Merre tart Etiópia?

Marsai Viktor (Nemzeti Közszolgálati Egyetem; Migrációkutató Intézet) írása

Alig több, mint egy évvel ezelőtt az Etiópiát kormányzó pártszövetség, az EPRDF (Etiópiai Nép Forradalmi Demokratikus Frontja) az akkor már három éve tartó, véres összecsapásokkal tarkított tüntetések hatására reformokba kezdett, és a 41 éves, oromó hátterű Abij Ahmedet választotta meg miniszterelnöknek (az előzményekről itt olvashat).

Abij Ahmed olyan változásokat hozott a 110 milliós ország életében, amelyek még hónapokkal korábban is elképzelhetetlennek tűntek: a zárt piacgazdaságot működtető országban bejelentette a nagy állami vállalatok, mint az Ethiopian Airlines és az Ethio Telecom privatizációját, a sajtószabadság helyreállítását, az előző években letartóztatott több tízezer politikai fogoly szabadon bocsátását és az ellenzéki – gyakran terroristának bélyegzett – csoportokkal való megbékélést.

Abij Ahmed

Kabinetje felét női politikusokra cserélte, és hölgy lett az államfő, a Legfelső Bíróság, illetve a Választási Bizottság elnöke is. A külkapcsolatokban hasonló földcsuszamlásszerű változások kezdődtek: 2018 őszén az etióp-eritreai békemegállapodás aláírásával sikerült lezárni az 1998-ban kezdődött, bár 2000 óta jórész befagyott konfliktust, és ismét megnyitni a határokat a két testvérnép között. Hasonlóan javultak a korábban fagyos szomáli-etióp kapcsolatok is, amikor a kormányfő – szemben a korábbi gyakorlattal – először maga kereste fel Mogadishuban a szomáli elnököt, Mohamed Abdullahi Mohamed Farmadzsót, amikor is a két nép közti barátágáról és a regionális integráció fontosságáról beszélt (Abij Ahmed első fél évének reformjairól itt és itt olvashat).

Mindezen változások eufóriája alól sem az ország lakossága, sem a nemzetközi közösség nem vonhatta ki magát teljesen: nem véletlen, hogy többen a Nobel-békedíj esélyeseként beszéltek a fiatal miniszterelnökről. Az idő előrehaladtával azonban

„Szó sincs reformokról. Ad hoc döntések vannak, amelyek hoznak pozitív változásokat, de nem fűzhetők fel egy egységes stratégia mentén. 20 000 politikai fogoly szabadon bocsátása örvendetes, de nem reform, mert nem változtatja meg a mögötte álló bírósági rendszert. Nagyszerű, hogy van aláírt békemegállapodás Eritrea és Etiópia között, de az egész dokumentum tíz sor, és szó sincs benne a legfontosabb kérdésekről: a határ pontos kijelöléséről, illetve a kereskedelmi, gazdasági ügyekről” – nyilatkozta egy európai diplomata a szerzőnek.

De hasonló következtetésre jutott egy etióp egyetemista is: „Nos, a mézeshetek véget értek. Az embereket egyre kevésbé érdeklik a szimbolikus gesztusok, és azt kérdezik, miért nőnek az élelmiszerárak, miért folynak továbbra is az etnikai összecsapások, és hogy miért nincs kétnaponta áram Addisz-Abebában”.

Addisz-Abeba

Omar Mahmood, az Insitute for Security Studies (ISS) kutatója ugyanakkor optimistább: „Amikor 2016 végén az országba érkeztem, tapintható volt a feszültség, és kiszámíthatatlan volt, vajon nem omlik-e össze az egész államigazgatás. A helyzet ma sem jó, de jóval stabilabb. Az összecsapások helyi jellegűek, és csak mérsékelt hatással vannak a szövetségi rendszer egészére. A demokratizációs folyamat komoly eredményeket mutathat fel, a regionális stabilitás pedig egyértelműen erősödött. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a problémák zöme, amellyekkel Abijt vádolják, már jóval előtte tetten érhetők voltak, legyen szó a gazdasági jellegű kihívásokról vagy az etnikai feszültségekről”.

Valóban, ahogy a korábban már említett diplomata is rámutatott, Etiópia kapcsán a „félig tele-félig üres” pohár tipikus esetével állunk szemben, és attól függően, ki melyik politikai – és etnikai – csoporthoz húz, épp isteníti vagy szidja az új vezetést.

