Ugyanis ugyanazzal az eszközzel éltek, mint amivel a Disney a Skywalker korával csaknem teljesen elidegenített a Csillagok háborújától: a féktelen és olcsó fan service-szel, azaz a rajongók olcsó kiszolgálásával. Amikor a főcím előtti jelenetben megidézték az első rész nyitányát, már éreztem, hogy rezeg a léc, de ezután következett csak a java, alig van olyan pillanata a filmnek, ami ne utalna teljesen direkten, vagy egy-egy beállítás vagy betétdal erejéig valamelyik korábbi epizód emblematikus pillanatára. És miközben pillanatragasztóval egymáshoz illesztették a jól ismert szegmenseket, elfelejtettek lényegében önálló sztorit írni.
Utóbbi egy mondatban összefoglalható: Sydney egy Isten háta mögötti kisvárosban próbálna új életet kezdeni, nem kicsit van üldözési mániája, ami érthető, hiszen talán egy nőt sem próbáltak megölni korábban az egész világon. De aztán persze kiderül,
az Esterházy Péter-féle kelet-európai paranoiáról van szó, azaz arról, amikor az ember azt képzeli, üldözik, aztán kiderül, hogy tényleg.
Fel is tűnik egy maszkos gyilkos a településen, ezúttal azonban a lányát veszi célba.
És ugyan egy-egy kreatívabb haláleset, Neve Campbell jelenléte és a hangulat azért olykor megidézi, miért is lehet imádni ezt a franchise-t, de összességében a teljes ihlettelenség és az alkotói lustaság süt róla, amit a mérhetetlenül csalódást keltő finálé fejel meg igazán.