A meglehetősen extravagáns életmódja, vélhetően szélsőségekre hajlamos, indulatos természetes és egy gyilkosság miatt ma is sokszor az olasz művészet „rosszfiújaként” emlegetett barokk zseniről készült mozi szokatlan hosszú idő, öt esztendő alatt készült el. Nem függetlenül a legendák gyártására különösen alkalmas életrajzi lukaktól – amit tudunk róla, az is többnyire rendőrségi tanúvallomásokból és bírósági jelentésekből rajzol fel egy korántsem teljes személyiségképet.
Mindennek eredménye, ha nem is az előzetesen ígért „legátfogóbb film” lett, de az biztos, hogy új szemszögből képes bemutatni „a fény és az árnyék mesterét”. A készítők, nagyon helyesen, egyetlen kiállítás helyett a teljes életmű keresztmetszetére helyezték a hangsúlyt, számos példával érzékeltetve az egyediséget. Nemcsak a technikákat illetően, például a Caravaggio által csúcsra járatott chiaroscuro adott műveken keresztüli bemutatásával (világos és sötét kontrasztok használata a minél drámaibb hatás megteremtése érdekében), de a főszereplő kvázi újrateremtése szempontjából is.
Ehhez kivételesen egy színészt használtak, Jack Bannell a tömör monológokban kiválóan idézi elénk ezt a különleges, konok, abszolút önjáró, mégis végtelenül magányos és sebezhető embert, aki a gyerekkor szörnyű traumáit a „férficentrikus, szegényekkel, koldusokkal, csalókkal és elveszett lelkekkel” teli Rómában tivornyák között próbálta orvosolni – a vásznon is meglehetősen élethű, örök emléket állítva mindannyiuknak.
Önmagának nemkülönben, egészen hátborzongató párhuzam, amikor előbb Bannell-Caravaggio beszél, majd már az egyik leghíresebb képén Dávid tartja Góliát levágott fejét
– rajta a saját arcvonásaival.