és érhető az azt követő lehangoltság, különösen három elem, a közigazgatási-politikai reform, az etnikai kérdés és a gazdasági problémák viszonylatában.

Az államszerkezet és a politikai rendszer esetében nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy itt belső átalakulásról van szó: Abij ugyanúgy az EPRDF establishmentjének a része, mint elődei, még akkor is, ha komoly átalakításba vágott bele. Könnyebb azonban lecserélni néhány tucat minisztert, államtitkárt, vállalati vezetőt és tábornokot, mint a közigazgatás alsóbb szintjein működő, a becslések szerint 5 millió fő körüli választott köztisztviselőt, illetve közszolgát. Velük nem csupán az a baj, hogy esetenként korruptak vagy épp írni-olvasni sem tudnak, hanem, hogy nem értik Abijt, nem értik a reformokat, illetve hogy mit akar Addisz-Abeba.

De a legfőbb probléma talán mégiscsak az, hogy ők még a „régi gárda” képviselői, akiket a korábbi időszakban választottak meg/neveztek ki, és nem érdekeltek abban, hogy korábban megszerzett kiváltságaik a demokratizáción keresztül veszélybe kerüljenek. Így a helyi hivatalnokok jó része mindent elkövet a status quo fenntartása érdekében. Ugyanakkor az ország lakosságának zöme ezeken az embereken keresztül kerül kapcsolatba az etióp állammal, és rajtuk keresztül tudja lemérni a változás súlyát. Márpedig jelenleg ezeken a szinteken alig érhető tetten érdemi átalakulás.

Etiópia térképe a régiókkal (keleten a szomálik földjével (lila)

A másik probléma az etnikai kérdés.

– már évszázadok óta. Az EPRDF 1991-es hatalomra kerülése után ezen az ún. etnikai föderalizmussal igyekeztek segíteni, amelynek értelmében a nagyobb népcsoportok önálló szövetségi államok keretében kaptak viszonylag széles önigazgatást. Csakhogy a szépen elképzelt és az alkotmányban rögzített rendszer több ponton is megsínylette a gyakorlat próbáját. Először is: csupán kilenc szövetségi államot hoztak létre, amely azt jelenti, hogy több vegyes entitás is alakult, mint a Déli Nemzetek, Nemzetiségek és Népek Régiója, ahol hivatalosan is 45 különböző etnikum él.

Emellett az évszázados keveredés miatt valójában nincsenek homogén régiók: zömében ma ezek kapcsán robbannak ki az összecsapások, amelyek Abij hatalomra kerülése óta csaknem másfél millió új belső menekültet eredményeztek. Ráadásul az etnikai föderalizmus örve alatt a népek közti egyenjogúság helyett valójában a tigrinya népcsoport dominanciája érvényesült. Ezért az új miniszterelnök hiába beszél mindig az egész lakosság nevében és hangsúlyozza az egység fontosságát, sok helyi politikus azt érzi, végre eljött az ő ideje. Ez különösen igaz a 40 milliós oromókra, akik közül Abij is származik: az évszázadokon keresztül marginalizált csoport – Etiópia legnagyobb etnikuma – részéről sokszor lehet hallani, hogy az amharák és tigrinyák uralma után most eljött az ő idejük.

Végül, de nem utolsó sorban érdemes beszélnünk a gazdaság helyzetéről. Itt ugyanis egyértelmű hanyatlásnak lehetünk a tanúi. Az etióp gazdasági fejlődés belső tartalékai kimerültek, és külső befektetés nélkül nemcsak stagnálás, de recesszió várható. Az ország rendkívül kitett a külső importnak, és valutatartalékai elfogytak. Bár a mezőgazdaságtól kezdve a bányászaton át az energetikáig az etióp gazdaság óriási potenciálokat rejt magában, ezek kiaknázása csak a külföldi tőke bevonásával képzelhető el. Etiópiának évi több tízmilliárd dolláros összegre lenne ehhez szüksége, de egyelőre nem látszik, hogy ezt ki finanszírozná: a szereplők óvatosak. Ráadásul itt nem csupán pénzről, hanem szakértelemről is szó van: ugyanis, amint azt a fentiekben láttuk,

Mindent összevetve, jó történészként mégiscsak érdemes talán kettőt hátralépnünk, és nagyobb összefüggésekben néznünk a történéseket. Erre mi sem alkalmasabb, minthogy – Fernand Braudel francia történészt idézve – a „kavargó felszín”, Addisz-Abeba után ellátogatva Dzsidzsigába, Szomáli Régió fővárosába megvizsgáljuk, hogy nagyobb időtartamban gondolkodva honnan hová jutott az ország.

