítása majd felpörgetik a növekedést. Az Iszlám Állam milíciáira pedig végső csapást mérnek a sivatagban.

2018 márciusára azonban nem sok maradt a várakozásokból és a vibráló izgalomból.

és két, a legoptimistább megközelítésben is felemás eredményeket hozó „forradalom” után leginkább gyarapodni és jobban élni szeretnének. A Muszlim Testvérek még inkább kiszorultak a politikai és gazdasági életből. A gigaprojektek futnak ugyan, illetve részben elkészültek, de nem értek el átütő eredményt. Az IMF-megállapodás megmentette a gazdaságot az összeomlástól, de beindította az inflációt, amitől épp az alsóbb osztályok szenvednek leginkább.

Több mint fél évtized telt el a Tahrir téri tüntetések óta

Muhammad bin Szalmán, a szaúdi trónörökös látogatása jól jelezte, hogy Kairó a legegyszerűbb megoldást választotta: ismét a gazdag rokonhoz, Rijádhoz fordult segítségért. Egyiptom pénzügyi segítséget remélt, amelyet állítólag ismételten – vagy folyamatosan? – meg is kap, cserébe azért, hogy továbbra is töretlenül kiáll a szaúdi külpolitika támogatása mellett. Ami egyelőre nem is esik nehezére a nílusi országnak, hiszen a jelenlegi vezetés, a korábbi „hagyományoknak” megfelelően fenyegetésnek tekinti a Muszlim Testvéreket és támogatóikat (Katar), valamint – talán a szaúdi barátság okán még inkább – a síita Irán regionális hatalmi törekvéseit. Ugyanakkor a várost ellepő transzparensek ellenére, amelyek a két nép testvéri viszonyát hirdetik, a szaúdiakkal szembeni szimpátia sem határtalan, sőt: sokan megalázónak tartják, hogy Kairónak az a „frissen felkapaszkodott” Rijád diktál, mellyel Egyiptom többször is háborúba keveredett. Ezen az sem változtat, hogy az egyiptomi diplomácia szerint valójában nem Szaúd-Arábia az, aki a domináns a kapcsolatban, hanem Egyiptom, hiszen bin Szalmán a vahhábita tanok mérséklődésének szükségességéről beszél (bármit is jelentsen ez), és még az al-Azhar sejkjéhez és a kopt pátriárkához, II. Tavadroszhoz is ellátogatott, ami – szerintük – ékes bizonyítéka az Egyiptom által példaként mutatott vallási türelemnek.

A már-már apátiaszerű közhangulat a Nílus-menti utcákon azért is volt furcsa, mert az ország épp választásokra készült, amit egyébként kiterjedt plakáterdő hirdetett. A 2018 március végi egyiptomi voksoláson Abdel Fattáh asz-Szíszi elnököt – a várakozásoknak megfelelően – a leadott szavazatok 97 %-ával ismét az ország államfőjévé választották. A nagyarányú győzelem azonban csaknem kudarcnak is tűnhet a körülmények ismeretében. Egyrészt Szíszivel szemben végül csupán egyetlen jelölt indulhatott, aki maga is többször méltatta az államfő regnálása alatt elért eredményeket:

Az ellenzék ezért a szavazás bojkottjára szólította fel híveit. Így a voksolás igazi kérdése nem a győzelem, hanem a részvétel mértéke volt, ami alig 41 %-ot ért el. (Igaz, az eufórikus hangulatú 2014-es elnökválasztáson is mindössze 47,5%-os volt a részvétel.)

Mindent összevetve tehát a külső szemlélőnek az az érzése, hogy az ország egy helyben topog, és továbbra sem sikerült markánsan továbblépnie 2011-hez képest. Ezt természetesen nehéz objektíven megítélni, de ezzel a percepcióval a helyiek jelentős része is egyetértett.

Brutális a népsűrűség a Nílus völgyében

Mindez pedig nem jó hír Egyiptom számára. Az idő ugyanis ellene dolgozik. Az ország lakossága évente kétmillió fővel gyarapszik, akiket élelmezni kell, és akiknek munkahelyeket kell teremteni. Mindeközben a Közel-Keleten földrengésszerű változások zajlanak, és Fekete-Afrika államai is helyet kérnek maguknak a nap alatt – vagy legalábbis több, jóval több vizet a Nílusból, amiről Kairó hallani sem akar. Líbiában, az ország nyugati szomszédjában továbbra sem látszik a megoldás a Kaddáfi bukása óta húzódó anarchiára, miközben a Sínai-félszigeten működő Iszlám Állam szimpatizánsok továbbra is aktívak – igaz, a támadások száma csökkenő trendet mutat.

Kicsit úgy tűnik, Egyiptom nem képes alkalmazkodni a megváltozott realitásokhoz. A külügyminisztériumban, az Arab Ligánál, a Diplomáciai Akadémián vagy az Ahram Centerben folyó konzultációk során a fő témák még mindig Irán, Szíria, esetleg Líbia voltak. Bár e sorok szerzője afrikanistaként kétségtelenül elfogult, megdöbbentő tapasztalni, hogy Kairónak nincs érdemi forgatókönyve arra, mit történik, ha az etiópok egyszer csak megunják a diplomáciai kötélhúzást, és elkezdik feltölteni a már csaknem elkészült Nagy Etióp Újjászületés Gát mögötti víztározót, korlátozva így az alsó-nílusi országba jutó vízmennyiséget.

Épül az etióp Nílus-gát

Pedig Egyiptom így is vízhiánnyal küzd, miközben a folyó az egyetlen érdemi vízlelőhelye százmillió lakosának és az őket tápláló mezőgazdaságnak. De hasonlóan

Szavak szintjén ugyan ezek előkerülnek, de a diskurzusból hamar kiderül, hogy ez alapvetően továbbra sem prioritás. Márpedig Kairónak idővel rá kell jönnie, hogy számára a Nílus ügye jóval húsba vágóbb kérdés, mint Aszad elnök sorsa vagy a húthi lázadók helyzete Jemenben.

Kairó: a piramisokig terjed a metropolisz

Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy egy ekkora ország sok mindent megengedhet magának. Ahogy egy klasszikus bon mot tartja, Egyiptom nem lehet olyan gyenge, hogy ne számítson a tág értelemben vett Közel-Keleten – de még a szubszaharai Afrikában is. Nem véletlen, hogy bár látszólag minden adu Addisz-Abeba kezében van a gátépítés kapcsán, Etiópia még nem merte kenyértörésre vinni a dolgot az arab nagyhatalommal.

Egyiptom ugyanis a teljes régió stabilitásának letéteményese, és – stagnáló gazdasága dacára – komoly befektető a tőle délre fekvő államokban. Kairó nélkül a líbiai válság talán még a jelenleginél is kaotikusabb lenne, az egyiptomi haditengerészet pedig a legerősebb a térségben, aminek köszönhetően könnyen gátat tud szabni az illegális migrációnak. Így mindenkinek elemi érdeke, hogy Egyiptom stabil maradjon, és az ország végre – az állampolgárai számára is érzékelhető – fejlődési pályára álljon.

***

A szerző ezúton szeretné megköszönni a kairói Magyar Nagykövetség munkatársainak az egyiptomi kint tartózkodás alatt nyújtott segítségüket.