Kedves András! A kijelentéseidért a mai napig nem kértél bocsánatot

„Válasz Hont Andrásnak 

Kedves András!

Látom, érzékenyen érintett, hogy a Brutiról szóló cikkem mellékszálaként megemlítettem: habár mostanság rendre feltűnsz a Puskás Aréna kapu mögötti szektorában, korábban előszeretettel provokáltad a magyar szurkolókat. 2019-ben például »giccses szarnak« nevezted a Nélküledet (tudom, igazából nem »úgy« értetted, »csak« hosszan idéztél Kunderától a giccsről, majd kéréssel fordultál »a nemzeti rock és B közép közös halmazához, hogy fogadják el, hogy az is lehet jó magyar, aki szerint a szám szar«); 2017-ben pedig így kommentáltad a magyar labdarúgó-válogatott andorrai vereségét:

»Az igazi ciki azonban nem ez. Ami miatt valóban szégyellni kéne magunkat a világ előtt az az, hogy időről időre ráengedünk mit sem sejtő európai városokra néhány száz elborult neandervölgyit náci tetkóval vonulni Marseille-ben, kedélyesen buzizni Lisszabonban, borogatni Bukarestben. Ott kéne őket felejteni valahol, hozzanak létre számukra egy no-go zónát vagy egy állatkertet.«

Ezekért a kijelentéseidért a mai napig nem kértél bocsánatot.

Írásomban, amire a Facebook-oldaladon személyeskedve reagáltál, csak a fenti bekezdést idéztem a 2017-es cikkedből, holott vannak még benne érdekes részek. Például az, amikor kifejted a véleményedet azokról a szurkolókról, akik büszkék a válogatott sikereire:

»Mindemellett ők jelenítik meg leginkább azt a lelki működést, amely a NER egészére jellemző, és amely már a Kádár- és Rákosi-rendszert is áthatotta: 11 vadidegen férfi produkciója teremti meg a személyes önbecsülést, az egyéni és kollektív kiválóságot, a büszkeség érzését«

Majd azt is »megszakérted«, hogy az általad »elborult neandervölgyieknek« tartott magyar szurkolók miért is csalódottak valójában, ha kikap a nemzeti csapat:

»A fekete pólós harcosokból – akik társadalmilag olyan hasznos tevékenységet látnak el, mint például a karlendítés, a fejvörösítés és más hasonlók – nem egyszerűen a szurkolói elkeseredés, düh tör elő (ami érthető lenne, ha valakit magával ragad a játék), hanem az afeletti csalódás, hogy most nem érezhetik magukat különbnek más népek fiainál, és nem tudják felsőbbrendűségük teljes tudatában ordibálni, hogy ledarálnak minden román csecsemőt.«

De nyugodtan menjünk még visszább az időbe, egészen 2015-be, amikor a magyar válogatott a Feröer-szigetek legyőzésével bebiztosította helyét a pótselejtezőben, és egy lépésre került attól, hogy 1986 után ismételten világeseményen, a 2016-os Európa-bajnokságon szerepeljen. Amikor egy ország bizakodott a közelgő pótselejtező pozitív kimenetelében, a tíz évvel ezelőtti éned ekképpen próbálta kisebbíteni a csapat érdemeit, és elvenni a szurkolók kedvét az ünnepléstől:

»Szóval a legújabb focilázat az gerjeszti – a tegnapi fényes győzelmet leszámítva, amely minden bizonnyal Groupama-diadalként vonul be az annalesekbe –, hogy a szebb napokat látott Michel Platini úgy döntött (feltehetőleg az arab sejkektől kéz alatt juttatott tudatmódosítók hatása alatt): innentől több csapat kvalifikálhatja magát a kontinensviadalra, mint ahány állam Európában van, és tényleg csak az nem jut ki, aki háttal fut ki a gyepre, és elesik a felezővonalban; mely kritériumok – igaz, ami igaz – első hallásra kissé elbizonytalanították a magyar foci szerelmeseit. De aggodalomra nem volt végül semmi ok, mert mindennek tetejébe a valaha volt leggyengébb selejtezőcsoportba sikerült kerülni, ahol a legerősebbnek tekinthető ellenfél már a rajtnál kapitulált. (…) Egyébként meg az ősi ellenfél Románia sem rendelkezett ilyen halovány képességű társulattal az elmúlt negyven évben.«

Ugyanebben a cikkedben – habár nagy Vasas-drukker hírében állsz – meglehetősen lefitymálóan beszélsz a szurkolás lélektanáról, infantilis dolognak nevezve azt: 

»A folyamatos versengés és érzelmi azonosulás kreált szereplőkkel infantilis dolog. Én violettás vagyok, én meg fradista – a nap minden percében. Ez tényleg napközisekre jellemző, valamint sportújságírókra és magyar politikusokra.«