Dzsidzsiga és az azt körülvevő Ogaden legalább olyan fontos a szomáli nemzettudat szempontjából, mint hazánk esetében Erdély. Ogaden az egyik legnagyobb szomáli klán, az ogadeni földje, és ennek határvidékéről származott a nagy szomáli nemzeti hős, Mohamed Haszan is, aki súlyos háborúkat vívott a gyarmatosító britek ellen – és még súlyosabbat a rivális klánok vezéreivel. A helyi szomálik, akiket a 19. század végén II. Menelik császár véres hadjáratai csatoltak az etióp birodalomhoz, hódítókként tekintettek a felföldiekre, és 1963-64-ben, illetve 1977-78-ban is véres konfliktusok rázták meg a tartományt. Utóbbi esetében a nemzeti egység nevében Szomália (nem tévesztendő össze a későbbi, Etiópia részér képező Szomáli Régióval) teljes reguláris ereje is bevonult a régióba, hogy aztán az offenzíva összeomoljon a kubai és szovjet csapatok által támogatott etióp ellentámadásban. Ogaden maradt Etiópia része, de az Ogadeni Nemzeti Felszabadítási Front (ONLF) évtizedes gerillaháborúba kezdett a tartományban. Az 1990-es években ráadásul a térségben terjedő

A Szomáli Régió – büntetésül „hűtlenségéért” – az ország legelhanyagoltabb térsége lett, ahol a három Magyarországnyi területre és hatmillió lakosára egészen a 2000-es évek közepéig egyetlen kórház vagy egyetem sem jutott.

A helyzetben két tényező hozott változást. Egyrészt az ezredforduló után Ogadenben jelentős kőolaj- és földgázkészleteket fedeztek fel, amelyek kitermelése elképzelhetetlen volt a megfelelő biztonsági környezet nélkül. Másrészt Addisz-Abeba ettől függetlenül is belátta, hogy a korábbi erőszakos fellépés helyett, amely nem vezetett eredményre, újfajta megközelítésre lenne szükség. A megoldást Abdi Mohamed Illáj megválasztása jelentette. A szomáli ogaden klánhoz tartozó politikus azzal kezdte hatalma kiépítését, hogy a hírhedt Liju Police (különleges rendőrség) vezetésével először saját klánján belül számolt le hatalmának ellenzőivel, amiből a többi klán is pontosan megértette, hol van a helye a nap alatt. Akik még ezután is nemtetszésüknek adtak hangot, hamar a hírhedt Dzsidzsigai Központi Börtönben találhatták magukat, ahol mindennaposak voltak a kínzások, verések: gyakran féltucatnyi embert zártak be egész éjszakára az egyszer egy méteres cellákba, illetve az is előfordult, hogy az elítélteket kikötött hiénákkal zárták össze egy ketrecbe.

Ezzel párhuzamosan ugyanakkor komoly fejlesztések is áramlottak Szomáli Régióba, hogy ezzel elejét vegyék az elégedetlenségnek. Felépült az első kórház és az egyetem, vidéken egészségügyi központok nyíltak, és számos fontosabb útvonal kapott aszfaltborítást. 2018 nyarára a politikai reformfolyamat a Szomáli Régiót is elérte, és Illájnak mennie kellett. A bukott politikus még egy kísérletet tett hatalma megtartására, és felfegyverezte klánja fiatal suhancait, hogy védjék meg elnöküket a bevonuló szövetségi haderővel szemben. A fiatalok azonban könnyebb célpontokat választottak a térségbe betelepült felföldi keresztények képében:

illetve boltok százait fosztották ki, majd a rabolt áruval a szomszédos Szomáliföld felé vették az irányt. A pusztítást mértékét jól jelezte, hogy a senki által el nem ismert Szomáliföld – tartva pártfogója, Addisz-Abeba bosszújától – lezárta határát a rabolt áruk előtt.

