A thriller- és horrorvonalon pedig tényleg simán mindent összeöntöttek Dufferék, ami megragadt kollektív popkulturális emlékezetünkben.
Mintha itt lenne értelme bárminek is – mondja egy kislány szereplő a Stranger Things utolsó évadának közepén, két túlspilázott, túldrámázott, megalomán horror-akciójelenet között. A karakter mellékes megjegyzése a sorozatnak és a most bemutatott, túlnyújtott fináléjának ironikus kritikája is lehetne.
A Netflixen látható amerikai filmsorozat, a Stranger Things (nem kapott magyar címet, az eredeti amúgy is többértelmű, leginkább „különös dolgok” jelentésű) a streamingkorszak egyik, ha nem a legnagyobb dobása, amely közel egy évtizedig futott világszintű felhajtást keltve és több tízmillió rajongót szerezve magának. A mai kor egyik legnagyobb hatású popkulturális jelenségévé vált, ami egyszerre megmagyarázható és közben mégsem teljesen érthető – mondhatni, különös dolog.
Ha már Amerika és popkultúra: elképzelhetjük a Stranger Thingset valami sokemeletes megahamburgernek is, amely döbbenetesen ínycsiklandónak és laktatónak hirdeti magát a posztereken, de amint elkezdjük fogyasztani, hamar jóllakunk vele, aztán émelyegni kezdünk; másnap pedig talán már nem is emlékezünk rá. A The Duffer Brothers néven alkotó ikerpár, Matt és Ross Duffer 1984-ben jött a világra, és alig harmincévesek voltak, amikor a Stranger Thingsen törték a fejüket, melynek sztorijában egy kiskamasz csapat indul egy amerikai kisvárost sújtó természetfeletti jelenségek nyomába.
És hogy mire jutottak Dufferék? Arra, hogy posztmodern (posztposztmodern) korunkban nem kell más a népeknek, mint a mindent elöntő nosztalgia, megspékelve a hihetetlen és még hihetetlenebb, rettegtetően látványos thriller-horrorral. Miután a várható sikerreceptet kitalálták maguknak, gátlás nélkül elővettek mindent ezen a két vonalon. Mindent, ami a – főleg az amerikai, nyugati – középnemzedék számára mézédes és szívhez szóló nosztalgia, és mindent, ami a thriller és a horror zsánerében a hetvenes-nyolcvanas évek óta született és emlékezetes sikereket ért el.
A nosztalgia fókuszában a nyolcvanas évek, a digitális kor előtti utolsó időszak áll, amikor a kölykök és a kamaszok még a való életben éltek: összejártak társasozni és bringázni a biztonságos kisvárosokban, pár évvel idősebben a fiúk csajoztak, a csajok fiúztak, a kertvárosi családok idilli környezetben, idilli békességben éltek szerte az amerikai vidéken. Bmx-ek, kazettás magnók, Rubik-kockák, régi társasjátékok, szintetizátoralapú zenék, képregények és a többiek: a nosztalgia frontján a Stranger Things elsősorban a mai negyvenes és főleg ötvenes generációt szólítja meg, továbbá a sorozat évadaiban felnövő gyerek főszereplők révén a mai kölyköket is, akiket elbűvöl a retró, a régi idők hangulata.
A thriller- és horrorvonalon pedig tényleg simán mindent összeöntöttek Dufferék, ami megragadt kollektív popkulturális emlékezetünkben. Steven Spielberg és M. Night Shyamalan filmjei, Stephen King regényei és filmadaptációi, egy az egyben átvett jelenetek vagy utalások az E. T.-től az X-aktákon, az Alienen és a Rémálom az Elm utcában-on át A dologig. A sort még hosszan lehetne folytatni.
„I’m just a copy of a copy of a copy, everything I say has come before” (csak egy másolat másolatának a másolata vagyok, minden, amit mondok, már elmondatott) – énekli a Nine Inch Nails egyik dalában sötét indusztrális rockalapokra Trent Reznor. Ez az önironikus dalszöveg pontosan igaz a mai nyugati popkultra, és hatványozottan igaz a Stranger Thingsre is. E tíz évig futó sorozat az immár főleg streamingalapú popkultúrának egyszerre a hatalmas záróköve és az állatorvosi lova. Semmi nem eredeti benne, a természetfölötti thriller ugyanolyan kiszámítható, mint a nosztalgiázás; és mégis működik, habzsolják tízmilliók, mint a cukrot. Ám ha a legelső epizód kis(városi) léptékű, a nagy sztorit még csak sejtető, tényleg hangulatos bevezető történetét összehasonlítjuk a végtelenre nyújtott záróepizódok kozmikus méretű, mégis üressé és érdektelenné vált horrorcunamijával (köztük érzelmi csúcspontnak szánt, kínosan szirupos lmbtq-vallomásokkal), valahogy mi is inkább visszatekernénk az időt néhány évtizeddel, egy nyugodtabb, békésebb – és érthetőbb – világba. Az a bizonyos nosztalgia, ugye, ugye!
***
Ezt is ajánljuk a témában
Végtelenül unalmas. Legalábbis szinte szűz szemmel, ugyanis az előzmények teljes ismerete nélkül néztem meg a tavalyi év utolsó vagy 2026 első nagy popkulturális dobását.
Nyitókép: IMDB
Sokadik forgatókönyv készül a Tisza háza táján, ráadásul épp a választásokkal kapcsolatban.
Ilyen élményre senki nem számított.
Hogy ne léphessünk ugyanabba a folyóba többször, mindig emeljük fel még létező mutatóujjunkat, ha valaki Ceausescut élteti: eddig és ne tovább! Ungváry Zsolt írása.
El van átkozva a pittsburghi kórház.
Teddy Roosevelt elnök híres mondása volt, hogy „beszélj nyájasan, de vigyél magaddal egy nagy botot”. Trump ezzel szemben abban hisz, hogy „beszélj keményen, de vigyél magaddal egy nagy botot is”.
Gulyás Gergely arról beszélt, hogy a Mol akár ebben a hónapban lezárhatja a tárgyalásokat.
Revansot akarnak.
Az önkormányzati alkalmazottól mindössze néhány méterre csapódott be egy orosz drón az ukrajnai Lvivben.
Sokkoló, mégis felemelő: a zenekar új dala, a „Tánc az Ördöggel” tabukat döntöget. A videóklip nem finomkodik, kíméletlen őszinteséggel mutatja be, hogyan válik a szerelem pokollá a bántalmazó kapcsolatokban.
