Stranger Things: Semmi nem eredeti benne, és mégis működik – habzsolják tízmilliók, mint a cukrot

Mintha itt lenne értelme bárminek is – mondja egy kislány szereplő a Stranger Things utolsó évadának közepén, két túlspilázott, túldrámázott, megalomán horror-akciójelenet között. A karakter mellékes megjegyzése a sorozatnak és a most bemutatott, túlnyújtott fináléjának ironikus kritikája is lehetne. 

A Netflixen látható amerikai filmsorozat, a Stranger Things (nem kapott magyar címet, az eredeti amúgy is többértelmű, leginkább „különös dolgok” jelentésű) a streamingkorszak egyik, ha nem a legnagyobb dobása, amely közel egy évtizedig futott világszintű felhajtást keltve és több tízmillió rajongót szerezve magának. A mai kor egyik legnagyobb hatású popkulturális jelenségévé vált, ami egyszerre megmagyarázható és közben mégsem teljesen érthető – mondhatni, különös dolog. 

Ha már Amerika és popkultúra: elképzelhetjük a Stranger Thingset valami sokemeletes megahamburgernek is, amely döbbenetesen ínycsiklandónak és laktatónak hirdeti magát a posztereken, de amint elkezdjük fogyasztani, hamar jóllakunk vele, aztán émelyegni kezdünk; másnap pedig talán már nem is emlékezünk rá. A The Duffer Brothers néven alkotó ikerpár, Matt és Ross Duffer 1984-ben jött a világra, és alig harmincévesek voltak, amikor a Stranger Thingsen törték a fejüket, melynek sztorijában egy kiskamasz csapat indul egy amerikai kisvárost sújtó természetfeletti jelenségek nyomába. 

És hogy mire jutottak Dufferék? Arra, hogy posztmodern (posztposztmodern) korunkban nem kell más a népeknek, mint a mindent elöntő nosztalgia, megspékelve a hihetetlen és még hihetetlenebb, rettegtetően látványos thriller-horrorral. Miután a várható sikerreceptet kitalálták maguknak, gátlás nélkül elővettek mindent ezen a két vonalon. Mindent, ami a – főleg az amerikai, nyugati – középnemzedék számára mézédes és szívhez szóló nosztalgia, és mindent, ami a thriller és a horror zsánerében a hetvenes-nyolcvanas évek óta született és emlékezetes sikereket ért el. 

A nosztalgia fókuszában a nyolcvanas évek, a digitális kor előtti utolsó időszak áll, amikor a kölykök és a kamaszok még a való életben éltek: összejártak társasozni és bringázni a biztonságos kisvárosokban, pár évvel idősebben a fiúk csajoztak, a csajok fiúztak, a kertvárosi családok idilli környezetben, idilli békességben éltek szerte az amerikai vidéken. Bmx-ek, kazettás magnók, Rubik-kockák, régi társasjátékok, szintetizátoralapú zenék, képregények és a többiek: a nosztalgia frontján a Stranger Things elsősorban a mai negyvenes és főleg ötvenes generációt szólítja meg, továbbá a sorozat évadaiban felnövő gyerek főszereplők révén a mai kölyköket is, akiket elbűvöl a retró, a régi idők hangulata. 

A thriller- és horrorvonalon pedig tényleg simán mindent összeöntöttek Dufferék, ami megragadt kollektív pop­kulturális emlékezetünkben. Steven Spielberg és M. Night Shyamalan filmjei, Stephen King regényei és filmadaptációi, egy az egyben átvett jelenetek vagy utalások az E. T.-től az X-aktákon, az Alienen és a Rémálom az Elm utcában-on át A dologig. A sort még hosszan lehetne folytatni. 

„I’m just a copy of a copy of a copy, everything I say has come before” (csak egy másolat másolatának a másolata vagyok, minden, amit mondok, már elmondatott) – énekli a Nine Inch Nails egyik dalában sötét indusztrális rockalapokra Trent Reznor. Ez az önironikus dalszöveg pontosan igaz a mai nyugati popkultra, és hatványozottan igaz a Stranger Thingsre is. E tíz évig futó sorozat az immár főleg streamingalapú popkultúrának egyszerre a hatalmas záróköve és az állatorvosi lova. Semmi nem eredeti benne, a természetfölötti thriller ugyanolyan kiszámítható, mint a nosztalgiázás; és mégis működik, habzsolják tízmilliók, mint a cukrot. Ám ha a legelső epizód kis(városi) léptékű, a nagy sztorit még csak sejtető, tényleg hangulatos bevezető történetét összehasonlítjuk a végtelenre nyújtott záróepizódok kozmikus méretű, mégis üressé és érdektelenné vált horrorcunamijával (köztük érzelmi csúcspontnak szánt, kínosan szirupos lmbtq-vallomásokkal), valahogy mi is inkább visszatekernénk az időt néhány év­tizeddel, egy nyugodtabb, békésebb – és érthetőbb – világba. Az a bizonyos nosztalgia, ugye, ugye!

***

Nyitókép: IMDB