Mára Dzsizsigában helyreállt a rend: mind a szombat esti, mind a vasárnapi liturgiáról százával érkeztek a fehérbe öltözött keresztények, akik láthatóan ismét békében élhetnek a muszlim szomáli tengerben. A városban zajlott az élet, az éttermek nyitva voltak, és minden helyi az érkező fehérekkel akart beszélni arról, hogy milyen befektetésre érdemes üzleti lehetőségek vannak a régióban. Valóban meglepő volt egyébként látni, hogy az utak mentén traktorok szántották a földeket és a gépállomásokon kombájnok vártak az aratásra egy olyan térségben, ahol még tíz éve is szinte kizárólag állati erővel művelték a kevés arra érdemes területet.

Persze problémák itt is vannak: nagyon közel van ugyanis az Orómia Régióval fenntartott közös határ, ahol ma is rendszeresek az összecsapások. Ennek szomorú tanúja egy elpusztított falu volt Dzsizsigától északra, Horfedi közelében, amelynek lakosait alig egy évvel ezelőtt álmukban lepték meg a támadók. A dolog szomorú pikantériája – egyben az etiópiai identitáskérdés összetettségének ékes példája –, hogy a szomáli falut olyan más alklánba tartozó szomálik pusztították el, akiket az oromók a határtérségből üldöztek el előtte. A hamu alatt izzó parazsat jelezte, hogy miközben a romokat vizsgálgattuk, szomáli kísérőnk, Bedel egyszer csak minden előzmény nélkül bejelentette, hogy mennünk kell, majd értetlenségünkre a távolban közeledő alakok felé mutatott, mondván, „azt mondják, el kell mennünk”. Bedel nyilván kiváló hallással rendelkezhetett, ugyanis még vagy egy kilométerre voltak tőlünk a szomálik – vagy látnoki képességgel, tudván,

A fenti eset ellenpontjaként az egyik délután felkerestük egy helyi NGO, az ACPA tejösszegyűjtő állomását. A helyi szervezet nagy ötlete az volt, hogy összekapcsolja a termelőket a fogyasztókkal. Az ország dinamikusan növekvő városaiban, illetve a szomszédos Szomáliföldön ugyanis óriási igény van friss tejre, a vidéki területeken meg több tízmillió állat – marha és teve – legelészik, de megfelelő infrastruktúra (gyűjtőpontok, szállítókapacitás, hűtőgépek) hiányában a tej nagy része veszendőbe megy, a városiak pedig Coca-Colára fanyalodnak.

Ma már az ACPA több tucat begyűjtőpontján napi átlagban 120 ezer liternyi tej cserél gazdát, pénzzel látva el a nomádokat az ínségesebb napokra és friss tejjel a városi középosztályt. Ráadásul az ACPA egyre inkább a világpiacban is gondolkodik: és mielőtt ezzel szembeni szkepszisünknek adnánk hangot, érdemes észben tartanunk, hogy egy liter tevetej a világpiacon átlagban 4 dollárért talál vevőre – a tehéntej árának 6-7-szereséért.

Addiszi visszatérésünk előtt ellátogattunk a Dzsidzsigai Egyetem kampuszára, ahol találkozhattunk a fiatal szomáli generáció tagjaival. Az egyetem menedzsmentjének átlagéletkora nem érte el a 40 évet, és mind széles látókörű, nyitott, képzett szakemberek voltak. Bár alig pár órája értesültek érkezésünkről, világosan számoltak be arról, hol tart most egyetemük, és milyen irányokba szeretnék azt továbbfejleszteni. Mindez jól mutatta, hogy

és hogy a folyamatban levő abiji reformtörekvések nem ítéltettek eleve kudarcra: az a humán erőforrás, amely véget vethet a megcsontosodott feudális gyakorlatoknak, már a kapukat döngeti. Ugyanezt tapasztalhattuk az Etióp Közszolgálati Egyetem oktatóival és hallgatóival való beszélgetések során.

Amikor repülőgépünk felemelkedett az addisz-abebai Bole Nemzetközi Repülőtér kifutójáról, az a remény élt bennem, hogy következő visszatérésemkor többüket találom majd felelős beosztásban, országuk és az egész térség jólétéért és stabilitásáért dolgozva.

***

Marsai Viktor Afrikáról szóló cikksorozatának eddigi írásai:

Vízhiány, migráció, népességrobbanás – mi folyik Egyiptomban?

Etiópia: út az ínségből a stabilitás felé

Afrika vérző szíve: az elfelejtett Dél-Szudán

Nagyhatalmi ütközőpont Afrika szarván: Dzsibuti

Így lett Kenya Kelet-Afrika stabil szigete

Háború újratöltve: mi folyik Líbiában?