A Marvel bevallotta, hogy szándékosan manipulálják az emberek gondolkodásmódját

Bár egyfajta kötelességtudatból megnézem a legtöbb Marvel-filmet, a 2012-es Bosszúállók volt az utolsó, amit tényleg élveztem. Olyan élmény volt moziban látni, mint 1993-ban a Jurassic Parkot, úgy éreztem, ezt a látványvilágot lehetetlen überelni. És azt gondolom, igazam is volt nagyjából, a technológiai fejlődés azóta lelassult, lehet még csiszolni a trükkökön kicsit, de hatalmas forradalmat már nem érdemes várni. Bár nem vagyok gamer, de ugyanígy vélekedek a számítógépes játékokkal kapcsolatban is; biztos bitang szép lesz a GTA 6, de nem fogja külcsínben olyan orbitálisan felülmúlni az 5. részt, mint annak idején a San Andreas a felülnézetes első két epizódot. 

Márpedig, ha külsőségek terén egy képregényfilm már nem képes újdonsággal szolgálni, akkor nyilván rá kéne feküdni a forgatókönyvre és az emberi drámára. Ebben azonban nem jeleskedik a Marvel, leszámítva az olyan kiváló Netflix-sorozatokat, mint a Daredevil vagy a Jessica Jones. Az előzetesek alapján azonban úgy tűnt, hasonló szemlélet jellemzi majd a most debütált Wonder Mant, és részben be is igazolta a reményeimet. 

Az mindenképpen üdítő színfolt a szériában, hogy ezúttal nem egy grandiózus, világmegváltó, hanem egy emberi léptékű sztorival álltak elő. A főszereplő egy színész, aki meghallgatásokról meghallgatásokra jár, de mindig elhasal, közben pedig gondosan próbálja titkolni, hogy szuperképességei vannak. Az úgynevezett Kárelhárítási Hivatalnak azonban nem sikerül túljárnia az eszén, ezért ráállítanak egy szebb napokat látott veteránt sztárt, hogy gyűjtsön ellene bizonyítékokat, de a két férfi hamar összebarátkozik. 

Mindig szomorúan nézem, ahogyan olyan korosodó színészek, mint Harrison Ford vagy Russell Crowe, akik vagy pusztán a dohány miatt, vagy hogy megismerjék őket a jelenlegi tinik is, szerepet vállalnak Marvel-produkciókban, hogy aztán a gyengén megírt karakterük miatt jobb híján ripacskodásba kezdjenek. Így nem ujjongtam amiatt sem, hogy Ben Kingsley a sorozat egyik központi karaktere, de ő jól jött ki a szituációból,

Miként a címszereplőt megformáló Yahya Abdul-Mateen II is; érdemes megjegyezni a nevét, borítékolhatóan nagy karrier előtt áll. 

Már csak a kettőjük játéka miatt sem érződik totális időpazarlásnak a Wonder Man, de ugyancsak üdítő, ahogyan a hollywoodi filmgyártás kulisszái mögé is betekintést enged. Sok sztár szokott olyan filléres bölcsességekkel haknizni, hogy semmi sem lehetetlen, bele kell tenni az energiát a melóba, és meghozza a gyümölcsét. De mindegyik jól jegyzett névre jut pár száz másik, aki kőkeményen gürizik, nem is tehetségtelen, de mégsem jut egyről kettőre – miként esetükben a csetlő-botló főszereplő is. 

Mindemellett pedig a sorozat a stúdiórendszeren is ironizál,  ahogyan egy készülő remake kapcsán igencsak gyenge érvekkel próbálják megideologizálni, hogy miért van szükség a régi sikerek újabb és újabb feldolgozásaira. 

Valamint Ben Kingsley szájából valóban elhangzik az a mondat, amit eddig is tudtunk, hogy a szuperhősfilmek valóban formálni próbálják a tömegek gondolkodásmódját. 

És akkor jöjjön a feketeleves. Eleinte az első benyomásaim alapján akartam véleményt formálni a szériáról, és ha így teszek, jóval pozitívabb lett volna a végeredmény. De mivel mindössze nyolc, egyenként félórás epizódból áll az egész, csak ledaráltam, és újfent tudatosult bennem, miért is kerülöm a sorozatokat. Ezt a sztorit bőven el lehetett volna mesélni két órában, az elején a két színész tökéletes összhangja miatt elvoltam, mint a befőtt, a második félidőben azonban már nem tudtam rácsodálkozni minderre, és közben egyre érdektelenebbé és laposabbá vált a történet.

A Wonder Mannek így nem sikerült elérni, hogy visszacsábítson a Marvel világába, de azért egy félsikert elértek: ha ez lenne a sztenderd színvonal, nem kapnék hidegrázást már a logójuk látványától is. 

Wonder Man. Megtekinthető a Disney+ kínálatában.