Ralph Fiennes főszereplésével elkészült minden idők legjobb Iron Maiden-klipje – és az év meglepetésfilmje is

Essünk gyorsan túl a franchise történelmén! Danny Boyle, a Trainspotting akkoriban ünnepelt rendezője mindenkit meglepett, amikor a tőle megszokott groteszk humorú drámák után egy zombifilmmel jelentkezett, ugyanis a zsáner akkoriban sem volt túl nagy becsben tartva. És képes volt ebben is újat mutatni: aki látta a 28 nappal későbbet, nem felejti azokat a képsorokat, amelyekben Cillian Murphy egyedül bolyong London totálisan kihalt utcáin. Amikor pedig megjelentek az élőhalottak, azok nem csoszogva közeledtek felé, hanem rohantak, mint az őrültek – a sportosabb megelevenedett holtak tekintetében ugyan A kaptár fél évvel megelőzte, de azért az minőségben egészen más kategóriát képviselt és nem jó értelemben. Ami miatt viszont talán a leginkább letaglózta a közönséget, hogy ugyan George A. Romero klasszikusaiból is kiderült, de Boyle talán még hatásosabban ábrázolta:

A 2010-ben érkező folytatás, a már Juan Carlos Fresnadillo rendezésében született 28 héttel később szintén nem volt rossz, de közel sem ütött akkorát, jegelték is a sztorit jó sokáig, aztán a menet közben a Gettómilliomossal Oscar-díjassá vált Boyle tavaly új epizóddal jelentkezett. A 28 évvel később pedig gyönyörűen teljesített a kasszáknál, és ugyan ezúttal nem sikerült megreformálni a műfajt, annak különböző, máshonnan ismerős elemeit ügyesen gyúrta össze. A sztoriban egy elszeparáltan élő kolóniából egy tizenéves fiú megszökik, hogy a mindenki által őrültnek vélt orvost felkeresse, hátha megmentheti a haldokló édesanyját. Így ismeri meg Ralph Fiennes leginkább az Apokalipszis most Kurtz ezredesére emlékeztető, magának való, az életről és a halálról filozofáló bolond zseni karakterét, a gyógyíthatatlan beteg anya azonban csakhamar meghal, a srác pedig nem akar hazatérni, és tovább bandukol. Ekkor jött a kifejezetten gagyi televíziós sorozatos cliffhanger a fináléban; belefut néhány igen harcedzett, de kreténnek tűnő, melegítőruhás fiatalba, akik jóízűen mészárolják a zombikat, fordított keresztes nyakláncot hordanak és örömmel befogadják.

Ez a zárlat enyhén szólva sem csigázott fel annyira, hogy vágni kezdjem a centit a folytatáshoz, noha röpke fél évet kellett csak várni, hiszen a két filmet átfedésben forgatták. Ráadásul ezt már nem Boyle jegyezte, hanem – bár erős a verseny – minden idők legrosszabb Marvel-adaptációjának, A Marveleknek a rendezőnője, Nia DaCosta. Utóbbi érthetetlen döntésnek tűnt, és az sem volt világos, hogy ha másfél évtizedig simán parlagon hagyták a sztorit, hová most a nagy sietség. 

A történet ott folytatódik, ahol az előző epizód zárul; kiderül, hogy a srác nem túl jó társaságba keveredett. Hanem egy csapat sátánista közé, akik küldetésüknek érzik, hogy a maradék túlélőt a lehető legkegyetlenebben végezzék ki, és hiába nem ízlik ez a fiúnak, rögtön megölnék, ha megpróbálna elmenekülni. Közben a Ralph Fiennes által alakított orvos egy benyugtatózott zombin kísérletezik, hátha visszatér annak emberi tudata, amikor pedig a kompánia meglátja, hogy az öreg vidáman táncikál a fenevaddal, azt gondolják, ő lehet maga az ördög, akit Istenként tisztelnek. 

Idiótának hangzik mindez? Lássuk be, nagyon, papíron a film egyetlen elemének sem kellene működnie. Kezdjük azzal, hogy egy okkult szekta a végítélet után enyhén szólva is elcsépelt ötlet, ráadásul a vezetőjük nagyjából annyira félelmetes fizikailag, mint a The Rasmus énekese, Lauri Ylönen. DaCosta azonban Tarantino vagy Robert Rodríguez mintájára szégyentelenül vet be harsány B filmes elemeket, ettől pedig a jelenetek kapnak egyfajta éjfekete, imádni való groteszk humort. 

Egy magában beszélő őrült professzor sem éppen a legeredetibb karaktertípus, kivéve, ha Ralph Fiennes formálja meg, ha az akadémia nem fázna a horroroktól, egyből Oscarra jelölnék, olyannyira zseniális minden egyes momentuma. Az pedig, hogy egy behemót nagy élőhalott megszelídítésén dolgozik, ráadásul komoly sikereket is ér el, nem csap át olyan cukiskodásba, mint amilyen a barátságos Ragadozó volt a Predator: Halálbolygóban. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy egy horror-széria negyedik felvonása Tarkovszkijt idéző létfilozófiai kérdéseket is megfogalmaz. 

És akkor még a zenét nem is említettem, amellett, hogy Duran Duran- vagy Radiohead-dalok csendülnek fel, a film csúcsjelenetében elhangzik az Iron Maindentől a The Number of the Beast olyan vizuális körítésben, 

Borítékolható, hogy a streamingpremiert követően ez a részlet önállóan is felkerül majd a YouTube-ra, és olyan nézettséget produkál, hogy a legendás angol metálzenekar is csak lesni fog. 

Ugyanarra a napra esett egyébként a sajtóvetítése, mint az idei Golden Globe-on a legjobb drámának választott Hamnetnek, és az ízlésemtől kiindulva kinevettem volna, ha valaki azt mondja, a 28 évvel később – A csonttemplom fog jobban tetszeni, de így alakult. Ugyanis a maximumot nyújtja mindenből, amelyet el lehet várni egy ilyen filmtől: brutális – azt nézve, hányan menekültek ki az első húsz perc alatt, sokak számára talán túlságosan is –, zsigeri, abszurd, vicces, de közben mégis a maga módján mélyen emberi. 

28 évvel később – A csonttemplom – angol–amerikai horror. Az Intercom forgalmazásában január 15-től országszerte a mozikban.