Majd jön a megállapítás, hogy a magyar válogatottal/klubcsapatokkal való azonosulás valamiféle nemzeti identitásválság jele: 

»Nincs annál biztosabb jele egy társadalom gyermetegségének, hogy ez a gőzfújás hat. Hogy nem szimplán bolondos öröm, hanem az identitás része, ha egy vadidegen ember gyorsabban fut, magasabbra ugrik, pontosabban célozza meg a kaput; és hogy erre az identitásra, illetve identitásválságra politikát lehet építeni. Márpedig úgy néz ki: lehet.«

Különösen akkor nagy a kontraszt, ha ezeket a korábbi mondataidat a most vasárnapi magyar-ír után közzétett bejegyzéseddel hasonlítjuk össze, amiben – nagyon helyesen – azokat kritizálod, akik a 3-2-es vereség miatt szomorú honfitársaink bánatán örömködnek:

»Semmi baj azzal, ha valakit hidegen hagy a foci, én sem szeretem a balettet. Az is érthető, ha valaki fenntartásokkal viseltetik aziránt, ha a sportsikerek élesztik a nemzeti büszkeséget, hiszen ez egy játék. De kárörvendeni azon, hogy más magyarok most bánatosak, perverz beteg dolog.«

András, ezen logika mentén az nem »perverz beteg dolog«, hogy 2015-ben más magyarok örömének létjogosultságát kérdőjelezted meg, és bagatellizáltad a válogatott sikerét? Ez utóbbit ráadásul két évvel később, a már említett andorrai vereséget követően publikált cikkedben is megtetted – visszamenőlegesen, a 2016-os Európa-bajnokságra vetítve:

»Önámításnak pedig azért önámítás, mert az Eb semmiféle áttörést a magyar futballban nem hozott. Egy harmatgyenge csoportból sikerült kijutni egy hihetetlenül fölhígított kontinensviadalra, és ott elérni két jó (a túlértékelt osztrákokkal és a nehezen belelendülő portugálokkal szemben) és egy elfogadható eredményt (a parányi Izland remek válogatottja ellen). Majd, amikor szembejött egy erős és egyben sikeréhes társaság, az elgázolta a válogatottat. A belgák elleni 0-4 harminc évvel ezelőtt nemzeti tragédiának számított volna – és tökjó, hogy ma már nem számít annak, de attól még fényes sikerként se könyveljük el.«

Amint az általad kifogásolt cikkben is írtam, természetesen elképzelhető, hogy megváltozott a véleményed az elmúlt években, bár a reakciód alapján nem úgy tűnik. Továbbra is »giccses szarnak« tartod a Nélküledet, és továbbra is úgy gondolod, hogy szűk tíz évvel ezelőtt náci tetkós, randalírozó, »elborult neandervölgyiek« alkották a Carpathian Brigade vezette magyar szurkolótábort, de most már ez »hál’ istennek nem így van. 

Nem kértél bocsánatot amiatt sem, hogy nyolc évvel ezelőtt a 2016-os Európa-bajnokság marseille-i vonulását hoztad fel negatív példaként, amikor több tízezer magyar szurkoló való igaz, hogy szenvedélyesen és hangosan, ámde atrocitás, erőszak és vandalizmus nélkül közelítette meg az izlandiak elleni csoportmeccs helyszínét. Mindeközben néhány nappal korábban az angol és az orosz huligánok – ugyancsak Marseille-ben – egymást és a várost is szétverték. Erről azonban nem írtál, csak a »náci« magyar drukkerekről.

Ami pedig a Nélküledet illeti: természetesen azt gondolsz róla, amit akarsz. Viszont mivel az elmúlt években de facto »második himnuszként« kezdett el funkcionálni (nem véletlen, hogy a Puskás Aréna 2019-es nyitómeccse óta a magyar válogatott minden mérkőzése előtt eléneklik a szurkolók), ugyanúgy perverz beteg dolog nyilvánosan »giccses szarnak« nevezni, mint kárörvendeni azon, hogy más magyarok bánatosak a válogatott veresége miatt. 

Ha tetszik, ha nem, a dal keletkezésének körülményei, szövege, valamint a határokon innen és túl élő magyarság nemzeti összetartozásában betöltött szerepe valóban a Himnusz és a Szózat szintjéhez közeli magasságba emelte a Nélküledet. Innentől fogva arról, aki rosszmájúan, több millió nemzeti érzelmű magyar embert megsértve »giccses szarnak« nevezi, joggal feltételezhetjük, hogy szándékosan provokálja a magyarságot. Még akkor is, ha speciel a focit szereti, az avokádót meg nem.

U.i. Nincs akváriumom, de a nőket szeretem.”

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP

***